Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

T92Ö. december 25. 23. oldal BÁCSMEOTEI NAPLÓ — Halljuk a dadogót — rikoltotta va­laki a parkettről és a négerek már hal­latták is: »... csak dadogva tudom ezt a dalt... Bo-bo-csánatot ké-kérek... Ró-ro-rozi mert igy da...* A zsivaj elnyelte a zongorista hang­ját, de azért folytatta: A.. Van a kö-kö-köruton egy mo­­mo-mozi.. .* ... NYIHIHIH1... PR1CC ... PRUCC.,.! »... oly sö-sö-sötét finom, oda-da­­meghivom.. .* ... TIRRARARAMTAM .. TIRÁRRÁRÁMM...! A zenekar közvetlen közelében, egy páholyban vidám társaság szórakozott. Báró Krikszkraksz vitte a szót. Időn­ként a társasághoz telepedett a Szőke Pipi is, aki, amióta a Pitypalaty-mulató felszámolt, a Tabarinba helyezte át­­székhelyét. Itt kötötte kisded viszo­nyait charleston és fox-trott zenére. Na­gyon szeretett táncolni és meg kell ad­ni tudott is. Eredményesen tudott. Né­hány rövid hét alatt három állandó ba­rátot táncolt össze magának. Szóval az existenciáját alaposan megalapozta. Herceg Manót is barátai közé számítot­ta, a prézligyáros azonban hamarosan ráunt és épp azért rendezte autókirán­dulását, hogy az alatt, mig visszatér, a Szőke Pipinek alkalma legyen őt hűt­lenül elhagynia. És Szőke Pipi nem ah­hoz a nőkhöz tartozott, akiknél egy kis hűtlenség nagyobb lelki emóciókat vált ki. Herceg Manó tehát jól számított, a mikor több napos kirándulását megva­lósította. Barátnője' már a második na­pon megvigasztalódott valami nyugal­mazott szanitécezredes oldalán, akit ugyan a köszvény nem engedett tán­colni, mégis úgy táncolt, ahogy a Sző­ke Pipi fütyült. Most is épp a szanitéc­­től vált el, hogy néhány percre felkeres­se barátait. — Miről fecsegtek palikáim? — lépett a báróék asztalához. — Irodalomról — adta meg a választ Szegfű Kajetán, akinek mellesleg, any­­nyiban volt köze az irodalomhoz, hogy terjeszteni igyekezett. Jó forgalmú könyvterjesztő vállalata volt a papájá­nak. — Irodalomról ? — kapcsolódott a beszélgetésbe Szőke Pipi, széthúzva vö­rösre maszkírozott száját. — Az engem is érdekel... — Igen? — fordult feléje Szegfű Ka­jetán — hát akkor mond meg mi az, amit Karinthy alá ir? — Hát mi legyen? Az egy jó irás. Igaz?... De várjatok most én kérdek valamit:.. És ha Rotschild Írja alá? — ?? — No látjátok. Az egy jó aláírás. Fiaim! Én kiismerem magam az iroda­lmi minden ágában... _ Hogy állsz a szerelemben? — ve­tette fel a kérdést Krikszkraksz báró, >i egtörülve monokliját. —Aktuális — válaszolta Szőke Pipi — épp most főztem ... de még nem i'iji m fel a nevét. És a Manó? — csaptak rá egyszet­­rc valamennyien. — Tudja a Manó. Látni sem akarom a űré 'list. Különben is nagy... vfo-.dd. mért lár a szád, mért iár a szád...* F/t már a zongorista citálta, bevezeté­sük mire Szőke Pipi, anélkül, hogy a mondatot befejezte volna, ellejtett a par­ketton ... — Mert hát az a charleston — trilláz­­ta utána Csokonay-Qrünbaum. Ebben a pillanatban léptek be a terembe Csipkerózsika s Herceg Manó. A szaxo­fonista látta meg őket először és torkán akadt a szusz. Egy pillanattal később általános csodálkozás középpontjába ke­rültek az újonnan érkezettek. A táncolok megálltak, a távolabb ülők felálltak és a kiváncsiak sorfala között méltóságtelje­sen haladt el Csipkerózsika, akit a reá­juk tapadó pillantásoktól megzavarodva követett a prézligyáros. Egy pincér szol­gálatkészen robogott eléjük: — M éltóz tats ék erre parancsolni — és egy kis sarok asztal felé matatott. — Ki lehet ez? — morajlott végig a termen. — Nézd milyen slafrog Van rajta. — Ugyan ne beszéljetek — vágott közbe egy kis molett — épp ma mondta a Bergerné, hogy Párisban már hosszú ruha a divat — Nézzétek azt a herclg kalapot a fe­jén, mint egy korona. — Úgy látszik ez a legújabb divat — De hogy csillog — akadt meg a szeme egy szőke asszonynak — Apus! — szóit