Bácsmegyei Napló, 1926. november (27. évfolyam, 302-329. szám)
1926-11-21 / 320. szám
16- oldal.______________________________ BÁCSMEGYE1 NAPLÓ ____________________1926. november 21. azok ... Ma bevallott volna a nemes gróf egy rablógyilkosságot vagy sejttette volna, hogy a nővérével tiltott viszonyt folytatott, akkor talán ...• De hát sokkal becsületesebb volt, semhogy ekkorákat hazudott és hasonló hőstettekkel dicsekedett volna. Így hát a könyve jóformán csak az Írókat érdekli, akik megtudják belőle, mily nehezen fejlődik és egészül ki egynémelyikünk íróvá. A jó közönséget az ily lélekfejlődési folyamatok csak annyira érdeklik, mint a nőket az a probléma, hogy az igazgyöngyök, amelyekkel a nyakukat díszítik, hogyan és miből termettek ... — Mégis, az irók nagyrésze érzi a vágyat, hogy közlékeny legyen s világgá tárja, amit egyideig titkolt, a legbensőbb érzéseit. — Úgy van. Ezt a vágyat én is éreztem sokszor, s amit a hitemnek és meggyőződésemnek vallók, azt megtalálja az olvasó a Bergeretc-iklus köteteiben. Ebben a dologban, mint sok másban, a legbölcsebben - s hogy úgy mondjam: a legiróibb módon — Goethe viselkedett. Ez a rendkívüli férfiú voltaképpen igen kellemetlen ember. — a bölcsességével s az okos életvitelével mindig arra figyelmeztet bennünket, hogy mellette mily kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Bámulom őt. szinte i térdelek előtte, de haragszom is rá. í Mért lett oly elérhetetlenül nagy! Ez érzésemben van talán egy kis francia féltékenység is, amely kedvetlenül nézi, hogy a »boche«-ok nemzetének a kulturéletéből egy ily egyetemes _ szellem tudott kibontakozni. Talán... De bizonyos, hogy ez írónak az irodalomtörténeti alakja egyszersmind a szemrehányásnak a szobra azoknak szemében, akik a kicsiségüket akkor érzik a legfájóbban, ha azt az ő nagyságához mérik. Ismétlem, kellemetlen ember ... — A nagyság és elérhetetlenség mindig kellemetlen. — Igen, s lehet, hogy néki magának is az volt, mert az se kellemes ám a köztünk legkülönbnek. ha azt érzi folyton, hogy nálánál mindenki kisebb. — Kár, hogy erről a témáról a Mester még nem irt. — Még élek, s igy lehet, hogy irok egyszer róla. Hiszen már van egy ember, aki kívánja. — Gúnyolódni méltóztatik szerény szolgájával... Az valóban fölötte érdekes irás lenne. S most azt bátorkodik kérdezni a Mester alázatos Eckermannja: mire célzott, amikor kijelentette, hogy vallomások dolgában is Goethe volt a legokosabb az összes memoárirók közt? — Ö már a könyve címlapján is bölcsebb volt mindenkinél, amikor autobiografikus följegyzéseinek ezt a különösen ügyes címet adta: Valóság és Költészet. Nem látja a ravaszságot benne? — A Mester bizonyára látja. — Azt hiszem legalább. A ravaszság ott székel, hogy e rugalmas elnevezés védelme alatt mindent beírhatott a könyvébe, akár igaz volt, akár nem, s biztos lehetett abban, hogy az olvasói és a magyarázói nem fogják tudni, hogy ez érdekes lapokon mi a valóság és mi a költészet. A cimben illatozó Dichtung-szó a poézis színeivel vonta be a való részleteket is, a Wahrheit pedig a valóság nimbuszát kölcsönözte azoknak a fejezeteknek is. amelyek fantáziás kitalálások voltak. A végén talán a halhatatlan szerző se tudta, hogy mit élt át igazán abból, amit lejegyzett, s mit álmodott meg belőlük langyos éjjeleken. Hiszen a költő élete csupa álom... Arra kérem, barátom, ne figyeljen túlságosan arra, ami — talán könnyelműen vagy tréfából — kiszalad a számon, s ne tálalja azt szószerint a t.