Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-21 / 320. szám
1926 november 21. BÁCSMEGYEI NAPLÖ 15. oldal. Hogyan let: császár Ferenc József? F ranc József halálának tizedik évforáuléj ra Iria : dr. E nst Otló November il-ikén volt tiz éve annak, hogy Ferenc József tiz nap híján pontosén hatvannyolc évi uralkodása után közvetlen az íróasztala mellől koporsóba tért örök pihenőre. Az öreg császár halálának történelmi jelentősége ma már közismert és már közhelyszerű az a megállapítás, hogy azi ő halála egyet jelent az osztrák-magyar monrachia halálával, mert személye, ez a személytelen személy, ez az emberformáju institute volt az utolsó kapócs, mely a soknyelvű és soknépii birodalom széthúzó element még összetartotta. Köztudomású az is, hogy mikor 1848 telén a köröskörül viharzó forradalmak fenyegető nyomása alatt Ferdinand császár, »a jóságos« lemondott, unokaücscse javára, akkor ez mindössze tizennyolcéves volt. A lemondás altalános okaként a dinasztia uralmának megmentését emlegetik. Főként azt a körülményt, hogy olyan uralkodó kerüljön a trónra, akit a rebellis bécsiekkel és a még rebellisebb magyarokkal szemben nem köt semmiféle konstitutionális ígéret. KcvéSöbé ismert azonban a lemondás valódi története és annak lefolyása. Ferdinándot, aki valóban jóságos, de valóban — az összes objektiv történetírók megállapítása szerint —gyengeelméjű is volt, már Ferenc császár hálákkor is mellőzni akarták, mint az uralkodásra teljesen alkalmatlant és hogy nem történt meg, az csupán Metternich féktelen becsvágyának tudható be. Metternich a gyámoltalan Ferdlnánd mellett korlátlan egyeduralkodó akart és tudott is lenni. Kiderült nzonban, hogy ez a lépés a nagy államférfi u számos ballépéseinek egyik legnagyobbika volt, mert a monarchikus tekintélyt a bábcsászár uralma alaposan lejáratta. A trón legközielebbi várományosa Ferdinánd császár fivére, Ferenc Károly főherceg lett volna, azonban ő, mint az utóbbi években a császár egyik főtanácsadója, szintén nem volt az a nfehér lap«, akire a reakciónak szüksége volt, hogy a népnek adott alkotmányos koncessziókat megsemmisíthesse. Gyenge személyi képességei is alkalmatlanokká tették őt az elvégzendő nagy feladatok megoldására. Mindezzel tisztában voltak Windischgraetz; Schwarzenberg, Radeczky, sőt Zsófia főhercegnő, Ferenc Károly okos felesége is és ilyen körülmények közt esett a választás a valóban még politikailag teljesen színtelen »fehér lapra«, a tizennyolcéves Ferenc József főhercegre, Ferenc Károly és Zsófia legidősebb fiára. Ferdinánd császár lemondatását tehát elhatározták. A császár, aki eddig bizalmas környezetének, minden kívánságát teljesítette és aláírta, semmi ellenállásra, nem számítottak. Ámde ezúttal másként történt. Ferdinánd császár a korlátolt emberek szokása szerint érvek részére hozzáférhetetlen volt, megbicsaklottá magát és nem akarta a lemondási okmányt aláírni. Minden rábeszélés, minden erőfeszítés hiába volt. Pedig, az idő sürgetett, minden perc drága volt, a lemondásnak és trónátruházásnak minél előbb meg kellett történnie, már a proklamációk is ki voltak nyomtatva. Csak Ferdinánd császár aláírása hiányzott — és ő nem akart aláírni! Es ebben a kétségbeejtő helyzetben Ferenc császár szelleme mentette meg a szituációt és egyben valószínűleg a Habsburgok ősi trónját is. Friedjunk szerint Ferenc Károly főhercegnek »látomása« volt: Ferenc császár szelleme megjelent és kezeit áldólag unokája, Ferenc Józisef főherceg feje