Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)

1926-12-25 / 352. szám

22. oldal, BÁCSMKGYEI NAPLÓ 192Ö december 25. vagyok, kezét csókolom Herceg a veze­téknevem, nem úgy mint például Win­­disch'graetznek, aki viszont nem Manó s nincs olyan jövedelmező vállalata, mint nekem... De ami azt illeti.. . én sem vagyok akárki... magam is vagyok egy {eledelem, ha éppen kell — tette hozzá büszkén. — Tudom, tudom — bólintott a hölgy — az ispillángi fejedelem. / — Nagyobbarányu tévedés — legyin­tett — prézh-fejedelem. Zsemlemorzsa­­király kedvesem.., Közben alaposan szemügyre vette a nőt és arra gondolt, hogy ezzel a kalad­­dnl kenterben ver minden kalandhöst. — De ki hiszi el? Ha most beállítanék vele valamilyen tánclokálba. Ezzel a loreleyhaju démonnal . . . Nem is olyan rossz ötlet — ragadt meg ennél a gondolatnál. — Botrányos feltűnést kel­tene. Nézne nagyot a Szőke Pipi, meg a Krikszkraksz báró. fis a Csokonai- Grünbaum, hogy meresztené a szemét. Leült az ágy szélére. —- Kissé megöregedtél — mondta Csipkerózsika, hogy mondjon valamit és kezével végigsimitotta Herceg Manó ko­paszodó homlokát. — Sokat bolyongtál tigv-e, altiig rám találtál, hogy kezem­mel vidd atyám hetedhét országát ho­zományul? — Hát hői is vagyok én tulajdonkép­pen— ■ próbált tájékozást szerezni a hozomány tekintetében a prézlis. — Hogy hol? Hát hajdanában danában atyám királyi várában... Puczpaszta. — Pucz-paszta? Hát az mit jelent­sen? — Azt sem tudod? Hát az úgy tör­tént, hogy hol volt, hol nem volt, volt egy orsónk, de nem volt puczpasztánk és igy az orsót nem lehetett kipucolni, mi­re felséges anyám, részletfizetésre vá­sárolt egy Singer-varrógépet, aminek én nagyon megörültem. A gépet egyszeribe izlbe ki akartam próbálni, na és kép­zeld megszurtam magam a tűvel. Úgy megszurtam az ujjam, hogy menten el­ájultam. Nem is tértem magamhoz, rnig te nem jöttél, nehogy a Grimm ellent­mondásba keveredjen. A prézligyáros teljesen ellágyult. Rá­borult Csipkerózsa vérvörös ajkúra: — Szálikám— suttogta. — Ha igy áll a dolog, most már tegezhetsz — és hosz­­szasan csókolta... Csókolta... VI. ... Jack mindinkább türelmetlenné vált Idegesen dugdosta ki a fejét a kocsi alól, hogy nem látja-e már köze­ledni gazdáját. — Az ördög vigye ,de elmarad! — ki­áltott fel bosszúsan. — ... Az ujjaim már elzsibbadtak.. A Nap, a poézis kedvéért épp ekkor tűnt el a fák mögött. VII. — Hat. megyünk? — Előbb szólok a papának — vélte Csipkerózsika — tudott mégis ... a rossz nyelvek. — Fölösleges — ellenkezett hevesen Herceg Manó — az nincs a mesében, azaz csak a mesében van. Manapság egy jól nevélt hölgy búcsú nélkül mond bú­csút a kapufélfának. — Ja!? Hát én. most jut az eszembe, jól nevelt vagyok, tehát mehetünk. De várj csak édes férjem ladiladiilom, hogy gyorsabban járjunk, előkeritem a hét­­mérföldes csizmákat. — Sohse kerítsd cicám — fölényes­kedett a prézlis — van nekem egy het­ven mérföldesem az ut szélén. Gyorsab­ban jár az. — Na nem bánom — egyezett bele Csipkerózsika, fejére illesztve piciny ko­ronáját — akkor csak a ridikülöm veszem és hipp-hopp, ott legyünk, ahol te aka­ród . . . VIII. Már a napot felváltotta a hold, ami­kor az erdőbe érkeztek. Egymást átka­rolva-törtettek a bokrok között, az autó felé: Útközben senki sem . tartóztatta fel őket. Csak egy kis erdei manóval talál­koztak ... Egy üveg Juniper-sósborszeszt cipelt a hátán... rx. Jó félóra! gyalogolás után előtűnt a? Opel és Jack kimagasló alakja, aminek láttára Herceg Manó megtorpant. — Aj vél — Mi baj