férjhez fordulva — most jut eszembe, nincs egy rendes kalapom. Em­lékszel, már harmadik napja abban a rongy eperszinüben járpk. Mondd, hogy tetszik neked ez a csillogó. Holnap me­gyek a szalonba... — Gyerekek! A haját... — tapsolt a szőke asszony szomszédja. — Nekem mondod, drágáim divatba jött, már lehet kapni parókát... — Igen, én is "épp tegnap hallottam. — Was sagst du? — sivitott egy kö­vér huspárna, összecsapva kezeit — Is­mét divat? ... És én ma nylrattam le nullással... — Mondd, hercegem — kérdezte Csip­kerózsika, amikor már letelepedtek — miért viselnek errefelé szoknyát a fér­fiak? ... A pincér hajlongott — Hát kéhrem — tétovázott a prézli­gyáros a pincér felé fordulva — kéhrem hozzon... Milyen pezsgőjük van?... Vagy váhrjón... Tudja mit? Hozzon két málnaszörpöt szopókával. A szőke Pipi elsaszirozott előttük. Merő kíváncsiságból. Égett a vágytól, hogy megtudja, ki az az Ismeretlen, kü­lönös öltözetű hölgy a prézlis társaságá­ban. Krikszkrakszék sem győztek bá­mulni. — Vájjon ki lehet? — töprengtek. — Meg fogom tudni — ígérte meg ün­nepélyesen Szegfű Kajetán. — Hogyan?? — Egyszerűen felkérem a legközelebbi táncnál. Csipkerózsika ezalatt épp úgy csodál­kozott a látottakon, mlntahogy rajta cso­dálkoztak. Mindegyre kérdésekkel ostro­molta Herceg Manót. — Mondd, ez melyik király udvara? — kérdezte. — Itt kicsiin semmiféle királynak nincs udvara. Itt csak a hölgyek tartanak ma­guknak udvart. — És mondd, mért ment el a hajuk? — Mert valamelyik hóbortos yenkinek elment az esze. — Milyen szegény lehet itt a város. — Miből gondolod? — Hát alig van nekik valami ruhájuk. — Eh, csudát! Itt ez a divat. — Mi az, hogy divat. — Hát a rövid ruha. — Ja? Azt nálunk patyolatnak neve­zik. — És mondd, mi füstöl a kezükben?-. De a választ már elnyelte a felharsanó zene: TAM TAM TARARAM! *...Gyere tubicdm, üli ölembe cicám, nincsen abba semmi...* NYÉK... NYÉK...! »... szégyen...* Csipkerózsika, ámbár nem volt iHó, de mégis el tátotta a száját: — Nézd, hogy táncolnak — álmélko­­dott — ilyet nem látni Hetedhétország­ban ... Valaki megállt asztaluk előtt Szegfű Kajetán volt Mélyen meghajolt, majd barátja felé fordult: — Kéhrlek alássan mutass be. — Kéhrlek alássan — zavarodott meg Herceg Manó — izé... na... Bemuta­tom bahrátomat, Szegfű Kajetánt — örvendek a szerencsének holtomig­lan, holtodiglan — pukkedlizett Csipke­rózsika. — Tessék?! — lepődött meg Szegfű Kajetán — hogyan méltóztatott... Herceg Manó közbevágott: — Izé, meg kell magyaráznom... Tud­niillik, hogy is mondjam csak... Izé... a kisasszony nem ide való, náluk tudni­illik igy szokás... Igen, igy szokás... — Igen, mifelénk hajdanában danában — egészítette ki a mondatot Csipkerózsi­ka. — Holtomiglan, holtodiglan. — Hajdanában danában, holtomiglan holtodiglan — bámult el Szegfű Kajetán, a prézligyárostól várva magyarázatot — Igen... ami azt illeti — vette át a szót Herceg Manó — valamit meg kell magyaráznom. A kisasszony tudniillik Csipkerózsika. Hihetetlen, de igy van. — Igen, Csipkerózsika vagyok — erő­sítette meg ő maga is — Hetedhétország királykisasszonya. Mit nézessz rajtam ó, ifjú. — Jó trükk, jó trükk — vette tréfára a dolgot Szegfű Kajetán. — Hol táncolt ezelőtt a kisasszony? — Száz éve, nem jártam a tipegőtopogót. Szegfű Kajetán elnevette magát: — Na ne ugrassatok gyerekek. Én értem a mókát, de ez . . . hogy úgy mondjam. — Mit beszélsz ó ifjú?! — kiáltott fel indulatosan Csipkerózsika — ha ezt atyám hallaná menten a fejedet vétet­né .. . Mond édes férjem, hol van itt a hóhér? , Szegfű Kajetán most már a hasát fogta úgy nevetett: — Manó mi van veletek? — és vá­laszt sem várva, a nevetéstől támo­lyogva tért vissza a páholyba. — Hihihihlhahahaha! Gyerekek ilyet még nem láttatok — újságolta az asz­taltársaságnak. — Mi az, ki az, beszélj már! — ro­hanták meg a kérdésekkel. — Hogy ki, hihihi Csipkerózsika, hogy mi, hihihihi királykisasszony. Mondja ő.