Bácsmegyei Napló, 1926. december (27. évfolyam, 330-356. szám)
1926-12-25 / 352. szám
18. oMal, 1926 december 25. BACBMBCITE! WAPLd Ők ketten Irta: Baedeker Kivételesen egyedül sétált az abbaziai Südstrand-on a királyfi. Máskor mindég a két grófjával (B—s és R—g urakkal) mutatkozott a nyilvánosásg előtt. De egyszer-másszor emancipálta magát tőlük (amint egy ottidőző osztrák államférfiu bátran mondta: lerázta őket a nyakáról), s ilyenkor a Fenséget magában látták vándorolni azokkal a kilencven centiméteres lépésekkel, amelyekhez valamikor a hosszúlábú felesége kedvéért szokott. Sietve lépdelt, s a járása közelebb állott az ideges futáshoz, mint az előkelő promenirozáshoz. Mégis, mikor egy úriember, akivel találkozott, hódolattal emelte meg előtte a kalapját, megállóit s így szólt: — Valahonnan ismerjük egymást, de nem tudom, honnan. — Megmondhatom, Fenség. Együtt reggeliztünk egyszer. Csodálkozón nézett a királyfi. — Igen, — folytatta amaz. — Budapesten, az Angol Királynőben. — Ahá! Emlékszem már... Olyan rettenetes szűkén lakunk a budai Burg-ban, hogy a vendégeimet kénytelen voltam hotelben fogadni. Hiába mosolyog olyan gúnyosan, otthon nem volt helyünk. így mondta az udvarmesterem, aki csak tudhatja ... — Én is tudom. Fenség. Akinek nagy a lakása, annak soha sincsen helye. Éppen úgy, mint ahogy a nőnek, akinek a szekrényei tele vannak ruhákkal, nincs mit fölvennie... — De azért igen gemütlich volt j abban a korcsmában, s a hangulatot j még az én jelenlétem se ronthatta. Az íróknak, úgy láttam, van kedélyük. — Egyebük sincs. Fenség. — Azt a napot sose fogom elfelejteni, és mindig sajnálom, hogy ily összejövetelt gyakran nem tarthattam. — Én is sajnálom, és Fenséged lüvására mindig szívesen húztam volna frakkot. — Hjah, hjah, c’était le beau lemps. Az effajta szimpozionoknak végük... Mértékadó helyen az ily kilengéseket nem szívesen látják ... De a »munka« továbbfoly s a »mü« pontosan megjelenik ... Örülök, hogy a Weilen és Jókai nagy müvének egy munkatársával találkoztam. — A Fenségedével. — Ez az alkotás mindenkié inkább, mint az enyém. De hát, mivelhogy a nevem egyelőre nagyon jól hangzik — — Valóban. Szépen és jól — Nos, hát azzal kapcsolatban emlegetik, s Jókai azt mondja, ezért is vásárolják. — Nem is képzeli Fenséged, hogy mily népszerű nálunk. — Az Osztrák-magyar Monarchia írásban és Képekben? — Az és a védnöke. — óh, a közönség annyira ciné- j zö... Oly boldog voltam, amikor J terv eztük. A szerzőnek, szerkesztő- j nek, védnöknek és vállalkozónak f minden örömét élveztem, hogy tető j alá hozhattam ezt a publikációt... S most már világpsabban kezdek' emlékezni önre. ön feltűnt nekem már étkezés közben. — Óh! — Szebben evett, mint legtöbben a meghívottak között — Az is érdfem, Fenség? — Nem érdem, de annál is több. Előny. Aki szépen eszik, az elárulja, hogy jó nevelést kapott. — Nem rossz családból származók. Fenséges ur. Persze nem olyan elsőrendűből, mint a Fenség. S én ezt nemcsak az evéséről láttam. — No igen, úgynevezett jó házból való vagyok én is. Ami elég baj. Itt az idő, amelyben az ily előny már nem szerencse, hanem kellemetlenség. Azok a famíliák, amelyek nagyon régen jók, egyszersmind degeneráltak, s a-tagjaik.;magamról látom, dekadensek... , — Tiltakozom. Fenséged csak modern. — A modernség is egy neme a dekadenciának — Ön iróember, s igy jobban tudja, mint én, hogy a