Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
52. oldal I92Ö december 25, BÁCSMEGYE3 NAPLÖ méleten és képzőművészeti pizsamába bujtatott nagyképűségen, amelyekkel faltam keresztül akarta feltornászni magát egy csomó unalmas, üres ember. Elmondtam neki, hogy fiatal tanítványai panaszkodnak rá, amiért nem támogatja őket Picasso íelíortyant: —• Bab! A tanítványaim! Egy csomó tehetségtelen fráter, akik utánoznak, kompromittálnak és vén hülyének neveznek a hátam mögött. Semmi lelki közösséget nem érzek ezekkel a nagyhajú, piszkoskörmü kölykökkel, akik. ha barátságos vagyok hozzájuk, mindjárt szemtelenek lesznek, pnmpolnak és a végén már ŐK akarnak NEKEM tippeket adni! Picasso rettenetesen haragszik, mert a kubizmuson inás is keresett, nemcsak ö. Az uj művészet — amelynek kétségkívül Picasso a legnagyobb mestere ugyanis kitűnő üzletnek bizonyult és az élelmesebbek halálra keresték magukat rajta. érzem világosait: ez tó. Ez bestéi. Ez, él. Ez szenved. 'Ez örül ' ' " A modellje meséli, ■ hogy Picasso óráit, tombol és iatveszékeí és késsel vagdalta ezer darabra a képet, ha nem tetszik neki. Ilyenkor közveszélyes. Végigvezetett szalonjában. Egy 1923- ból való képe előtt megálltunk. Nagy, félméteres, vászon. Csudálatosán csudálatos és elragadó. A legönkényesebb vízió: bútorok, porcelldnok, állatok ás tárgyal:, ügy fonódnak egybe ezen a képen, mint szerelmes emberi testek. Élnek és vo'r.aglanak. Ezt csak Picasso tudta megcsinálni, a köbfzriíus btávííros akrobatája, aki egy szál ecsettel a' kézében a legszéditőbb bukfenceket és nyaktörő slágereket produkálja a képzőművészet arénájában. A nagy falon, saját képei méltat! .régi mesterek szolid tájképei csüngtek. Picasso észrevette kérdőjellé: görbült arcomat és nyomban megmagyarázta: Ami szép, azt én szerettem. Leonardo da Vincinek lelkes rajongója vaj gyök. Az a lelki elrugaszkodás, amit a kubizmus , eddig produkált nem eredmény akart lenni, csak Indíszkrét részletek a műhelyből, ahol' a' lázas munka folyik Tulajdonkénen nem Is tartozott a nyilvánosság elé, aminthogy semmi köze sincs-a műteremhez és áz 'előhívókamrához a roozilátogatónak. Egy ilyen görbét kellett megfutnom, hogy visszajussak kiforrva, u) utakon a természethez. amely az őrök Igazság. Álmodozva nézett, -ki a párisi ködbe. A profilja Adyra és Karinthyra emlékeztet Költő. . Ezt már nem is nekem mondta: —- Az apáin. is festő volt, tőle tanultam p legbölcsebbet. hogy az életben csak egy fontos van: az egészség. Hát én nem is voltam még beteg soha! Ez meg is látszik Picasson. Ennek az embernek az a szerencséje, hogy nem müveit, dem akadémikus, nem végzett jegyetemet, talán még középiskolát se. Ezért átütött ilyen őserővel kitörni zsenije, mert az élet didijét szopta és nem ‘ a klasszikus emlőket. önarcképet kértem tőle a !ap szdmára, de nem adott eredetit. A szerződése köti: .Minden kezevonása.. Leonce Posenberg űré és a ’képzömüvésze*í!Ör- i ténelemé. Amit mar megrajzolt és amik ! még az ujjalban szunnyadnak, mint az j angyalok, akiknek a menyek országából a földön kell újra születni polgári * agy. főúri miliőben. 