fölé terjesztette. Udvari körökben — Bibi professzor szerint — arról suttogtak, hogy egy fakó arcú udvari tisztviselő helyettesitette ennél a jelenetnél Ferenc császárt. (Különösképen nemsokára magas állásba került az illető). De Ferdinánd császár ellenállása meg volt törve, Ferenc József útja szabad volt a trón felé. 1848 december 2-ikán az olmützi hercegérseki palotában, legszűkebb családikörben Windischgraetz és Jellachich tábornokok jelenlétében megtörtént a trónváltozás. Ferdinánd az előtte térdelő Ferenc Józsefnek ezekkel a naivui egyszerű szavakkal adta át az uralmat: »Gott segne Dich, sei nur braw. Gott wird Dich schützen, es ist gerne geschehen«. *■ A bécsi »Haus-, hof- und Staatsarchiv« iratai között megőrizték Ferdinánd császár ama levelét is, amelyet 1848 december negyedikén irt Ferenc Józsefnek. A levél érdekes történelmi és emberi dokumentum. A volt császár már »Eure Majestät«-tel kezdi — és »ergebene Oheim«-mel végzi a levelet. Az, akinek ir, már népi a tizennyolc éves gyermek-ifjú, nem egy unokaöccs a sok közti!, hanem az Imperator és az »Allerhöchstes Erzhaus« feje, akinek mindenki, az utolsó alattvalótól a legöregebb főhercegig, vak engedelmességgel tartozik. A hivatalos Wiener Zeitung erről a valóban világtörténelmi jelentőségű eseményről a következőképen számol be: Wiener Zeitung (Hivatalos lap). No. 222—1848 december 5. 'Az uralkodó lemondásáról Olmützből a következő részletekről értesülünk. melyekért szavatosságot vállalhatunk. A császár és a császárné a felséges család tagjaitól körülvéve e hó 2-ikán. szombaton reggel tiz* órakor az ottani hercegérseki palota dísztermébe vonultak . ahol akkorra már Windischgraetz herceg tábornagy. Jellasich horvát bán és az őszszes miniszterek megjelentek. Az uralkodó lemondási okiratának felolvasása után kinyilatkoztatta, hogy jogait átadia törvénvszerinti utódának. Erre Ferenc Károly főherceg. Ferenc József atvia. a maga részéről szintén egv ioglemondási nyilatkozatot olvasott fel és nagykorúvá nyilvánította Ferenc Józsefet. Ezek után az iiiu császár Ferdinánd előtt térdre vetet. e magát, áldást kérve tőle és atyjától is. Ez a pillanat megrázó volt. Valamennyi főherceg és főhercegnő felemelkedett helyéről és hangos zokogással. könnvtelt szemekkel mutatták be hódolatukat az ui uralkodónak. A hadsereg két képviselőié. Windischgraetz herceg és Jellasich báró. akik az* egész aktus alatt a császár oldala mellett állottak, mélyen meg voltak rendülve. Ferdinánd császár, nfiután felemelkedett trónjáról. kézenfogta> a két hadvezért és utódiához vezette őket. Erre felnyitották a terem aitóit és a császári fivérek lemondó nyilatkozatait nyilvánosan még egvszer felolvasták. Az odasereglettek arcán mély fájdalom tükröződött és hangos zokogás hallatszott minden zugból. Ferdinánd császár ezután nyomban elhagyta Olmützöt és Prágát választotta székhelyéül. A pályaudvarról való elutazását szintén megrendítő volt. A mit sem sei tő néo a császártól való elválás felett mély fájdalomba merült. És hatvannyolc évvel később, 1916 november 21-ikén ugyanaz' a hivatalos lap a következő trónváltozásról, Ferenc József haláláról ezt a jelentést adja: Extra Ausgabe tier WIENER ZEITUNG No. 267 Dienstag, den 21 November 1916. Amtlicher Teil Seine k. u. k. Apostolische Majestä: Franz Jos-f I. find heute den 21. d. M. um r.eun Uhr abends im Sch!o:se zu Schörbrunn san t in den Herrn entschlafen. A kettő között a világtörténelem egy jelentős fejezete fekszik, egy