teória, amelyre hivatkoztam, milyen igaz... Nos hát. nekem akkor feltűnt, hogy lege attis evett, s úgy, mint ha mindennap ezüsttel terített asztalnál ölne. Nevetve mondta az író: — A Kis Pipában szoktam ebédelni, Fenség. — Emlegették már előttem ezt a höchst gemütlich helyet. S megvallom, többször jutott már eszembe, milyen jó volna oda betoppanni* egyszer, s ott kijelenteni: én is iró, én is bohém vagyok! — Mily kár, hogy ezt meg nem tette! Mennyire örültünk s micsoda tejfeles csirkepaprikást kapott volna ott. Fenség! — Es wäE zu schön gewesen!... És, ugy-e, mondja, ön ott is oly diszkréten étkezik s olyan eleganciával fogja a kést meg a villát? — Csak egyféleképpen tudok enni... S mit gondol. Fenséges ur, mért tettem azt a benyomást, hogy szebben eszem, mint mások? __ ? Mert kevésbbé voltam éhes, mint mások... Aki éhes, nem ehet szépen. — Azt akarja mondani ezzel, hogy aki elegánsan akar enni, az jóllakotton üljön az asztalhoz? — Nem éppen szórul-szóra. Inkább arra gondoltam, hogy aki nagyon éhes, az ne társaságban oltsa az étvágyát. — Mond valamit, kedves uram, s talán egybefügg ezzel, hogy szerelmi iakomáit, amelyek csak egy irég nagyobb éhségnek a csillapítására szolgálnak, egészen titokban, négyszem közt, a nyilvánosság legteljesebb kizárásával fogyasztja el az ember... Most már az akkori beszélgetésünkre is kezdek emlékezni. — A' cercle alkalmával azzal tüntetett ki Fenséged, hogy hosszabban társalgott velem, mint egyik-másik nálamnál sokkal érdemesebb kollégával. — Arról beszélgettünk, hogy jó néha olyanokkal lenni együtt, akik szellemben állanak hozzánk közel és nem a vér kapcsolatánál fogva vágj'’ a ranglétra egyező lépcsőfokának alapján. Úgy nyilatkoztam, hogy a művelt és szellemes iró rokonabb velem, mint sok rangban hozzám közelebb álló előkelőség, s ön azt felelte — — Kicsit szemtelen voltam. Fenség, s azt válaszoltam, hogy én is rokonabbnak érzem magam az illusztris házigazdámmal, mint egyikmásik nem kiválóan szellemes és kevésbbé müveit irótársammal. — Nekem ez a viszonválasz, bár nem volt túlságosan hízelkedő, tetszett. Talán éppen azért, mert nem hizelgett... Amióta az eszemet tudom, annyi hízelgést hallottam, hogy az sok lett volna a leghiubb primadonnának és próbára tett volna egy az enyémnél erősebb idegrendszert is. — Ne csodálja. Fenség! Az ön helyzetében ez el nem kerülhető. A nagy előkelőségek, mint ön és t kollégája, a walesi herceg, nem egyebek, mint primadonnák a publikum szemében. — Még jó, hogy a lámpák elé nem tapsolnak bennünket. — Prince Albert, azt hiszem, a tapsokra megjelenne és udvarias pukkedlit csinálna. — Meglehet... De talán elég lesz az emberszólásból... Az ön lénye nekem mindenesetre nagyon tetszett — Kell-e mondanom, hogy a Fenségedé is nekem? — Merné-e az ellenkezőt hangoztatni? — Nem tudom. Fenség. Még uem próbáltam soha gorombának lenni trónörökösökkel. — Ne is legyen, ök nagyon szegény emberek, akiket kedvein volna, mint a gondosan ápolt kertekben a virágokat, »a müveit közönség oltalmába ajánlani«. Ön bizonyára utazott külföldön s olvashatta ezt a figyelmeztetést nein egyszer. — Olvastam. — Láthatta hát, hogy s virágokat jobban kímélik a trónörökösöknél... Ön éppen a szókimondásával nyerte meg a tetszésemet. — Fenséged is mindjárt igen rokonszenves volt nekem. Tetszett nekem, hogy korcsmában (még ha az az Angol Királynő ő Felségéről van is