Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)

1926-11-28 / 327. szám

18. oldal.

T926. november 28.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

Operette a rádióban

Operette. Mikor ezt a szót halljuk, fényárban úszó, ragyogó színpad jelenik meg szemünk előtt. A szövegíró, a komponista munkája selymek, virágok keretében, reflektorok fényében kel életre és úgy érezzük, mindez nem is volna teljes a primadonna mosolya, meg káprázatos ruhái, a bonvivant daliás alakja, hóditó frakkja, a szubrett meg a komikus tánca, vig mókái nélkül. De a rádió, ami már megmutatta, hogy Hinds távolság, de valahogy idő se. ezen a téren is meglepetéssel szolgál annak, aki fiilére illeszti a hallgató kagylót. Operettet kap mindazok a kellékek nélkül, amikről pedig azt hittük, hogy nem nélkülözhető díszei, hanem szerves kiegészítői az énekes, táncos múzsa vig játékainak.

A kulisszák világa nagyon érdekli az embereket. Akár zsölyén ülnek, akár karzati zártszék magaslatáról szemlélik áhitatosan a függöny mögül előbukkanó mesevilágot, olyanok, mint a kiváncsi gyerekek. Tudni akarják, mi van ott hátul, milyen a baba belülről. A színpad mögött folyó életről, munkáról ezért annyit írnak össze, hogy a lelkes néző már szinte túlságosan kiismeri ott magát. De mert ez a műveltség cseppet sem lohasztja le érdeklődésüket, legyünk indiszkrétek és kukkantsunk be kicsit a rádióban r;endezett operette előadás kulisszái mögé is.

Színpad, hát az persze nincs. A színpad, a színfalak mögött titokzatos világ, ahonnan a szereplők az ügyelő intésére a színpadra perdülnek, a zenekar, mindez egy nyolc méter hosszú és hat méter széles szobába, a Stúdióba szorul össze. Padlót, falakat, de még a szoba menyezctét is vastag, hangfogó szőnyeg takarja. A berendezésnek két nélkülözhetetlen tárgya van. Az állványra szerelt tenyérnyi nagyságú mikrofon, ami a hangot továbbítja és egy nagy üvegtábla. Ez a tábla némán közli a rendező j utasításait, amennyiben lámpa kigyulla- j dása jelzi, hogy jó, vagy rossz, gyors, ! lassú, tulhungos, vagy esetleg nem eléggé hallható a produkció.

Bár az előadás külsőségei egészen mások, mint színpadon, az előkészületek ugyanolyanok, mint egy rendes, megszokott szinielőadásnál. Először kiválasztják a darabot. Lehetőleg jó szövegűt kell kikeresni, mert hiszen a rádióban semmi látnivaló nem kárpótolja a hallagtót sületlen viccekért. A szöveg- j bői rendesen csak egy pár olyan mondatot húznak, amelyek nem hallható, hanem csak látható történésekre vonatkoznak. Azután kiosztják a szerepeket és olvasó próbát tartanak. A szöveg ezzel már el is van intézve. Most jön a zongorista és cljátsza az egész parti- I túrát. Ha a táncrefrainek túlságosan j hosszuk, úgy abból is húznak ,egy keve- j set, de lehetőleg a teljes zenét adják. | Van egy teljes zenekari próba, úgy j hogy a főpróba már megy, mint a karikacsapás.

bájos mosollyal, pillantással vesződniük. És ha az idő el s járt, és a szép hangit primadonna meg ik hízott isten mentsen öt kilót, a kedves és jószivü rádió erről a borzalomról nem vesz tudomást. No de annál nehezebb a rendező feladata, mert hiszen neki kell arról gondoskodni, hogy a hallgatók mindabból, ami a rádió produkciójából hiányzik, és operettnél ez nem kevés, semmit se nélkülözzenek. Ezenkívül neki kell a rádió előadás kellékeit kitapasztalni. Hiába törnek ugyanis össze a szerző utasítására poharat, az üvegcserép csörgését nem továbbítja a rádió. De lehet a bajon segíteni, mert ha pléhdarabokat ráznak, egyetlen hallgató sem kételkedett abban, hogy a boldogtalan szerelmes bánatában földhöz vágta poharát.

A Stúdióban kigyullad egy zöld lámpa. Kezdődik az előadás. A karmester megadja a jelt, és távoli falvakban, idegen világrészek, tengerentúli farmok lakói boldogan, jókedvűen hallgatják Strauss, Offenbach, Lehár meg Kálmán Imre örökszép melódiáit.

Benedek Rózsi

A gyermek mostanába nyugtalan

lrla: Karinthy Frigyes

Kit lelkem méyében elrejtve hordok A gyermek mostanában nyugtalan, —

A gyermek, kit csak én tudok magam,

Haragszik,

Sir és liheg — dobban szivembe szive,

Arcáról eltűnt a szelíd mosoly —

R incolja rám nagy homlokát és oly Mogorva.