hatvannyolc éves uralkodás, egy végzetteljes császári és emberi sors. És utána: a vég kezdete. KETTEN Irta: Baedeker Egy napon igy szólt a nagy francia íróhoz a titkára: — Ön mindig érdekesen beszél. Kár, hogy a tanulságos szavai veszendőbe mennek, s hogy nincs, aki följegyzi és meg örökíti őket. Gyorsírónak kellene jelen lenni, ha a Mester csevegőkedvében van. Gondolkoztam rajta, hogyan lehetne azt a sok eredeti és elmés ötletet, amelyeket társalgás közben elhullajt, megmenteni, s rájöttem, hogy miként. Hogy volna az, ha beállanék Önhöz Eckermann-nak, France ur? — Ah! ügy látszik, maga is olvasta a Conversations de Goethe-t. Nagyszerű könyv ez, talán jobb, mint a nagy iró bármelyik müve. s bizonnyal érdekesebb és őszintébb mindegyiknél. Azokat a megjegyzéseit tartalmazza a költőnek, amelyeket az kisebb társaságban, a barátai közt, családi körében s négyszemközti diskurzusban mondott. Nagyon szeretem ezt a könyvet és nem győzöm dicsérni Fasquelle urat. hogy lefordittatta és kiadta. — Hát nem volna jó, ha hasonló mű jelenhetne meg valamikor ezen a címen: Beszélgetések Anatole France-szal, s az nemcsak önt, talán engem is halhatatlanná tenne? — A magam halhatatlanságát semmiképpen se veszem biztosra, de a magáét, mivelhogy egy csöppet se vagyok irigy, szívesen előmozdítanám. Csakhogy ennek a könyvnek a megjelenése s a maga eckermanni szereplése lehetetlenné vált pusztán azáltal, hogy azt egyáltalában szóba hozta. — Hogyan? Megvonja a bizalmát tőlem? Száműzni akar? Nem engedi, hogy továbbra is a körében maradjak s a társalgásában gyönyörködjek? — Óh, nem vagyok ilyen energikus. Csak maradjon ... Nem nélkülözhetem magát, s szeretem, ha olykor látom. Mert jól tud hallgatni — Hz is érdem? —• Nagyon is az. Hallgatni mindig nagyobb érdem, mint beszélni. Beszélni utóvégre mindenki tud, hallgatni pedig csak a szerények s a szellemesek. — Óh! — Csodálkozik? Hát nem vette észre, mennyivel több szamárságot i hallunk társalgásközben, mint okos ! mondást? Fz mind azért van. mert í a szellemesek hallgatnak s az együj gyüek fecsegnek. Maga például, fia; tál barátom, elég elmés ahhoz, hogy I tudjon hallgatni. S nekünk u. n. szellemes Íróknak szükségünk van ily hallgatóságra. Közönség kell nekünk, ha csak egy tagból álló is. Sajnos, a legtöbben — nemcsak nők, férfiak is - akkor a legbeszédesebbek, amikor kiváló «szellemeknek a társaságában ; vannak. Ilyenkor e jó embereknek j meg nem áll a szájuk, s a kedvező j alkalmat a világért se szalasztják el, j hogy ragyogtassák a bölcsességüj két — ahhoz méltó publikum előtt. ! ön, barátom, e tekintetben jó fiú. akiben örömem tellik. Valószínűleg szintén sokat tart magáról — nono, ne tiltakozzon, a tartalmas emberek sincsenek rossz véleménnyel a saját tehetségükről —, de megbecsül anynyira. hogy kíváncsibb arra, amit én mondok, mint arra, amit maga gondol el. Kár, hogy ön ily ritka kivétel. A legtöbb ember bizony — még ha egytigyü is, s az talán leginkább — imponálni kíván a szellemességével s nem engedi szóhoz jutni a szellemeseket. Valószínűleg attól fél, hogy ezek bárgyuságokat fognak mondani... — Örülök, hogy meg van velem elégedve, Mester ... így hát szabad följegyeznem, amit a nyilatkozataiból megörökitendőnek tartok? — Nem akadályozhatom meg. De tessék elgondolni: Eckermann nem I azzal a kijelentéssel állított be Wei- 1 máiban az öreg Goethéhez, hogy az Eckermannja kíván lenni, hogy jegyzőkönyvet vesz föl a fejtegetéseiről s hogy spirituszba teszi