Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-14 / 313. szám
16. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ T926 november 14. re is kelt azzal a lojalitással és szellemességgel,^ amelyet megszoktunk Öntől. A saját dolgát ellenben agyonhallgatta, pro domo egyáltalában nem nyilatkozott. —- Netn tulajdonítottam fontosságot a dolognak. És aztán, megvédve őket, tisztáztam magamat is... A gondolat mindenkié, egyetlen egyet se lehet kisajátítani, és sohase állíthatjuk biztonsággal, hogy amit elgondolunk, az ami agyunkban fogamzott meg először. Nincs az a marhaság és nincs az a geniális eszme, amelyet előttünk már el nem gondoltak mások. S ha szabad novellát csinálnom és Guitrynek szabad színdarabot Írni a históriából vagy a lapok törvényszéki rovatából, mért ne volna megengedve ugyanezeket megszerkeszteni egy újsághírből, régi krónikából vagy egy elfeledett író elfeledett könyvéből? Égy régi témauj formáját plágiumnak csak az a szánandó pasas érzi, aki valószínűleg nagyon büszke az egyetlen ötletére, amellyel ő maga nem tudott valami okosat csinálni, s kétségbeesésében tolvajt kiált, mikor azt egy irómüvész podgyászában megtalálja. Szubjektive talán igaza van, ha. megröviditettnek érzi magát, de aki az ő dolgát nagylelkűen adoptálta és ügyesen adaptálta, mégse tolvaj. Épp oly kevéssé, mint ^z ékszerész, aki a kontárul foglalt drágakövet uj és J méltó foglalatba helyezi. Öt nem az irótársa, hanem a mostoha természet! topta meg, amely csak annyi tehet- ! séggel ruházta föl, amennyi az alkotás vágyához szükséges, de azt a talentumot, amely művészi alkotásra képesít, megtagadta tőle. Az ily f)lágiumpör tulajdonképpen duellum 'a dicsőségért, amelynek nem lehet más bírája, mint az írói lelkiismeret és a pártatlan irodalomtörténet. Ha egy eszmével dicsőség jár, az annak az osztályrésze lesz. aki a legszebb formába tudja öltöztetni... Mondom, az ily pör megokolatlanságát és reménytelenségét semmi se bizonyítja jobban, mint az az évtizedről-évtizedre ismétlődő tünet, hogy azt rendesen kistehetségü iró indítja valamely kitűnő kollégája ellen. Az ellenkező "esetre még nem volt példa. Ez utóbbi, ha megírta a müvét, nyugodtan foglalkozik a legközelbbi tervével, és nem bánja, ha más is belekontárkodik a dolgába, — ő nem fél a konkurenciától, sőt örül, ha valaki meglopja. Az ő kétségtelen tulajdonjoga csak annál hatékonyabban lesz bekebelezve az irodalmi leltár főkönyvébe. Ellenben a vékonytehetségü irócska, ha az övéhez hasonló mondatot talál valahol, mingyárt rendőrért, bíróért és ügyészért eseng, — szegénynek oly kevés a vesztenivalója, és fájdalommal érzi, hogy azt is elragadják tőle... Ami engem illet, csak akkor érezném magam bűnösnek, ha jelesebb Írónak jelesebb müvéből tulajdonítottam volna el témát s azt a magam ügyetlen feldolgozásává ütöttem volna agyon. No, és most itt a circulus vitiosus! Ez valóban plágium volna, de mivelhogy az ily eltulajdonítás nem árthat a meglopott művésznek, nincs károsult és kárnak hiányában kártérítésre sincs szükség. Végkövetkeztetésben a vitás kérdésben, hogy plágiumot csak tehetségtelen iró követhet el nagyobbaknak a kifosztásával, mint ahogy az utszéli haramia rendesen szegényebb az általa megrabolt utasnál. Ez a »szegény legény« persze valóságos és néha érzékeny kárt tesz a megtámadottnak vagyonában — de a plágiumos ember vajmi kevéssé rövidíti meg azt, akitől ötletet, vagy témát csúsztatott el, mert ez utóbbinak a szellemi vagyonáról el lehet mondani: »jut is, marad is«, s a lopás után semmivel se szegényebb, mint azelőtt volt. Az