En járok és csinálom, ami dolgom És mondom jóestéj és jónapot És merre n egy? És ön mennyit kapott Belöi e ?

Aho a villamos megáll, én is megállók A kémények közül kinéz a Hold Alatta állok én s a szürke bolt Fölötte.

Kinéz a hold. És vár. En visszanézek,

A tekintete egyre tétovább; —

Már nedves és felhős — nem megy tovább Kicsordul. ..

A fordulónál pénzt veszek elő,

A szél hajambakap, mint könnyű kéz.

Megfordul és szájlátva visszanéz :

Hát nem jössz ?

A sziklaszirtre némán tűz a nap E , I, nzs, aki belőle bort ereszt —

Csúcsán m'-hos, penészes kőkereszt —

Tovább mék.

Este az ajtóban kulcsom cs’kordul.

Ádámcsutkám jár fel s alá — eszem.

.4 csók után elaszom csendesen Az ágyban. «

De kit lelkem méhében rejtve hordok A gyermek ébren van, nem alszik el És felriad és rugdal és szökell, — Nem érti.

FelW, körülnéz a sötét szobában Arcomra hajlik, nagy szemet mereszt, Aztán legörbül szája : — hát mi ez ? 0/ült vagy ?

Repülőgépen Londonig és vissza

vagy:

A Stúdióban ilyenkor . zongorán és karmesteri dobogón kivül legalább a tizenkéttagu zenekarnak és ugyancsak legalább nyolc-tiz tagú kórusnak is el kell férni. A mikrofon körül foglalnak helyét a magánszereplők. Bár a színészek nyugodtan állva mondhatnák szerepüket, nem élnek ezzel a lehetőséggel ■és nem örülnek kényelmüknek, hanem magánszorgalomból úgy játszanak, mintha minden mozdulatukban zsúfolt nézőtér gyönyörködne. A rendező a másik szobában már rádión hallgatja a főpróbát és bizony' sokszor jön be a Stúdióba a bonvivant kissé hátrább húzni, egy-egy szerényebb szereplőt meg j közelebbre a mikrophonhoz. Ez a mi, krophon ugyanis igen fontos jószág, nem lehet vele tréfálni. Ha egyik szereplő közelebbről, a másik távolabbról szik. ezer beszél bele, a hallgatók a felvételtől sok ezer kilométer távolságban is észreveszik, fis mert iít a mikroplfön a főszemély', hát a szép szerelmi vallomásokat bele és nem partnere fülébe suttogja, illetve énekli a daliás bonvivant, meg a hóditó primadonna.

Díszlet, kosztüm, festék, mindez felesleges, amikor rádió közvetíti az operettet A szereplőkre nézve ez sok előnnyel jár. Nem kell öltözni, kimaszkiro»i magukat és se tánccal, se bűvös

igénybevettem a modern technikái

Ikarus óta talán nem akadt ember, aki annyira lelkesedett volna a modern technika legcsudálatosabb csudája iránt, mint én. Ó, a madarak költői ívelése a levegőben! A felhők, amelyek a fejem •fölött csónakáznak, akár a vágy, ha rámtör a szomorúság és én csak nézem méla dühvei ezt a sok álmos luftballont, amelyek a leikemből szöktek ki és életet adtam nekik, azzal, hogy kigondoltam őket.

A londoni »Aero« társaság párisi fiókjától a héten egy ingyenes repülőjegyet kaptam Londonig és, vissza. Eltekintve attól, hogy Londonra is kiváncsi voltam, nagyon izgatott a repülés lehetősége, mert — szégyen gyalázat — huszonkét esztendős vagyok, de még nem repültem soha.

Vasárnap reggel nyolc órakor eljött értem a társaság autója, kivitt a repülőtérre és pontosan kilenc órakor már startoltunk is. Hét utas volt. De ezek közül csak hat számított komolyan, mert ők le is fizették a jegy árát. A beszállás előtt udvarias vámvizsgálatot tartottak, egyébként a legkisebb vidéki pályaudvar is forgalmasabb a repülőtérnél. Egy fiatal asszonyka az urát kísérte ki, sirt, ellátta jótanácsokkal, hogy jaj, valahogy ki ne hajoljon, ne üljön az ablak mellé és folyton csak rágondoljon, akkor nem érheti baleset. Egy idősebb uriasszony a fiától búcsúzott és még az utolsó pillanatban is zogokva kérte:

— Ne ülj fel, édes fiam, inkább vonaton!

De a íiu csak mosolygott és megcirógatta az anyja fejét.