-c. publikum ‘elé. Az ember, ha megöregszik, néha igen fiatalosan, azaz szeleburdi módon nyilatkozik s könnyen sérti meg a common sense-et anélkül, hogy ez szándékában volna. Kérem, legyen tekintettel rám és kímélje az olvadóim érzékenységót* s, xoatsa el azt a szívélyes jó viszonyt, amely köztem és a publikum között a kölcsönös lebecsülés alapján fennáll. Szeretném, ha ez az entente cordiale a halálom után még egy ideig megmaradhatna. — Óh. az még igen sokáig fog megmaradni! — Gondolja, hogy azok közül való vagyok, akit sokáig fognak olvasni? — Ön annyira kifejezője és reprezentánsa a francia szellemnek, hogy amig franciák lesznek a világon, mindig lesznek olvasói s ennélfogva bámulói. S amint tudjuk, a hazánkon kivül is mindenfelé van jókora France-közönség, amely esküszik a mester szavára, s ahol Ön átkozottul divatban van, France ur. — Rettenetes elgondolnom, hogy divatban vagyok, s hogy szinte a bon ton-hoz tartozik, olvasni az Írásaimat és beszélni rójuk. Épp ezért félek, hogy a könyveim rövidebb életűek lesznek, mint a szerzőjük, aki oly botrányos módon tudott megöregedni. Ami modern, az múlandó is... Mondja, nem voltam nagyon is aktuális sokszor? S ez a körülmény vájjon nem lesz-e útjában a müveim fennmaradásának? — Az Ön kedvelt Goetiieje — — Már megint ez a kellemetlen | ember! — Kérem, nem én kezdtem. Ai Mester az, aki minduntalan emlegeti ... Ez a kellemetlen ember úgy nyilatkozott egyszer, hogy a versei mind alkalmi költemények. Nos, ha ezek halhatatlanok maradhattak, mért ne lehetnének az Ön Írásai is azok, amelyek a koruk szellemének hü kifejezései és styl-ben a legplasztikusabb megnyilvánulásai? — Köszönöm, barátom. Ön megnyugtatott engem. Most már nyugodtan halok meg. — A mester megint ironikus. — Hisz’ ez a rendes lélekállapotom. De most téved, — szentimentális vagyok. Meghalni magában és elméletben egészen jó dolog, de mégis szomorú. Aki meghal, érdekes dolgokat kénytelen itthagyni. Az emberiség tovább fejlődik vagy sülyed, De itten buba merül lelkem, mert én, legalább telette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is — és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek is, melynek minden személyes tekintetet alávetek — ki, bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármily tapasztalat és életbölcseség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje pendittetik meg többé kevésbé ki ne vetkőznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaiból is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Ilyen alkalomnál a leghidegebb vérü elragadtatik, a legélesebb látási vaksággal van verve és különben legméltányosb. legigazságosb is hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen el is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is — melyet egy alkalommal sem volna szabad szemből szalasztani — miszerint másnak soha olyat ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest S annyira megy ezen elfogultság, ezen felingerült állapot, mikép mindennapi eset, kivált a mostani, a természetesen túl még mesterséggel is felcsigázott napokban, éppen azok kikeléseit és gyanusitásit hallani, még pedig a legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, önvére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szivrepesztő látvány. Bosszutlan egy hajszáit sem enged fején még érinteni is és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó és ez is egyes viadalban és verekedésnél* mikor ember áll ember ellen és anyagi erő és állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés újjászületésében azonban, ha nem is gyávaság, felette nagy bűn és a legiáméiöhh jflteteM miadeaewtre na a városok szépülnek, a repülőgépek tökéletesednek, a múzeumok gazdagodnak, a mozik szaporodnak, a nők szépek maradnak, és — óh balsors! — bizonyos időn túl minden nélkülünk történik. Ez oly lehangoló... — A Mesterre talán kevésbbé, mint másnak. Hiszen Ön érdekes dolgokat hagy itt más értelemben is: a könyveit. — Valami emlékét csak kell hagyni a működésűnknek, ha elköszönünk innen. S nekem gondolnom kell erre a bucsuzásra, mert hihetetlenül öreg vagyok. — Ön talán az egyetlen, aki érzi, hogy Anatole France vénül. — Tudja, ennél az ügynél végre is én vagyok a legjobban érdekelt fél, s igy én figyelem meg ezt a folyamatot a leggondosabban. — Az olvasóinak a Mester mindig fiatal marad. — A közönség nem ismer engem. Bátran följegyezheti az Eckermanniádái közé, nagyon korán lettem öreg. — Mert a kortársai körülötte fiatalok maradtak. Azaz: fejletlenek és éretlenek. Nem tudtak fölérni a Mesterhez. — Ez volt mindig a nagy hiányosságom. Nem tudtam arra a mélypontra leszállni, ahol nálamnál szerencsésebb irók oly szilárdul vetették meg a lábukat. Ök tömör, sulytbiró talajon álltak, én az elmélkedés felhői között lebegtem folyton. Engem kevésbbé értettek meg, mint ama boldogabbakat, akiket e szerencséjükért csak azért nem irigylek, mert sokkal büszkébb vagyok, semhogy irigy tudnék lenni. — France ur. Ön nem panaszkodik, hanem dicsekszik. Az az igazi nagy iró, akit csak minden tizedik olvasója ért meg, s ön ilyen. — S a többi kilenc miért olvas? — Hogy dicsekedhessen az ön ismeretségével. Sok embernek az minden büszkesége, hogy az Anatole France írásait olvassa. — Furcsa népszerűség! — Ez az igazi, mélyen tisztelt Mester! , ^ kevésb, mint szánakozásra méltó , rnagamagán uralkodni nem tudó pajzánság; melynek, t. gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata és általában véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem lesz, mint azt többen oly gyönyörtelin álmodánk, de rövid idő múlva e négy betű: »volt« fogja illusztrálni valahai létét; s pedig, mert a nemzetek békés átalakítási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való. Akadémiai beszéd Ugyan azt hisszük: nemzetiséget csak úgy rákenhetni bárkire is, ki éppen kezeink közé jut, mint pld. meszet falra, vagy mázat fazékra? És azt hisszük: parancs már elégséges, hogy valaki nemzeti sajátságából kivetkőzzék? Ugyan mi magyarok tűrnénk ezt ezentúl — ezentúl, mondom, mert egyszer már majdnem, hogy megtették rajtunk és igenis, engedelmesek lettünk — türnénk-e, mondom, ha bármily hatalom is akarna minket minden legkisebb cikornya nélkül saját mintájára kaptázni, kivált, ha e minta felette messze feküdnék a tökéletesbtől s vájjon engedelmeskednénk-e oly parancsnak, sőt még oly törvénynek is, mely, ha nemzeti hűtlenséget egyenesen követel is, sokak alkalmazása és kivált tartalékgondolata által mégis zsarnokká válnék. Azt remélem, azt hiszem, hogy még akkor sem engedelmeskednénk, ha főröl főre mind megegyeztünk volna ily szabályban s annál kevésbé, mert ez nem történt vala igy; mer e világon elidegeníthetetlen sajátok is vannak, miket ti! hazai reformátornak peng az ajkán, vajmi sok esetben, vajmi pompásan, csakhogy rendszerint vagy nem oly sajátokra alkalmazva, mint pld. becsület, erény, nemzeti hűség s több efféle, miken valóban soha és semmi esetben túladni nem szabad, vagy egyedül saját érdekeinket méltatva, másokét azonban régi, de néha-néha