Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-14 / 313. szám
1926 november f4. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal. kijárás lépett a helyébe, kilencven százalékban nem felebaráti alapon. Az intervenció ma kifizetődő foglalkozássá alacsonyodott. Ha útlevél kell — menj vajakihez, aki interveniál érdekedben. Ha iparengedély kell, nem kapod meg kijáró nélkül. Egyszóval semmit, ami törvény szerint megillet, nem lehet megkapni utánjárás, kijárás, intervenció nélkül. És néha az intervenció is nagyon sokat tesz ki. Sok esetben teljesen fölösleges ügyekben is intervencióra van szükség. És néha akad jóakaratu közbenjáró is. Nem furcsa eset, mert megszoktuk, hogy Bezdán községtől, elvették az egész földjét. Három évig kellett utána járni, mig a köziség visszakapta azt a maximumot, a mit a törvény neki biztosit. Trifkovjcs Márkó házelnpknek kellett atz agrárminisztériumban erélyesen fellépni, hogy a telepeseket telepítsék le Bezdán község ötszázhuszonegy hold földjéről. És végre sikerült. Azi intervenciók is megszűnnének, az adót is könnyebben lehetne fizetni, ha nem centralizálnák annyira az állami ügykezelést és a községek hatáskörébe utalnák vissza mindazt, amit elvettek tőlük. De ehhez községi választások, községi autonómia kell. Vájjon nem-e lehetne ezt is kijárni? Úgy: Kost was kost alapon. S. J. Emlékezzünk régiekről A magyarországi nemzetiségi képviselők parlamenti küzdelme az anyanyelven történő oktatásért Maniu Gyula, ez időszerint a romániai nemzeti párt nagytekintélyű vezére 1907 márc. 13. napján a következőket mondotta a magyar képviselőházban: Vagy szabadság, vagy megsemmités Deák Ferenc és kortársai a múlt században felszínre került sziabadságeszmék következtében teljesen tisztában voltak azzal, hogy ezen országban, mint olyan országban, melyet több nép alkot, lehetetlen az egyensúlyt, a fenmaradást, azi állami élet fejlődését másképpen biztosítani, mint a teljes és tökéletes szabadsággal. Nem akarok mást idézni, csak Deák Ferenc szavait, aki azt mondta, hogy kétségtelen, hogy az állam a nemzetiségekkel szemben csak kétféle eljárás követhet, vagy megsemmisíti őket, vagy pedig teljes szabadságot ad nekik. És akkor felvetette magában a kérdést hogy meg lehet-e semmisíteni a nemzetiségeket vagy nem? És arra az eredményre jutott, hogy az államban lakó nemzetiségeket megsemmisíteni nem lehet, nem lehet pedig azért, mert nemcsak ő, hanem hazánk kitűnőségeinek egyike, az akkori kultuszminiszter, báró Eötvös József is azt mondotta: »Uraim, egy szabadságra törő népet elnyomni ideig-őráig lehet, de megsemmisíteni soha«. (Úgy van! a nemzetiségek padjain.) Az akkori államférfiak ezen felfogásból indultak ki s legyenek róla meggyőződve, hogy ez egyedül a helyes felfogás, mert csak egyedül ez képes előidézni azt, hogy ebben az országban az állami életfunkcióknak minden alapvető kérdésében egyetértsünk és hogy ezen állam fennállását minden időkre egyaránt biztosítsuk. (Helyeslés a nemzetiségek padjain.) Egyik nép sem tudja a másik nép kultúráját elsajátítani Nagyon megköszönöm Apponyi miniszter urnák nagyrabecsülését, amivel a mi népünk szellemi képessége iránt viseltetik, amikor azt tételezi fel a miniszter ur az én román népemről, — (Zaj.) —■ igen az én népem eppen úgy, ahogy én az övé vagyok, — hogy az én népem képes lesz saját kultúráján kívül még egy másik kultúrát elsajátítani. Ha a miniszter ur úgy ítéli meg, hogy képes lesz az én népem arra, hogy szellemi érintkezésben lévén saját kultúrájával még egy másik néppel is összeköttetésbe lépjen és annak kultúrájából elsajátítson, akkor az igen t kultuszminiszter ur igen nagyra becsüli annak szellemi képességét. a miniszter úrral, képesnek nem tartom. Az én román népem éppen úgy, mint egyik nép sem a világon, több kultúrát nem művelhet. Ez nem létezhetik máskép, mint saját kultúrájával közösségben, mert az a nép, amely a maga egészében és széles rétegeiben két kultúrát müvei és kettővel ól szellemi közösségben oktatását, ezt sem én, sem senki nem fogja elfogadni, aki ebben a kérdésben elfogulatlanul ítél. A nép igazi érdeke