van édes férjem? — riadt fel álmodozásából Csipkerózsika is. —- Hát a forrasztó... Jack... Jack! Hé! Baj van! Nincs forrasztó... Most mit csinálunk? Mi van a repedéssel? — A repedést az idő beheggesztette — válaszolt Jack nagy lelki nyugalommal és máir kurblizott is. A következő pillanatban berregett a motor és az utána következő pillanatban pedig már száguldott az Opel. Hátsó pi­ros lámpája csak úgy imbolygóit a fák között De mit tehetett volna egyebet? X. Reggel korán ébredt az udvar. A parkban a virágágyakról összeseregkt­­tek a törpék. Egyíkük-másikuk szakai­jával a földet seperte, mert ami igaz az igaz, nagy gondot fordítottak a tisztaság­ra. A fiatalabbak körbe-körbe táncoltak és közbe-közbe énekeltek. »Ki evett a tányérkámból kuk Ki ivott a pohárkámból kuk Ki szurkált a villácskámmal Ki vágott a késecskémmel kuk.* Épp tizenötödször ismételték óriási sikerrel, amikor a király kiadta a paran­csot: —Gyüjjön össze menten minden te­remtett lélek, hogy a királynak kíván­jon pálinkás jóreggelt! Nosza lett erre nagy riadalom. A trónterem egy-kettőre megtelt, mire elő­állott a fő-ceremoniamester: — Felséges királyom egy életem, egy halálom, azt is kezedbe ajánlom, a pá­linkás jóreggelt szivemből kívánom. — Jól van édes szógám — felelte a király lenge szakállával a legyeket csap­kodva — ásó-kapa válasszon el bennete­ket. — Herstált! Ezt csak a királykisasz­­szony lakodalmán szabad mondani — igazította ki a király szavait a föigazi­­tómester. _ Eh — kiáltott indulatosan a király — műszál nekem mindig ahhoz a Grimm Jakabhoz alkalmazkodni? Apropó hol van a lányom? Az udvaroncok szétnéztek, bekukkan­tottak a trónterem minden szegletébe, miközben az udvari dalárda nagy érzés­sel elénekelte: »Kis ttikröcském mond meg bátran Ki a legszebb az országban« Kétszer ujráztak, aztán előállott a fő­kutató Sámuel: — Felséges királyom, túl az operen­­clástengeren, mint ahogy illik, megnéz­tünk minden polcot, sarkot, függöny­­j^diőt, pókhálót, elkalandoztunk, amer­re a kurta farkú malac túr, megkér­deztünk mindenkit, még arra is, merre a madár se jár, de hiába, a királykis­asszonyt még a kályhacsőben sem ta­láltuk. . — Nem jó — vetette közbe a főigazi­­tómester — kimaradt a mondatból az életem-halálom... — Kikérem magamnak — pattant fel a főkutató Sámuel. — Mindig megzavar. —Zavar? — meresztette feléjük pá­paszemét a király. — Irgum burgum ha mondom, távőlitsátok el a zavargót. Nézze meg az ember szakálla volt ken­der...! — majd jóságos arcával a fő­kutató Sámuel felé fordult —- jól van hű szógám, jól megfeleltél, tehát hívjátok elő a hü Jánost! -Mig egyet Is gondoltak volna, a hü János előtoppant. — Mond meg nekem hü János, Itt van-é a széles termetű taposó asszony? — Egyszeribe előállítom — feleié a hü János, majd noviszadi jelentés alap­ján Kukutyinban elfogta és a király elé vitte. — Na gyere ide bugám — intett a ki­rály — had bízzak rád egy fontos/ te­endőt, mert mást úgy sem bizhatok. — Szerencséd, hogy öregapádnak szó­lítottál — renitenskedett a kővér taposó asszony — mert máskülönben, hogy ne mondjam, mi egymás, azt a kutya te­remtette, adj hálát! A király ismervén a taposóasszony pletyka természetét, nem akart fösvény­nek látszani és ezért teljesítette kíván­ságát. majd ismét feléje fordult: — Most pedig felmássz a kisasszony szobájába és megnézed felébredt-e már. Kis vártáivá visszaérkezett a taposó­asszony a nemrég elhunyt vasorru bá­ba sikerült jelmezében és a király elé kacsázott: — Felséges királyom életem halálom a kisasszonynak