Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
24. oldal T920. december 25. JAPÁN VERSEK Saigyo Ha ideged még olyan erős is, Ha a lelked még olyan fiagy hős is, Elfogja a szivedet a bánat, Mikor látod ködös alkonyaikor Szállcni a néma szalonkákat * Okún Ez a világ olyan gonosz, Hogy éini fájdalmat okoz. Ö mért nem vagyok kis madár! Ha nekem szárnyaim lennének, Engem senkise látna már! * Mvshirro^e Ez a domb itt egy leány sirfwntja. Fiatal fiiz dg J lehűlt ja, Hogy a másik sirdombra is futja. Susog, susog szótalan felette: Vájjon van-e, aki még nem tudja Hogy a leány ezt a fiút szerette. * Aforizmát A sóhajtásnak hangja van, A fájdalomnak jajja van De legkeseriibb mind között A bánat, amely hangtalan. AMBRUS BALÁZS LfimefiK fiz uctAn Az árva sötét uccán elvétve itt-ott sápadt lámpa ég, halvány fénye mellett csak árnyéka remeg az éjbe még. A szomorú, gyászos Élet-ütőn remegve annyi Ember-lámpa vár, várnak, várnak csak hiába és simák az Élet után. A szánalmas, szomorú, hosszú uccán vad bűnök csatáznak, vágyak születnek és vágyak a semmibe szállnak. Árva sötét acca. hol fényét fáradtan, sok-sok lámpa ontja, mig a könnyelmű öreg Idő szép lassan sorra mind eloltja. ' HERCZEfí JÁNOS MEDDIG?! ... Meddig fogjuk még karjainkat Az ég felé emelni S vérünk szent áhitását Meddig dobáljuk még A tiizevő bálvány vasgyomrába: Meddig hurcoljuk még nyakunkon Mázsás igáiét a Megalkuvásnak, Meddig lesz még ravatal a bölcsőnk S lágy clrir.gatás az elmúlásunk... Vájjon lesz-e még idő, mikor Nem törnek elő ajkunkon sikottva Rimtelen fájdalmak S nem tikkadunk el a Közöny Homoksivatagán A Várastól, a Nézéstől, a Messzeségtől?!... Soha, soha! A mi ítéletünk alá van írva, Menjünk csak szépen egyenesen Az utón, mely előttünk van, Ne nézzünk sem jobbra, sem balra, Sem előre, sem hátra — Hisz, úgyis mindegy. Gondoljunk vissza az énekekre, Melyeket őseink daloltak S egy utolsó nagy siratással Vágyaink virágos földjébe Temessük el A rajongásunk,, Az ifjúságunk S a szerelmünk... (Ada, 1926.) • SALGÓ LÁSZLÓ A jó ember, a rossz ember meg a rossz nő Irta: Borsódi Lajos _________ BÁCSMEOra lf3unü> __________ A szoba, amelyben Altonyay János, az ismertnevü iró, harminc esziiendeje hajolt lelkes robottal, a papiros fölé, pont olyan rendetlen és félszeg volt, mint gazdája. A viaszkos vászonnal bevont íróasztalon szinte nyüzsögtek ;; tintafoltok, amelyek akkor szoktak a toliból félrepotyogni, amikor menetközben megáll a gondolat, mert nem akar szürke szavak készen megvetett ágyába feküdni. Az íróasztalon ferde gúlában könyvek halmozódtak egymásra és könyv repült egy ellenőrizhetetlen pillanatban az egyetlen szekrény tetejére és könyv aludt, ki tudja, mióta, az ágy lábánál. A fogas aggancsai közé is tévedt egy elfelejtett regény, sőt még a levegőben is é'ő és halott könyvek léiegzettek. Mos azt mondhatnám, ez volt Altonyay János szobája, de mondhatnám igy is: ez volt Altonyay János, legföljebb tessék még hozzáképzelni egy sovány, korai ráncokkal keresztülhúzott arcot, egy homlokot, amelyen a szenvedés bélyege csillogott, egy fejet, amely már olyan szürke volt, mintha minden sóhaja menten ezüst hajszállá változott volna át. De nem mondtam még semmit a szeméről, holott az a megtört, szegény, szomorú szem tele volt megbocsátással, megértéssel és jósággal. Altonyay János szeme, simogatóan és könnyesen, mindig csak a szenvedésen akadt meg, minden elesett embernek jó bírája volt és minden bánat szinte hazasz.iadt a szivébe. Talán ez a szokatlan jóság tette, hogy irói neve már nem keringett olyan széles ívben az eipberek között, mint azelőtt. Szegény Altonyay János könyök nélküli tehetség volt. aki megbocsájtó mosollyal tűrte a kritika rpró éles tüszurásalt és egy gyermek bitével bízott egy kdlsői generáció hálájában. Már csak lelkes gimnazisták verekedtek a neve dicsőségéért, de c * kori barátai ré'gen- dfia&tták, men >k a rosszaság fiisíi egymáshoz erős szabd zz embereket, mig a jóság papirfóna'-' egy-kettőre elszakad. így lett lasfean befelé néző, örök! é regényvázlatok között kóváiygó, az irás lázában gyötrődő