igazán jelentékeny iró ellenben sohase lop — megél a maga emberségéből. S ha én művészi formába öntöm az alaktalant s elegáns foglalatot adok a foglalatnélküli kőnek, akkor alkottam és nem loptam. Shakespeare és Moliére is ezt tették s ha nem teszik, nem lennének oly nagyok, amilyeneknek I azok is elismerik, akik a bölcs fejüket csóválják arra, hogy e ragyogó szellemek ott szedték a témáikat, a hol találták őket. Ez a két nagy költő, ha csak azt irta volna meg, amit a maga agyából termelt ki, nem jelentené az emberiségnek azt, amit a két kitűnő »plagiátor« ma jelent nekünk — a legremekebb dolgaik megiratlanok maradtak volna. A régi krónikák és az elfeledett irók épp oly munkatársaik a nagyoknak, mint a saját szenvedélyük, humoruk és fantáziájuk... De mennyit beszélek! Ön talán már unja... — Mivel vádol engem. Mester! — Csak azért mondom, mert — őszintén szólva — én már unom. Szeretek beszélni, de néha azt hiszem, sokat is fecsegek. — Ön sokkal szellemesebb, dicső Mester — — Hagyjon nekem békét. Nincs kellemetlenebb az érintkezésben, mint egy szellemes ember. Aki megérti a mondásait, az bosszankodik rajtuk, s aki nem fogja fel őket, az kifárad tőlük. — Én megértem Önt, France ur, és mégse bosszankodok. — Ön jó fiú, barátom, s ennélfogva igen elnéző. Elnézésre pedig Indiából, a csodák és mesék birodalmából jött Európába. London, Páris, Berlin, Bécs, Budapest után most készül Beogradba és Zagrebba. Aki szemtől-szemben áll Rabindranath Tagoreval, az elhiszi a csodákat, igaznak érzi a meséket. Apostol, amilyennek a renaissance legnagyobb festői a prófétákat, a szenteket, a vértanukat festették. Vöröses lilás árnyalatú barna ruhát visel, (apostolról beszélve nem volna stilulos azt mondani, hogy bois de rose szinü a ruhája, olyan mint a divatdámáké) és magas, furcsa formájú, kicsit a püspöksüvegekre emlékeztető fekete bársony föveget. De őt látva, öltözetét nem érezzük jelmeznek. A modern apostolhoz is illik az a ruha, amilyenben Szent Ferenc a természetről, szerétéiről prédikált az embereknek. Rabindranath Tagoret, a költőt jól ismeri Európa. A nyugati civilizáció már jó pár évvel ezelőtt meghajtotta India nagy lírikusa előtt lobogóját, mikor munkáit a Nobel-dijjal koszoruzta meg. De most nem a költő járja be a világot, hanem a filozófus, aki a megértésről, szeretetről, szolidaritásról beszél, aminek el kell végre a gyűlölet helyét foglalni. Békéről, lelki harmóniáról prédikáló apostol Tagore, aki a szeretet magját próbálja elhinteni Európa véráztatta földjén. Bécsből vártuk Tagoret, az előadására már minden jegy elkelt, de a költő helyett csak egy sürgöny érkezett. Tagore meghűlt, beteg, nem jöhet. Egy hétig tartott, amig annyira lábra állt, hogy utazhatott. Hiába, Európa nedves, szeles októbere, novembere megviseli azt, aki India meleg napsugaras klímájához van szokva, aki ott született, ott nőtt fel és ott is' öregedett meg. De amint meggó'gyult az ősz költő, sietve jött Budapestre. Meg akarta ismerni a magyarokat, akikkel ősei valamikor réges-régen együtt, közös hazában éltek Ázsia szivében. Az ünnepélyes fogadtatás már a pályaudvaron kezdődött. Bár csúnya szél fújt, és a havas esőben mindenki sokkal csábítóbbnak érezte a jól fütött barátságos szobát, mint a keleti pályaudvar hideg és léghuzatos csarnokát, mégis óriási tömeg verődött össze világhírű ko-társunk fogadására. Küldöttségek, újságírók, fotográfusok mögött ott szorongtak türelmesen a kiváncsiak, hogy legalább egy pillantást vethessenek az érdekes, exotikus vendégre. És aki eljött, nem bánta meg, mert