105EPHINE BRKER Pica-so irzsaszölaia a öma-btei — Az élősdiek! — mondta fogásikor gatvá — mind engem utánoznak. Azt hiszik, hogy ha egy papírra bélyegei tapétát, vásznat és más vacakot ragasztanak fel, az már kubizmus! Dekorativ szobafestők! Mázolok! És yan merszük ki is állítani az ilyen gyalázatot! igen, itt láttáin, hogy a művészet is csak spekuláció, amelynek megvannak a maga tehetséges siberei, akik megérzik a konjunktúrát és kihasználják. Picasso ma többszörös millotnos. Leonce Rosenberg, a világhírű műkereskedő palotájában lakik és ő szállítja neki a gazdag amerikai megrendeléseket is. Labdázni kezdett a festékes tállal. Nem akarok én tetszeni senkinek — kapta fel a fejét dacosan - amit csinálok, magamnak csinálom, ön most már a kész eredményeket ösmeri, Picassot, aki »befutott« és divatos. De ez az üt gyölrelmcs kínlódásokkal volt fűszerezve. A dicsőséget nem adják ingyen. Vérre és idegre megy. Sokszor abbahagytam és megrendült a hitem: csakugyan festő vagyok én? Gondoltam is én akkor kubizmusra! És elvekre! És művészi törvényekre! (Itt egy reprodukálhatatlan jelzőt használt a Mester.) Ösztönös alkotó vagyok! Kínlódva dolgozom és ha nem megy: földhöz vágom ez ecsetet! — Mégis, mi irány it ja a festésnél? — A szép. Addig gyúrom, ómig mm Nem is olyan fekete, mint ahogy a falra festik, szoborba faragják, üvegbe öntik, plakátra nyomják. Határozottan csokoládébarna bőre van. Paris-fekete gyémántjával a iFqües Dergérc színpadán találkoztam először, este tizenegy órakor, diszlétváltás alatt. A kulisszák között, amelyek olyan j bizonytalanul imbplyogtak, akár a Richter féle építőkockák^ félmeztelen angyalok sürögtek-forogtak, kikről ósurgott a fesztek és az izzadtság, ők valóban vcrejl tőkkel keresik a kenyerüket Az ivlámpák és fényszórók Is pokoli hőséget árasztottak. A pukkasztó melegben egy száraz,' sovány gépirókisasszony dolgozott. Egy névtelen, fonnyadt veréb, aki körül .örökké, Vakító csillagok nyüzsögtek és ő- megkopott, kipörkölődött a sok ezerwattos ragyogástól. — Baker 1 kisasszonyt -keresem — mondtam szerényen és bevallom, drukkoltam az elkényesztetett néger démon hisztériás ffagystilüségétől. Etikettet vártam; be- és kijelentést, pózt és körmönfont haccacárékat. •V gépiró hölgy csak úgy ültében felemelkedett, kidugta, csöpp madárfejét a színpadra nyíló rácson és ráüvöltött az Égi Kunyhó ciniü díszlethez támaszkodó táncosnőre: — Jozetin! Lihegve,, kipirultál! már ott is termett a filigrán, formás, fiatal néger lány: Josephine Baker. Arcáról csepegett a festék és puderfelhők libegtek körülötte, minden mozdulatnál. Én nem ösmertem fel a homályos, kulisszák közt. mert a sötétben... mindén táncosnő fekete. A gépirónő undorral elíbém lökte: — Itt van! Ennek a fakó bagolynak óriási elégtétel, hogy . igy szabadon zsarnokoskodhat a néger tánccsodával. Elégtétel ‘a saját penészes fehér bőréért, elégtétel, amiért#ró!a nem beszél egész Páris, amiért öt* nem üdvözli mennydörgő tapsvihar estéről-estére és mept az ő soványka combjaiért nem töri ä frász a férfiakat. A fehér táncosnők még jobban gyűlölik a néger lányt, aki felhabzsolt előlük minden népszerűséget, aki árnyékká vakítja őket vad slágereivel. És ami a legbosszantóbb: tud is táncolni! A függönyt most eresztették te, a nézőtéren még tombolt az ezerfejü Hydra és a csoköládébö'rü Josephine,' ijedten kérdezte tőlem: mivel lehet a szolgálatomra. Lehet,'hogy engem is egy olyan pénzeszacskó fiatal urnák nézett, amilyeneket az impresszáriója hajt az ölébe és ő szeret, mukkanás nélkül, szorgalmasan, nehogy szerződésszegéssel vádolhassák. • Újságíró vagyok,, megakarom: lniejjuvolin - .hoki ttuiiv. és bemutatkoztam, amit határozottan rossznéven vettek a többiek. A néger nő aggodalmasan > dörzsölte az orrát . 