- Valami copfmutogató artistanő. Mon­dom én. Valami ttzedrangu bárcsillag lehet ... De hogy hol a csodába szed­te fel ez a Manó? Úgy emelhette le valahol a színpadról . . . hahahaha . . . — és még a könny is kicsordult a sze­méből. — ... Ajjé de link nő . . . — Mond édes férjem — szólalt meg az izgalomtól remegő hangon Csipke­rózsika. — Mi baja volt ennek az ifjú­nak. Vagy errefelé ilyenek a pórok? Ki volt e vakmerő szolgalegény? . ... Ho­vá hoztál te engem, ily furcsa ország­ba? Ilyen különös világba? Ilyen, ilyen különös világba, ahol ennyire vakmerö­­ek az emberek, ahol kopaszra nyírják fejüket az asszonyok, ahol akkor veszik magukra a divatot, vagy micsodát, mi­kor felkelnek és, talán akkor vesznek magukra ruhát, mikor lefekszenek . . . Egy életem egy halálom, de én itt he­lyem nem találom. Herceg Manó ‘nem tudta tartóztatni.' Felkelt a helyéről és a bevonulásnál alkalmazott méltóságteljes léptekkel el­indult a kijárat felé. Nem nézett sem jobbra, sem balra, megvetéssel lóbálta kezében a ridákült . . . Herceg Manó nem tehetett mást, szó nélkül követte. Az emberek kíváncsian fordultak utána. — Ugyanilyen kosztümöt csináltatok kékbe — jegyezte meg a szőke hölgy barátnéja felé ... XIII. Két hónappal később a Liget-kabaré színpadán táncolt Csipkerózsika. . . Rövid volt a haja és rövid a szok­nyája. Töredék Meg nem. látni nem lehet. Fakó aranytallérjai szemérmetlen zizeg­nek és vesztegetőn, mígnem az Ősz uccaseprője jönne a tél ormótlan la­páttal felkavarni sápadt kincsét. Le­vélkék, mélázó hárfák szelíd hangos­ságát hozzátok, lombok beszélgeté­sét ám ki hallja? Hisz kánya riad a tarlón, városban ember rémül, öröm­re spaletta kerül és szürke irdatlan huzat a megnyugvás cirádás öreg karszékére. * Körisbogár öregsége, hernyó hul­lása, legyek aggkora ősz! Szívvel a ködben járni rossz sor, nem értem závárjá titkos ábécéjét. Délután uc­­cánk szegletén fény tángál például. Búcsúzó félhati nap e vagy kósza konflis céltalan acetilénje? Titok. Gesztenye, őszi színjáték belépő­jegye, be meghűltél ráncosodtál a dérben, lelked be kiadtad gyermek­ségem gyümölcse barnavérii. Kopott vagy, aszott és kicsiny, nyilván tá­vol kertekből hozódtól gyötrelmes utón, köd tűzhelye ucca cégére gesz­tenye. Menetelő levélhordó vállára levél­ke hull. Viszi őt házról-házra, de le nem adja seholsem, nyugtát nem kér, ajánlást n?m ragaszt rá senki. E le­vél az övé, kapta Istentől s marad a széles vállán, mint odakapott veréb­ke, fagyottan, mozdulatlan. Sápadt tornácok ugróin járni nem jó most. A kisértetek melegebb vá­szonból szabatnak leplet, nyirkot lé­­legzeni elkél a tartóbb vászon. Omló kastély egynémely boltjain versenyt kell futniok a pihent déli széllel. Fél­nek is szegények nyilván. Tudják a köd leszúrta már a papot, csóvát sző üstökös és mintha vészt dajkálna eperfánk ingó orma. Rossz arca van mostanában a holdnak is esténkint a padkáról nézvést. # Valahol a kőből való városban most gyulnak ki a lámpák. A diva megbeszél még valamit a tükörrel és kiperdül brokát függönyök elé. Fa­luban öblös jóestét kívánnak a Tiszá­nak, mely szennyesvizii, mintha ön­magában mosdott volna meg. A kis piros kék házak lassan nyitják ki szemüket az estének, mely benyit csendben és akkurátusán levéteti a gerendáról a bibliát. # Ez a megigazulás hónapja. Elseje rejtelem idusa bánat és hó a vége. Számoljátok a pénzt, tele legyen va­kok perselye, bénáknak uj mankó kéne, sok a teendő, pedig a rengeteg kis állomás jelzőharangja uiesztendt vonatát jelenti. Tudjátok-e még ai esti imát s késziilt-e már ellenző a kályhának, hogy sárga parázsló tor­kában a várakozás lankadt karja fekete karácsonyt nézek. Isten velünk. D brecent József I

Next

/
Oldalképek
Tartalom