hült helyét találom. — Nyomban fussatok orvosért *•— ad­ta ki a parancsot a király — nem sza­bad. hogy a lányomnak hült helye le­gyen. mert könnyen tüdőgyulladást kaphat!' Az orvos a kertben épp a fákat olto­­gatta vőrheny ellen, amikor a parancsot kézhez kajpta. Rögvest Csipkerózsika szobájába sietett, ahol megkönnyebbül­ten sóhajtott fel: — Hál’ istennek úgy látom, már ké­sőn érkeztem. Nem kell diagnózison tör­nöm a fejemet. Megállapította, hogy a királyklsasz­­szonynak valóban hült helye, amin azon­ban már nem lehet segíteni. Mindamel­lett elővette hallgatócsövét és megvizs­gálta a lepedőt. — Azt hiszem himlő — jegyezte meg feltekintve a lepedőről. — Miből gondolja kedves .doktor ur? — kérdezte látható érdeklődéssel a mel lékelt javasasszony. — Gyanús foltokat találtam rajta. Tizenkét apród aranytálcán vitte a hirt a király elé, aki rettentően és még annál is jobban felbőszült: — Kerítsétek elő azonnal a gonosz csábitót, meg azt a hitvány vászonc-se­­lédet! Aki előbb ide hozza, fele király­ságom kapja. A kilátásba helyezett jutalom meg­mozgatta az egész rendőrséget. A detek­tívek százai rántották fel hétmérfoldis csizmájukat és rengő léptekkel, hegyen, bokron, völgyön át, a világ négy tája felé szálltak szét, mint a buborék. Maradt mi volt a puszta lég. XI. Herceg Manóék már második napja, jóformán megállás nélkül száguldoztak. Csipkerózsika nem tudott hová lenni a csodálkozástól. — Na gyorsabb-e ez, mint a ti hét­­mérföldes kalocsnitok? — szellemeske­­dett a prézli-fejedelem. — Hát tudod lelkem gyönyörűségem mézes-mázos férjem — felelte Csipke­rózsika köntörfalazva — engem kicsi koromban az asztal körül kergettek, hogy gyorsabban menjek, de ilyen gyor­san még sohse közlekedtem. Néhány percre, közös megbeszélés alapján gondolataikba merültek, majd Csipkerózsika megtörte a csendet. — Brrr... — Mi az szóltál valamit — érdeklő­dött Herceg Manó. — Fázom. Útközben betérhettünk vol­na a mitsütsz-kisszücshöz, a Morgenste­­inhöz a bundámért. Látod, látod... — Látom — felelte könnyedén a préz­lis és visszamerült gondolataiba. Majd Jack törte meg a csendet, gaz­dája felé fordulva: — Hova parancsolják? , — Hát hová, mint a Tabarinba — volt a lakonikus válasz. XII. A Tabarinban, amely egyike volt a legelőkelőbb helyeknek, eleven élet pezse­gett. A pezsgő nyüzsögött. A néger jazz­­band tombolt» Legszebb formáját ját­szotta ki. A nők nemkülönben. A dobos dobolt, a szaxofonista szaxofonált. Káp­ráztatóan. A hölgyek táncoltak. Szem­­kápráztatóan. A zongorista énekelte a refraint: »Nem kell a szerelmet mellre szivni egy kis pitire csúszóst...* ...K1KIRIKU...1 ».... ki fogsz birnl Mert az aki fej­jel megy a falnak... Nagyot kopván és aztán elhallgat.. .* ...B1M...BAM...BIM...BUM .1 ...TRÜTÜTÜ...1 Rendületlenül. Végkimerülésig. Egy­más után a slágerek. ebktxe. Lajos: HAJN4L A HEGYEN A ködben ülünk, térdeink közé csuklóit fejekkel; hiivös a hajnal a hegyoldalon. A harmat száll, a hegyorma füstöl s a rámátlan távolból valaki kikiabál. Alattunk olvadt ólom gyanánt alig moccan cpálszin testével a folyó s rajta kis mecsszemü tutajok lomha húzása rémlik. — A szomszédhegyen fürészmalom zuhog; odvas szájjal tátong a tárna s bányászok jönnek fekete dallal, mint feszítetten szomorú Krisztusok. S aztán leszállítok éjsötétbe; a földnek éhesen korog a gyomra, de kiönti magából végső kincséi s a terhes csillék már csikorognak. — A lázadás vörös jegyében kel a nav s az első rőt sugárban diadalmasan megcsillan az érc»

Next

/
Oldalképek
Tartalom