1 ■ v 1 . — Kérem, kérem .és mit kell nekem csinálni? ' v' — Semmit. Csák. meséljen valamit az életéről. ' \ .... A kis csokoládékrém kétségbeesetten harangozott' a fejéri' lógó csimbókkal. — Jaj, az nagyon nehéz, történetet mondani! Rólam mindent tudnak Párisban. Tizenöt hónapja táncolok és jó dolgom van' —- Filmezni nem szeretne? — De fogok is! Január elején. — Hol? Elkezdte törni a kis dió fejét, aztán dzsungel! együgyüségge! nyögte ki: — Azt már elfelejtettem... Közben csengettek és az öltözők közti folyosóról egy nagy., barna ló cammogott felénk. Amikor odaért, hirtelen vál ság töri ki a paripában, rejtélyes hangok és izgatott vita foszlányai szűrődtek ki a hasából, majd az egyik lóláb önállósította magát és ekkor kibújt a lóláb. ílletye két ember, akik egyesült érövéi -vitték életet re pejkó bőrébe a i színpadon. Itt két ember számit egy 16- 1 nak, nem úgy. mint a tehervonati fogalmak szerint, ahol negyven ember arányük hat paripához. — Menj arrébbl — rivallt rá Josephine a lópótlék és kedélyesen bdecsipett a karjába. ' * 1 Általában, úgy bántak vele. akár egy háztahási alkalmazottal. Mint azokkal a kis falusi sváblányokkal, akik ugyan félig-meddig a családhoz tartoznak, de azért sűrűn az eszébe Juttatják: »cseléd vagy Rézi!« Rabszolga ő és aranybányát csináltak belőle, ö pedig röhög a buta fehéreken, akik bankóval fizetnek azért a suta ugrálásért, amit minden lány tud a falujában. Josephine erői'ben — Szereti a fehéreket? Ráinnézett sunyi tekintettel és ajkbittyesztve mondta: Nekem mindegy, hogy fehér, vagy fekete. Csak a fehérek tesznek különbséget az emberek bőre között. De azért azt hiszem a fehér egy kicsit buta népség. j . És most már bizalmasan hozzám hajolva. suttogott, nehogy a gépiró hárpia meghallja: — Buta a feliér nagyon! Csak üvöUtiá kell egyet és tombol a nézőtér. Vadulni! Vadulni! Akkor dől a pénz és a publikum. Mert akkor lelkesednek, hogy ez az őserő! Az ösztön! A természet! És kacagott tiszta barna szivvel. Mert biztos, hogy az Is csokoládéból van. Kedves és nemesen egyszerű, akár a ludak. De nem fölényes, mint a primadonna-ludak. —Sokat dolgozik? — Rengeteget! Délután is van előadás és este. A fárasztó táncok után lefekszem aludni. Csak az utolsó percben keltenek fel, amikor a jelenésem következik. Egy hideg tuss a fejemre, festék a számra, ripsz-ropsz! és már ugrálok is I tovább! I -- Hol tanult táncolni? Vállat vont, szinte sértődötten: —: Sehol. Nem jártam én tánc.iskolá[ ha! Az őseimtől örököltem. I Harmadszor is megszólalt a csengő. Az egyik meztelen táncosnő virslit evett, az ajtóhoz dűlve. Épp hogy lenyelte az utolsó falatot: rnár lökték is ki a színpadra, Akár hajdan az emberáldozatot a Tűz Bálvány torkába. Amikor elébe toltam a fényképét, hogy szignálja, rémes zavarba jött. Azt hittem, hogy nem tud írni és jóindulatúan f igyelmeztettem: — Csak a kezevonását. Vessen rá egy keresztet. De le tudta Írni hiba nélkül a nevét. A meztelen képe miatt pirult el, amivel egész Párisi elárasztotta a Folies Bergére élelmes igazgatósága. A nézőtér Josephine után bömbölt. Csupa asszonyi hang. Igen, a párisi nők kiváncsiak arra a bestiára, aki kiszlvatytyuzza férjeik tárcájából a pénzt és csontjaikból a. velőt.