mégis feltűnő Döbrögi szellemben fitymálva, sőt gyanúsítva. Világ Némi gyülemben. némi vigalomban — óh boldog Isten, nem gyermekek vigalma-e ez? — nem lőn-e a magyar kedvéért, igaz, csak kísérlet végett kiküszöbölve gyakrabban minden egyéb nyelv, mint mirigy? Ugyan hány szent szónoklat nem vala elvileg s parancsra intézve oly hallgatókhoz, kiknek tized része sem veheté azt be lelki táplálékul. Bár a legkisebb, mit ide hiány és szövevény miatt máról holnapra magyarrá át nem alakulhata, ugyan nem furta-e magát be a magyar nyelv nyakra-főre s ha erre gyenge vala, magas Góliátként nem hangoztatá-e nemzetbosszulói haragját a nyllvánsság nem egy orgánuma? S hány lenézésre, hány méltatlanságra adott alkalmat az, ha valaki I az elmezavar árjától mint lelketlen törí zsök nem hagyá magát egészen elsepertetni e hazában, hol éppen azok részéről hallatik nem egy fellengős szó: a kitürni-tudásról, az emberi méltóságról a szabadságnak bosszú nélkül fertőzhetetlen voltáról, stb. , kik ily zsarnokságok, ily rögtönzések főpapjai? Ugyan nem növekedett-e a tulhév már annyira, hogy az, ki ily alakban látja a dolgot s bátran fel is szólni mer, ne legyen kitéve a rossz, a gyáva hazafiság sőt a hazaárulás legémelygetőbb piszkaival is azok részéről minden változatokban bemocskoltatni, kiknek — mint mondják — minden csepp vérük a kölcsönös méltánylás és az egészen szabad elmesurlódás elve mellett buzog s kik a gyanúsításnak komoly ellenei? Irományok Vázsonyi Vilmos emlékezete November végén megjelennek Vázsonyi beszédei és írásai Fél esztendeje, hogy Vázsonyi Vilmos I meghalt és a napokban határozta el a I Vázsonyi Vilmos-Emlékbizottság, hogy í a nagy ember szelleméhez méltó módon örökíti meg Vázsonyi emlékét. November utolsó napjaiban két hatalmas mü jelenik meg a könyvpiacon: Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. Közel negyven esztendeig élt Vázsonyi közéleti pályán, politikus és harcos volt mindvégig és amikor meghalt, özvegyére nem hagyott egyebet, mint a nevét körülvevő rajongó tiszteletet és szellemi hagyatékát. Ritka az olyan volt miniszter, aki nem hagy hátra anyagi javakat és hogy Vázsonyi Vilmos teljes szegénységben hagyta hátra családját, ez újra csak azt bizonyítja, hogy milyen önzetlenül és önfeláldozóan harcolt és dolgozott ez a kiváló ember egy emberöltőn keresztül. A szellemi örökségen, ami Vázsonyi után maradt, osztozni kell éppen ezért mindenkinek, aki részese volt annak a szellemnek, amely Vázsonyi Vilmosé volt, akikért Vázsonyi küzdött és dolgozott. Néhány nap múlva jelennek meg Vázsonyi Vilmos összegyűjtött müvei, a melyek nemcsak beszédeit és írásait foglalják magukban, de először hozzák nyilvánoságra Vázsonyi politikai iratait és verseit is, amelyek a nagy politikus és államférfi legbelső lényét is kitárják Két hatalmas kötetben, lexikon-formában, diszes félbőrkötésben Vázsonyi számos arcképével, rajzokkal és illusztrációkkal jelennek meg müvei, amelyekhez a legkiválóbb magyar irók és államférfiak írtak előszót és magyarázatokat. Vázsonyi Vilmos beszédei és Írása igy egyúttal olyan értékes munka, amely az utolsó évtizedek magyar politikájának és a magyar zsidóság küzdelmeinek is' nagybecsű története lesz. Ezenkivü1 ennek a műnek a jövedelme van hivatvs gondtalanná tenni a nagy ember özvegyének öregségét Is és igy erkölcsi kö telesség Vázsonyi emlékezetének áldozn azzal, hogy a két értékes kötetet könyv tásmk ntü»itJíözé ;iijeí3Bezzü^. Emlékezzünk régiekről! Széchenyi I ivón a nemzetiségi poli.ikáról