mind, akik ott voltunk, felejthetetlennek érezzük azt a pillanatot, amikor Tagore a vagon ájugyancsak rászorul a szellemes férfi vagy nő, aki minden mondásával megsérti azokat, akik kevésbé szellemesek. Nem csoda, hogy Rivarol oly embergyiilölő lett. Bántva érezte magát mindenki, aki társalgóit vele. s ellenségévé lettek mindazok, a kik kénytelenek voltak elismerni a felsőbbségét. Ezt tapasztalva, ő is ellenséges álláspontra helyezkedett velük szemben, még csipősebb lett s végre meghasonlott az egész világgal ... Higyje meg, a szellemesség csapás mindenkire — arra is, aki meg van vele verve, s arra is, akinek birkózni kell vele: az olvasóra. — Az Ön könyveit mégis oly sokan s oly szívesen olvassák. — A szivekbe és a vesékbe csak a jó Isten lát be ... Lehet, hogy nem is szívesen. Hacs- k nem azért, mert remélik, hogy Jamelyik pártot vagy irányt, amely ellenszenves nekik, jól lerántom. Ez oly érzést kelt sokakban, mint revükben a meztelen leányok: kellemes bizsergést, kéjes elektrizálódást.. — Nos hát, Ön ilyenformán mégis jóleső szenzációkkal szolgál a közönségnek. Nem dicsőség ez? — Ugyan menjen! Konkurrálni az én koromban meztelen lányokkal! látogat el a költő-próféta fajában megjelent. Az arcképét ugyan mindenki ismerte, de a fotográfia csak vonásainak szabályosságát, lengő, fehér szakállának hullámzó esését adja vissza. De ragyogó szemeiről, amik tele hittel és rajongással néznek a világba, ünnepélyes, artisztikus, de mégis közvtehn gesztusairól csak annak van fogalma, aki szemtől szemben állt India legnagyobb fiával. Az autó, ami Tagoret a szállodába vitte, .már tele volt virággal és igy egy kis' tavaszt varázsolt a csúnya, lucskos, őszbe. A költő rögtön szobájába vonult vissza, kicsit pihenni, mialatt a folyosón türelmesen álldogált a riporterek, rajzolók, fotográfusok hada és várt rá. Először csak a titkára jött ki, magas, karcsú, mosolygó arcú fiatalember, és kedvesen felajánlotta, hogy csak kérdezzük, ő szívesen ad mindenről felvilágosítást, ami a nagy költő életéből a nagyközönséget érdekli. Kedves ajánlatát azonban olyan csalódott accal hallgattuk, hogy a titkár szive végre is meglágyult. Miután megigértette velünk, hogy a fáradt, beteg költőt nem zaklatjuk kérdésekkel, bement, kinyitotta az ajtót és Tagore kijött hozzánk. Köpönyeg és kalap nélkül megjelenése még inkább a renaissance szentképeire emlékeztet. Hófehér, hosszú, hullámos haja, mint ezüst glória keretezi arcát. Hangja hárfazengésfiez hasonló. Tagolva, kissé énekelve beszél angolul. Megköszönte a meleg fogadtatást. India népe hálás lesz azért, hogy messze távolban a nyugati testvérek ennyi szeretettel és tisztelettel várták költőjüket. Elhozta hozzánk az őshaza üdvözletét és kifejezte reményét, hogy ez az ő látogatása az első lépés lesz egy olyan kulturális kapcsolat megteremtésében, ami Keletet és Nyugatot szorosan fűzi majd a jövőben össze. Még az autogrammos könyvek kerültek sorra, hálás köszönés és a fáradt öreg ur visszavonult pihenni. Másnapi előadásán a szeretetről és megértésről beszélt Tagore. A civilizáció fejlődhet, de az emberek azért mégsem lesznek boldogok, ha a tűz csak eledelüket főzi meg, házaikat világítja, fegyvereket kovácsolnak benne, de nem hatol be lelkűkbe, nem gyújtja meg szivükben a szeretet lángját. Egyedül, magában senki sem lehet boldog, hanem csak akkor, ha agyütt érez társaival. Ne áhítozzunk földi javak után. ne tiszteljük a számokat, még a nagy számokat se, mert minden számnál vannak még nagyabbak, de boldogságot, megnyugvást még azok sem adhatnak. Azérí kell dolgoznunk, hogy