emberré. Nem kerülte el a betegség sem és mialatt rohanó gondolatok felhőin nyargalászta át gyönyörűséges világát: bizony sokszor akadt meg a lélegzete és ilyenkor a szeme rémülten ugrott ki üregéből és dermedt kezéből kihullott a toll. De amint magához tért, a toll ^megint ott reszketett a kezében és mégint csak ott mozgott, hajsziás sietséggel, a papíron. Altonyay János ezúttal uj regényen dolgozott és e késő éjszakai órán épp az utolsó mondattal zárta le a nagy müvet. A szoba ekkor már tele volt sürü és hullámzó cigarettafüsttel, amely lusta mozgással ölelte át az iró fejét. Még egyszer átgondolta a leírt tegény meséjéi. Aggályai támadtak, mint mindig, valahányszor egy munkát befejezett. Félt, hogy a mese nem követi h:ven az élet menetét. : őt még egyes kifejezéseken is rágódott, emelyekkel talán nem véste ki elég élesen a gondolat profilját. Pedig ezzel a munkával nagy céljai voltak, ez a regény lett volna hivatva arra, hogy nevét a messze jövőbe vetítse . . . Lássuk csak mégegyszer az egészet, mondta magában és mialatt sápadt arcából két égő szeme belelángolt a képzelet éjszakájába, megjelentek előtte a regény alakjai. Megvilágította újból a jó embert, aki szeszélyes életp utján összeakadt a rossz nővel. A rossz nő kis szininövendék volt. lángra virult szemekkel, homlokra pajkoskodó hajfürtökkel, kíméletlen, nyers, romlott és szép, mint az élet. Ezért a nőért lobbant fel a ló emberben minden nemes érzés, ennek a nőnek adta oda gadag, fiatal lelkét. Ragyogó, szép szavai támadtak, amikor ezt a nőt az ő világába akarta »vezetni 1 és amikor gondolatban már a szivén érezte, a rossz nő véresre karmolta ezt a meleg szivet Figyelő, okos arccal leste ajkairól az oktató szót és utána betért a rossz ember legénylakására és ott ketten kéjes ölelgetés között nevet|ve és gúnyolva emlegették a felhőkben ■ élő jó embert. Egy napon besurrantak a szobájába és kifosztották minden va-i gyonából. A jó ember hitet tett a biró! ság ölöt;, hogy szegény ember volt : mindig és semmije sem hiányzik. És ; amikor a felmentő ítélet elhangzott, a rossz nő arcán édes mosoly ült, a rossz ■ ember bárgyú nevetéssel állt fel a vádlottal; padjáról, csak a jó ember szemé, bő! buggyant ki két fortó, mélyből érkező könnycsepp. Hivta magához ezután is, de a roslsz nő kajánul rohant előle a maga útjára. És vele ment a másik rossz ember is és ketten ott keringtek az éjszakai élet zümmögő, nagy ivlámpája alatt, két élő bűn, mindig egymás fölé akarva kerülni, mint akik a gonoszságban egymást igyekeznek legyűrni. A jó ember oda is követte és piszkos lebujokban, lármás éjjeli mulatókban szomjas tekintete messziről csak a rossz nőt kereste. Már az egész világ őt nevette, félig hangos csipkelődések röpködtek körülötte, ő mindent tudott, mindent tűrt és ott ült az asztalánál egyedül, magára hagyatva, sóhajosan és nevetségesen. Már csak a szeme hivta reménytelenül a rossz nőt, mert a ló ember idővel gyáva lett és már csak hangtalan szavak keringtek benne. Egyidőre aztán eltűnt a rossz nő és mire újból haza került, fölényes, ragyogó, nagyvilági dáma lett belőle. A jó embert pedig észrevétlenül félrelökte az élet, nem volt már senkije ai világon, de nagy érzése keretében még mindig a rossz nő képe ragyogott Megtudta, hogy a Csákány-uceában fényesen berendezett lakása van és esténkig < esbmpölygott ;a ház elé, atüta-I tosen füüésvé az első emelet ablakára i várta, türelmes megadással, a bcldog percet, amikor a rossz nő gúnyos ihosolya fölvillan az ablak mögött. Aztán beteg lett a jó ember és a testi szenvedés örökkévalóságában tisztán I látta lendület nélküli, szegény kis életét vergődésének apró kövét, központjában a rossz nővel és á halál há• zjának közeli küszöbét, amelyre jó j szellemek már fölteritik véresre sebzett, ' elfáradt lába részére a nyugalom puha ; szőnyegét Érezte," hogy még csak né- I hány napig, talán néhány óráig erőlköjdik benne haszontalanul az élet És ek' kor, hideg téli estén, íöltápászkodott ; ágyából. Homályos, lázas gondolatok i ostromolták, amelyek abban a tudatban I álltak össze, hogy őt életének értel! me