elkeresztelve) reggelizett a munkatársaival. — A barátaimmal, uram. — Jól esik hallanom. Fenséges ur. — S nekem jól esik olykor bohémeskedni. — óh, erről egész legendakor keletkezett már! — B zonyosan többet pletykáknak mint amennyi valót regisztrálnak. — Az nagyon valószínű, Fenség. Mennél nagyobb ur valaki, annál inkább van kitéve jó- és rosszindulatú pletykának. — A pletykát, ha még oly rosszindulatú, jobban és szívesebben tűröm, mint a hízelgést, és — fájdalom! — ez is kijut nekünk u. n. nagyuraknak. — Szegény Fenség! De, ugy-e. Fenséged van olyan bölcs, hogy a hízelgésekből, amelyekkel elárasztják, levon bizonyos százalékot? — Néha kilencvenkilencet is... De mondja, mennyit vonjak le a Jókai hízelgéseiből, mert ő is hizeleg ám... nagyon. — Az ő kedveskedéseiből semmit se kell redukálni. Fenség, ö hizeleg ugyan, de a hízelgéseit őszintén gondolja és érzi. — Hiszen akkor az, amit ez a kitűnő iró mond, megszűnik hizelgés lenni. Úgy van. Fenséges ur. Jókai: egy őszinte hízelgő. — És ön? — Én talán tudarialan hízelgő vagyok, mert nem is tudom, hogy hizelgek. De minek is tenném ezt? Legfeljebb a közönségnek kellene udvarolnom, amelytől többé-kevésbé függök. De önnek, Fenség, vájjon milyen célból? Nem akarok hivatalt kapni az udvarnál, és nincsen anynyi ősöm, hogy kamarás lehetnék — Remélem, akkor se kívánna az lenni, ha elegendő számú őse volna, "'ekem o'yati kómikusak ezek a i dolgok, de muszáj »rnbmacholnj« I őket. Óh, ezek a vén institúciók! Fs I '“k a szent hagyományok! Kellemetlenek Fenségednek, j Fagy baj, hogy Fenséged sokkal j ’íatalabb az apjánál. — A fiú mindig fiatalabb az apj .iánál. — De ennyire. Fenség! Kétszáz esztendővel! —- Ha nem csalódom, ön kritizálja a császárt. — Nem sértés, ha valakit öregnek tartunk, s az se dicséret, ha valakit fiatalnak mondunk. Eddig állva beszélgettek. — Nem sétálnánk egy kicsit? Merre tart ön? Hová készül? — Maid Fenséged megmondja. — Ha lehat nincs ellenére, menjünk vissza a Villa Angiolina felé. — Amerre parancsolja Fenséged. De kegyeskedjék megengedni egy kérdést Nem fogja zsenirozni, tia holnap vagy holnapután azt fogjéK Írni a bécsi és a budapesti lapok. SZENTELEKY KORNÉL: SZOMORÚ VrRf Ila majd ismét eljön egy karácsony, milyen szép lesz a hó, az öröm, a csúf szivek is szépek lesznek, amint cukorkát visznek másnak. Ismét karácsony lesz! Este társaság lesz nálatok, dióspatkó és szép, vörös tea, puncs is lesz tán, meg kedves kártyajáték, élces kedv meg piros hahota. Te pedig egyszer felveszed a kártyát és szemed élréved. Nézed, mint múlik szét a cigaretta füstje a lámpafényben. — Ml az? Hova gondolsz? Rajtad a sör! — eképen szólnak hozzád, de te nézed, mint málik szét a cigaretta füstje a lámpafényben. Az is élét, hogy messzebb nézel, hogy engem nézel e kurta pihenő pillanatban, engem, aki nagyon messze van már múltban, földben, poros emlékezetekben és rozoga cukorskatulyák lomjai között. En ugyan akkor már táltossul vágtatok a fekte feledés felé, mely titokzatos és dermesztő, mint minden halál, ■ de lehet, hogy halvány fényccske villan a révedt feketeségben és lehet hogy te látsz engem, kedves. E bus pillanat oly rövid, mint hulló csillag karcolása és méla, homorúit uzcod ismét mosolyra virul. Eelkacagsz. Már minden elmúlott. — Tudom már! — mondod és drága kezed, melyre egykor annyi csipogó csókot cseppentettem. most ú tök felsót leteszi az asztalra.