az emberek szeressék, megértsék, támogassák egymást, mert akkor fog eljönni végre az örök béke boldog korszaka. A szűnni nem akaró lelkes ünneplést Tagore két bengál dal előadásával köszönte meg. Bár a szöveget nem értette a hallgatóság, a költő nagyszerű előadásában mégis úgy hatottak, mint szinpompás képek a csodálatos Indiából. Most Balaton Füreden van Tagore. Ott piheni ki európai körútja fáradalmait. Nemsokára haza megy, ahol költői munkásságán kívül iskolája is várja. Egy főiskola, amit ő alapított, és ahol a világ minden részéből összegyűlt tanárok és tanítványok máris megvalósították Tagore álmát: együtt, vállvetve dolgoznak az emberiségért, a szebb jövöétti Benedek Rózsi Bácskai Napló Az egész Vajdaság ettől visszhangzik. Szerbek, horvátok, bunyevácok, magyarok, németek egyaránt a községi választások kiírását sürgetik, amj által a községek visszanyernék rég elveszett autonómiájukat. Autonómia! . . , Távoli, már-már a feledökenység sötét fátyolába burkolt fogalom; az aggok voronovja, a reménytelenek fénylő csillaga. Minden, ami a községek fölött összegyűlt sötét fellegeket szétoszlatja, ami a gondokat elfelejteti és mosolyt varázsol az emberek szemeibe. De sajnos mindez távol áll tőlünk. Elment, elzavarták, elvették tőlünk. De mi visszavárjuk, mint az anya a háborúban eltűnt vagy elesett gyermekét. Kongresszusokon, gazdasági szervezetek mittingjein, minden nyilvános gyűlésen határozati javaslatba foglalják a Vajdaságnak ezt a követelését. A kormánypárti és ellenzéki politikusok is a szónoki emelvényről, a községi választások kiírásának szükségességét, fontosságát és halaszthatatlanságát hangoztatják. De mindhiába. Amíg a nép helyeslő és követelő szava a népgyülésektöl elszáll az illetékes körökig, addigra elveszti minden erélyét és siró, könyörgő hanggá változik. Ez a mi sorsunk. Ez a Vajdaság és a vajdaságiak mentalitásai Sírni tudunk, de követelni nem. Hinni tudunk és hazudni nem. És várni is tudunk. Nemrégen mutatkozott némi dierengés, Egy képviselő indított akciót, de mivel ezt nem előzte meg semmi komoly előkészület — eredménytelen maradt Az<után még egy utolsó próba jött. Egy súlyos parlamenti beszéd, amely azonban, visszapattant a belügyminiszteri páncélról. Ez a parlamenti beszéd tehát nem maradt visszhang nélkül: megszólalt a belügyminiszter. A belügyminiszter kijelentette, Rogy a Vajdaságban felsőbb állampolitikai okok miatt még nem írhatják ki a községi választásokat Sokszor hallottuk már ezeket a magasabb állampolitikai okokat s kezdjük is megérteni, de hogy miért ne lehetne Szuboticán megválasztani a bunyevácokat és miért ne lehetne Csantaviren a jegyző magyar, ha a nép magyart akar, ma sem tudja megérteni. Beograd nagyon jót tenne a Vajdaság soknemzetiségű népével, ha egyszer egy talpig önzetlen embert küldene hozzánk, aki Visszatérve teljesen objektiven informálná feletteseit a Vajdaság helyzetéről, népének lojalitásáról, hűségéről és — szegénységéről, aminek a mai konszolidálatlan állapot az okozója. Akkor talán belátnák, hogy a Vajdaság szerbjei, bunyevácái, magyarjai és németéi is emberek és az állam teljes jogú polgárai: akiknek teljes szabadságot és jogot kell adni. Akkor talán községi választások is lennének. De nem lennének olyan tisztviselők mint ma. És a községi jegyzők sem lennének ismeretlenek, idegenek, bolygó hollandiak, politikusok. Vagy talán ez az oka annak, hogy... Felebaráti kötelesség, szívesség szép szóért, barátságért, ma teljesen ismeretlen fogalom. Intervenció, közbenjárás, Rabindranath Tagore Beogradba és Zagrebba