a halál közelségében is a rossz nő ! feló parancsolja. És elindult, lázban I lüktető halántékkal, ziháló mellel a i Csákány-ucca felé. Közvetlenül a kapu j előtt összeesett. Pillanatok alatt egymás feje fölé ágaskodó, egyre nagyobbodó tömeg vette körül. Meghalt, — suttogták kiváncsi, ijedt és résztvevő képpel. Egy uccui lány a nevét is tudta . . . Ezt a történetet pergette le újból maga előtt Alonyay János, mialatt kínzó kételyek hasogatták a lelkét. — Szememre fogják vetni, mondta magában, hogy ilyen ló ember nincs a világon. — Van, van, nyugtatta meg magát és valami szomorú mosoly tévedt az arcára ... — Ez az ember készen és 1 befejezetten belőlem szállt í<i az élctjbe, itt lélegzik, itt könyezfik előttem, a ! nevén szólíthatnám és ő felelne nekem, mintahogy most magam felelek önmagámnak . . . Nem, nem, itt nincs baj, ; de a rossz nő alakia? . . . Él-e ez a í nő^ Világit-e elég élesen a gonoszságbélyege a homlokán, a jellemén? . . . Újból lecsititotta lelkiismeretét. Hiszen csak elmúlt esztendők ködfüggönyeit kellett félrevonnia, egyiket a másik után és előtte állott a való élet ratrvogásában, nevetve és günvosan a rossz nő, amint éles körmeit a szivének szegzi. Hiszen ezt a nőt vonásról-vonásra, szinioltról-szintoltra csak másolta, ez a nő él és oly igaz mint a fájdalom a lélekben. És most a rossz ember kontúrjait kezdte vizsgálgatni. Vájjon a merev betűk némaságából életre kel-e a rossz ember alakja is? Vájjon tud-e ;z ő megbocsátó, szelíd szivével gonosz embert rajzolni? Nyugtalan lelki szemmel maga elé akarta idézjni, de csak nagy távolságban, elmosódva látott maga előtt valakit . . . Altonyay János lehajtotta a fejét — Ezt az embert nem ismerem, vallotta be magának elbusultan és vergődve. — Ez az ember hazug, fantóm, csak egy ijesztő árnyék, szakadt ki belőle a mardosó tépelődés. És reszkető kézzel, zugó fejjel a hajnalba hajló éjszakán újból a toll után nyúlt. E pillanatban elborult előtte a világ. Levegő után kapkodott, kidülledő szeme ijedten segítségei keresett, fáradt vén feje erőtlenül aláhanyatlott. És mialatt a halál verejtéke ült ki homlokára, úgy érezte, hogy a rossz ember a mellére ugrik, hogy görcsös ujjakkal összeszoritia a torkát. A szive már alig vert, öntudata már alig lobbant. A halál előtti píllanaban még tisztán érezte, hogy a torkát szorító kéz hirtelen eferőtlenedik és látta, amint a rossz ember vele együtt megsemmisül, porrá foszlik. * Már erősen alkonyodött, amikor a halottas kocái Altonyay János egyszerű fakoporsójával megindult a temető felé. A koporsó mögött mindössze egyvalaki haladt: a jó ember, megindulva, künynyesen és magába merülve. A halottas kocsi egyhangú kocogással gördült tova a végteien uccákon. Amikor a Csákány-uccába befordult, az egyik háznál a jó ember hirtelen felkapta a felét. A lehunyó nap fényében egy emeleti ablak mögött felvillant a rossz nő nevető, gúnyos, diadalmas arca. , A líafottas kocsi tovább haladt. A ló ember újból lehajtott fejjel, mélyen elgondolkozva követte a fekete koporsót.. ŐSZUTÓ Bánatos és kopasz fák alatt Az ősz fáradtan bandukol . S valami elhervudt lavullut Az életbe zúzmarát dalol. Homályba iul az izzó napkorong, Napsugár már ritka drága kegy, A kertekben bus virágromok, Innen valaki most messze megy..; Már lágy az éj s 'az opdlos köd Fátyoléval álmokat beföd És beborít mindent, ami él... és távol könnyező egén Kezdődik egy szomorú regény: A közelgő Tél halkan zenél... HILTL ILONKA HIÁBA Hét sovány esztendő tűnő peremén ujrázva dönget néhány bolondos, lantos legény .. Hites koldusok. Esztendők ifjú vigyázol, kik hálót merítenek a iek'ete iszapba a holnapért. (Pedig nem kapott koncot a mától a holnap horgászu még.) Vörös csóvát gyújtanak a kietlen éjszakába örökmécsnek az esztendők fölé. Hiába. Az ifjúság fölött véges uccák vésztője kandikál mát ígérve csókos kapuk mögött és a percekre morzsáit végtelen vak tükörén megtörik u messzi vágyó fény. Minek is loholni bódult akarással a kivénült esztendők nyomán? Nincs az éjszakának vak sötétje még, hisz minden uccasarkon — lámpa ég... P. GERGELY BORISRA