Micsoda érdeke lehet a magyar elem sokaságának abban, hogy az én román népem az ő falujában tud-e magyarul, vagy sem. Felkiáltások: Az ő érdekükben! Maniu Gyula: Annak a népnek érdekeit megvédjük mi. Mi védtük meg mindig és soha sem önök. Az államnyelvnek a népiskolákba való erőszakos bevezetése és forszirozása nem ált a magyar nép érdekében. Ellenkezőleg, nagy hátrányára szolgál, mert a magyar nyelv erőszakos forszirozása által a magyar néppel szemben tért fog hódítani a nemzetiségek idegenkedése, ami semmiképpen sem fog hozzájárulni ahhoz, hogy ezen ország viszonyai konszolidáltassanak és hogy ezen ország jövője és biztonsága megerösittessék. hermafrodita nép, mely pusztulásnak indult, melynek nincs jövője. Miután pedig azi én álláspontom az, hogy minden népnek csak egy kultúrája lehet kétségtelen, hogy az én népemnek kultúrája csakis egy lehet és ez a kultúra saját népemnek román kultúrája. Azért voltam és vagyok ellen a magyar nyelv tanításának, mert az az én kultúrámnak és az ország másnyelvü népei kultúrájának Ietiprására vezet. Ez ellen nemcsak jogom, hanem kötelességem is küzdeni. „Erőszak és i azságtalansőg" A miniszter urnák egy kívánsága, hogy a magyar nyelv ismerete által minden egyes állampolgár elfoglalhassa az állami életben a legmagasabb polcokat. Felteszem a kérdést, hogy az önök népének annak az óriási tömegéből hányán jutottak el nem a legelső, hanem csak a tekintélyesebb polcokra? Ha perceiitualiter fejeznénk ki ezt az arányt, melyet a magyar nép tömege reprezentál ezen állásokban, akkor belátnék, hogy ez oly csekélység, hogy egy községből egy nemzedéken át talán egy embér sem jut magasabb polcra. Annál kevesebb jutott a mi népünkből. Egy egész népet egy nyelv megtanulásával kínozni és visszatartani azt egyéb ismeretek megszerzésétől csak azért, hogy azon népből való ezer ember közül egy-egy valamely magasabb polcra juthasson tisztára erőszak és igazságtalanság. (Helyeslés a nemzetiségi képviselők padjain.) „Kevés embernek használ az államnyelv tudá a“ Én azon véleményben vagyok, hogy ezen ország központi kormányzatába a hivatalos nyelv lehet a magyar és hogy azoknak, akikre nézve a legmagasabb tanulmányok elsajátítását a törvény előírja a magyar nyelvet el ke.l sajátitaniok már csak aztért is, hogy meg legyen a lehetőség arra, hogy valaki ezen parlamentben, mint a nép képviselője magyarul beszélhessen és hogy azon polcokat, amelyeknek elfoglalhatásához a magyar nyelv ismerete mél „Az államnyelv kényszere — a nemzetiségi kuliura eltiprása“ Azonban én erre népemnek legalább nagy, alapvető, széles rétegeit szemben tányosan meg kíván tátik, tényleg elérhesse és elfoglalhassa, de hogy a népoktatást ezen egynéhány ember kedvéért irányítsák és hogy az egész népoktatás terén ezen egynéhány ember kedvéért kötelezővé tegyék a magyar nyelv Mikor a korább) törvényeket meghozták, anélkül, hogy mi román nemzetiségi párt itt képviselve lettünk volna, most amikor szintén jönnek egy törvénnyel, amely a magyarul nem tudókat kizárja, erkölcsi kötelességünknek tartjuk, hogy a leghatározottabban tiltakozzunk az ellen, hogy az egyes állami intézményekben való részvétel a magyar nyelv tudásától tétessék függővé. Az ilyen intézkedések semmi egyébre nem alkalmasak, mint arra, hogy bebizonyítsák azon évtizedek óta hangoztatott felfogásunkat, hogy mi különös szabályok alá vétetünk mert kisebbségek vagyunk, sérelmesen és önöktől eltérő módon kezeltetünk. Hiába jönnek önök azzal, hogy nem kívánhatunk kiváltságos helyzetet, mert a világ látni fosíja s mi érezzük, hogy önöknek van kiváltságos helyzetük, mellyel minket háttérbe szorítanak és minket nem kezelnek ugyanazon módon, mert ezek a kiváltságok csak önöket illetik meg az önök által hozott törvényeknél fogva. A cseka halálpincéjétől — a kényszermunkatáborig (Szemelvények a naplómból) Irta: Grób Imre Harmadik közlemény Élet a halálpincében — Bucsusorok a falakon — Reggeli: forróviz, ebéd: leves egy darab lóhussal, vacsora: egy kanál főtt búza — Kaland egy darab kenyér körül Az eddigi közlemények tartalma: Az ellenforradalmat leverik, a hatalmat