ö a modern kor gyermeke, aki a felhőkön át nyargal, mint a mesék táltosa. A motor berregni kezdett, az ajtókat lezárták, a mamák zsebkendőt lengettek és a kis szoba, amelybe összecsuktak bennünket, felemelkedett a levegőbe. Megható, lélekemelő pillanat volt. Az utasok gőgösen mosolyogtak, az egyik ur unatkozott dobolt a bársonyszék karfáján, egy asszony újságot olvasott, mások fölényes pózba csapták magukat, hogy igy leplezzék azt a vad szivs2orltó érzést, amely ebben a pillanatban mindnyájukat elfogta. Igazi világvárosi smokkok voltait. Ami ezután történt, az már kulturhistóriai dokumentum az aviatika fejlődéséről. De ettől eltekintve érdekes és csak valami elképesztően groteszk, fancsali fantázia eszelhet ki enné! bizarrabbat: hét ismeretlen, idegen ember lóg ég és töld között egy csöpp skatulyában! Hét nagyképii, sokmultu, ezerszándéku és százezerielkü emberi agyveiő versenyt kattog a motorra!, terveket sző, fecseg és ármánykodik háromezer méternyire a föld szine fölött! Eposz az, amely még nem akadt a maga költőjére, vers, istentelen poéta kurjantása az isteni titok után, amit a fecskétől a pintyőkéig minden madár megoldott már, csak az ember vergődik még soványka karjaival a csillagok felé.

Alattunk Páris kavargóit, megeredt az eső és a gép csakhamar a felhők fölött száguldozott. Néha összekoeódtunk, mint ahogy a poharak csendülnek össze, ha himbálózik az asztal. Mindenki azt mondta, hogy: pardon! Ekszküzé mra! De még nem álltak szóba egymással. Aztán egy nő rosszul lett. Tengeri, illetve repülőbetegségjet kapott. Először palástolni próbálta, hihetetlen erőfeszítéssel, kékült, zöldült, de tiz percnél tovább nem bírta. A kínos izé bekövetkezett. Szétnéztem, hogy mit adhatnék elébe és ekkor felfedeztem az ablak alatt vagy 30 staniclit, amelyeket azzal a. rendeltetéssel helyezték oda, hogy az uttas, 'akinek a gyomra nem birja a légi kiimát, ezt használja. Mi hatan, finom úri emberek, csevegni kezdtünk és épen arról volt szó, hogy Londonban nem lesznek-e komplikációk a leszállásnál a sürü köd miatt, amikor Sir Walter, egy londoni bankház igazgatója, váratlanul és mielőtt még védekezhettünk volna, explodált. Mondanom sem keik hogy Sir Walter a következő pillanatban már társadalmi hulla volt és mi öten csöndes undorral tértünk napirendre az eset fölöti Köröskörül felhők settenkedtek, mint éhes, kóbor szellemek, némelyüknek akkora szája volt, hat gramofon se tudta volna tulkiabálni. Egyébként nem féltünk, mert a pilóta még Parisban becsületszavát adta, hogy nem történik semmi bajunk. Monsieur Gill tartott szóval ötünket.

— Én rém peches ember vagyok. Hia én valahová utazom, akkor mindig történik valami szerencsétlenség. Tavaly is kisiklott velem a lyoni gyors, ezelőtt egy héttel pedig autókarambolom volt, mindenki meghalt, csak én menekültem meg.

A száraz angol nő gyűlölködve Is félelemmel nézte a franciát.

— Mért fogja fel ezt olyan kedélyesen. Kész gyilkosság az ilyen embernek repülőgépre ülni más ártatlan utasokkal!

A franoia vigasztalni kezdte:

— De asszonyom és ha lezuhanunk? Ön a levegő hősei közé fog tartozni és belekerül a világsajtóba.

A miss jajveszékelve ugrott fel:

— Álljon meg! Kiszállok! — és megakarta, huzni a vészféket, — ami nincs. Mindenki kacagott. A francia felvilágosította:

— Itt csak direkt kiszállás van. Leugorni ejtőernyővel.

Mindezt ordítva mondta, aminthogy az egész diskurzus üvöltve folyt le, mert a fülsiketítő berregés itt suttogássá halkította a legedzettebb tenort is. Csak az újságolvasó dáma maradt tartózkodó és íenkölt. Lenn bizonyára gyönyörű tájak úsztak, milyen szép lenne a vopatból élvezni, de itt csak benzinbüz van és lomha, négerarcu felhők, amelyek fekete árnyékokat dobtak az ablakokra. A nő fel volt háborodva, láttam az arcán, hogy intézkedni szeretne, kergessék el a tolakodó felhőket az ablaktól, amelyen bebámultak és az arcába röhögtek. A legtöbb baj a kövér, hollandi sajtgyárossal volt, akinek minden mozdulatára imbolyogni kezdett velünk a kip szoba.

— Az istenért, maradjon a középen! — nyafogott az angol nő, de a következő pillanatban már beléfojtotta a szót a feltörő tengeri betegség. Az angol nő készen lett. Kiterítették. Már csak négyen maradtunk korulfódpentlemének és tizenkét stanecli a tartóban. Aztán a hollandus szolgált elrettentő példával, majd a svájci követség titkára fordult le némán a székről. A hollandus nagy pusztítást végzett a stanecVik közt és igy ketten maradtunk, a francia ur és én és egyszál stanecli. Az ellenzék túl-