azokat az utókor számára. Ha a »Faust« költője tudja, hogy ily célzattal settenkedik körülötte Eckermann ur, más dolgokat és másként mondott volna néki, mint amiket beszélt, amikor nem is sejtette, hogy sub specie aeternitatis az örökkévalóságnak nyilatkozik. Senki se elfogulatlan, ha arra kell elkészülnie, hogy amit mond, kritikus közönség elé kerül. Talán még a jó Isten is, ha meginterjuolnák, s tudná, hogy a feleletei másnap az újságokban jönnek, másként beszélne, mint ha, nem gondolva félremagyarázásoknak a lehetőségére, sua sponte szólalna meg... Ami engem illet, nem tartok valami igen sokat annak az embertömegnek a véleményéről, amelyet a széphangzás kedvéért közvéleménynek hívnak, — mégis feszélyez kissé, ha elgondolom, hogy amit most elfecsegek, azt bizonyos idő múlva (sőt nemsokára, mert már bosszantóan öreg vagyok), mint kegyeletes viszszaemlékezést fogják olvasni valamelyik lapban vagy egy Entretiens cimü könyvben. Az iró másképp beszél, ha négyszemközt diskurál egy barátjával, mint hogyha előadást tart a publicitás dobogóján, valamint a legkevésbbé hiú ember is más arcot csinál, ha tudja, hogy fotografálják, mint amikor ez a veszély nem fenyegeti. S ha ön azzal a szándékkal jön, hogy Gespräche-t akar velem-rólam közzétenni, akkor tulajdonképpen interjút adok, amit pedig az Írásaimnál is jobban utálok. Az ily társalgás bizony az őszinteség rovására kell, hogy menjen, s ön azt a célt, hogy az iró valódi véleményeit adja, aligha fogja elérhetni, önnel szemben ezentúl nem lehetek oly őszinte, mint edd’g voltam, sem oly elfogulatlan, mint lehetnék, ha a merényletét hebehurgyán be nem jelenti nekem. — Bevallom, France ur, hogy bakot lőttem. De hát ami nagy Mesterünk nem is tud más lenni, mint elfogulatlan és őszinte. Ez az ön egyetlen hibája, s nem az egyetlen kitűnő tulajdonsága. — Majd meg fogom próbálni, hogy ne legyek túlságos őszinte. — Ez nem fog Önnek sikerülni, Mester. — Olyan tehetségtelennek tart? — Annyira igaz embernek ismerem. — Ez nem sokat jelent. Nem is képzeli, mennyivel könnyebb az igaz embernek hazudni, mint a hazugnak igaz módjára viselkedni. — Óh, Rousseau távolrul se volt oly igaz férfiú, mint Ön, s mégis a legőszintébb könyvek egyikét irta, s nyíltságban a páratlan egyenességü Alfieri se múlta Önt fölül. — Ki tudja, igazán őszinte könyvek-e azok, amelyekre most gondol? A Confessions csak annyiból őszinte irás, hogy a szerzőjére kellemetlen és szégyelnivaló adatokat tartalmaz és nemtelen tulajdonságokat reveiül de a nevezetes könyv épp azért ily hires, mert az írója, máskülönben a 18. század legérdekesebb szellemeinek egyike, minden volt, csak igaz individualitás nem ... Mivelhogy nem volt egészen rendes esze — a kitűnő Lemaite napnál világosabban bebizonyította, hogy az elméje kissé meghibbant — abban kereste az eredetiséget, hogy még gyengébb jellemnek festette le magát, mint aminőnek a kortársai, akik rossz véleményt tápláltak róla, tartották.. Ami engem illet, sohase fogok vallomásokat vagy memoárokat írni. Nem mernék olyannyira őszinte lenni, hogy a szenzációs önleleplezésekre éhes olvasóknak eleget tehessek, sem annyira hazug, hogy igazán érdekes müvet alkossak. Az Alfieri becsületes önéletrajza például őszinte a legszélsőbb gyónásig, de ez az erénye nem teszi a könyvét oly sokkal vonzóbbá. A szerző hibái, amelyekei feltár benne a jeles drámairó, nem elég súlyosak, hogy döbbentő szenzációkként tudnának hatni, — olyannyira közönséges gyarlóságok