a szovjet veszi át. 1920 aug. 19-ikén a szerzőt letartóztatják. Letartóztatása után kihallgatásra viszik, megígérik neki, hogy szabadonbocsátjtják, ez azonban nem következik be. Vigszaszálitják a »halálpincébe«, ahol két nap alatt száznyolc ártatlan embert végeztek ki borzalmas kegyetlenségekkel, a cseka rendeletére Miközben az angol a néhány nap előtti kivégzés részleteit elbeszéli, megmutatja nekem és 2 társamnak, a pince lépcsőjénél a friss vémyomokat. Felhívja figyelmünket a falakra is, amelyek tele vannak felírásokkal. Bucsusor bucsusor mellett. Sok még a régebbi hónapokból. De éppen elég augusztus 16. és 17-ikéről is. Ezek a bucsusorok több-kevesebb változással igy szólnak: »Kérlek benneteket, kik ezt olvassátok, ha kiszabadultok, értesítsétek szegény feleségemet, aki lakik, Krásznojarsk, ilyen- és ilyen ucca és házszám alatt, hogy szerencsétlen férjét, 1920 augusztus 16-ikán, éjjel, a cseka pincéjében ártatlanul agyonlőtték. Isten veletek. Aláírás«. ... Mindez, amit itt láttam és hallottam, rémes hatással volt reám. Lelkiállapotomat még rettenetesebbé tette az a körülmény, hogy fogalmam sem volt róla, mivel vagyok vádolva, s hogy tulajdonképpen mit akarnak velem. Nem akarnak-e valami ellenforradalmi ténykedést reám bizonyítani, vagy azt, hogy a szovjetnek ellensége vagyok. Ezért halál jár. Annak a sok ideges embernek a látása, aki velem együtt ült — még degesebbé tett. De uralkodtam magamon — parancsoltam az idegeimnek s elhaitároztam, hogy erős leszek. Erős az. utolsó pillanatig. Még ha puskacső elé állítanak is. Ha kell, meghalok — de úgy ihatok meg akkor is, ahogy férfihez illik. ... A pincében, a cseka embereivel szemben, a rendért a »starosta* volt a felelős, ö .is fegyenc volt. Maguk a fegyencek választották meg saját kebelükből erre a magas állásra. Addig viselte hivatalát, mig ki nem szabadult, vagy el nem csapták — s helyette mást nem választottak. Az összes fegyenceket a »starosta* osztotta be tizes csoportokba. Egy ilyen tizes csoportnak a neve »deszjatka« volt. A deszjatka parancsnokait is a starosta nevezte ki. Ha munkára fegyenc kellett, az őrparancsnok a starostával tárgyalt. Neki adott parancsot, hogy hova, hány embert vezényeljen. A starosta erre megjelölte, hogy a sorrendben melyik tizes csoportok következnek s hogy a deszj atka-parancsnokok hova hány embert állítsanak. Itt aztán nem volt se kivétel, se protekció. Mindenkinek kellett dolgozni. Maguk a fegyencek ellenőrizték, hogy a starosta ki ne hagyjon valakit. A munkásokért szuronyos őrök jötfeíö a pincébe, ök kisérték a fegyenceket a munkahelyre és vigyáztak arra, hogy senki a munka alatt meg ne szökjék. A munka befejezése után minden egyes embert névszerint adtak át az őrparancsnoknak — a »karaul-ncicsalnik»-: nak. Rendszerint magában a cseka épületében dolgoztunk. Nagy ritkaság számba ment, ha egyes, megbízhatóbb embere-, két a csekán kívül alkalmaztak. De ekkor is csak a cseka közvetlen közelében és kettős őrséggel. Nyolc napig ültem ebben a halálpincében. Ez alatt az, idő alatt egynéhányszor istállót takarítottam, az udvart söpörtem, tisztogattam a pincét, autót és" kocsit mostam. ... Étkezés naponta kétszer volt. Déli tizenkét órakor az ebéd és este hatkor a vacsora. Reggelire csak forró vizet kaptunk »kipjatok«-ot Akinek volt teája, az beledobta a vízbe, s igy itta. De hát hány embernek volt teája? Hogy a cukorról ne is beszéljek. Ez olyan ritkaság volt ebben az időben Oroszországban, mint a fehér holló. Halandó embernek nem igen jutott belőle. így aztán megittuk a forró vizet minden nélkül. A kenyeret is reggel kaptuk. Egyszerre az egész napi adagot. Fejenként egy orosz fontot, 410 grammot. Ezt a starosta vételezte fel — annyi főre, ahány an a pincében ültünk. A starosta a deszjatka parancsnokok között osztotta szét a kenyeret, ezek viszont közöttünk. A deszjatka parancsnokok a nekik kiadott kenyeret feldarabolták. Annyi részre, ahányan csoportjukban voltak. Ezután egy fegyenc — minden nap más — arccal a fal felé fordult, úgyhogy a starostát ne lássa s a starosta »kamut »kié* kérdésére megmondta, hogy a
