Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)

1926-10-31 / 301. szám

1926. október 31. 15. oldal BÁCSMEGYE3 NAPLÓ A halott emigráns irta: Révész Béla Páris, október hó Látogatóban voltam. Elvtársamat kerestem a Pere-Lachaise-temető ben. A lobogó iram után ugyancsak harmóniásan elpihent: Ágoston Pé­ter... Prűd hóm, $t. Simon, Beranger, Balsac temetőjében hogy megjuhá­­szodik a lázongás, a tarajos szenve­dély és aki háborgó életével a Mo­nument aux Morte elé kerül, meg­­hökken, megdöbben, vonagló lélek­kel megsejti a szendergés egyen­súlyozó filozófiáját... Sokszor állottunk Bartholomé re­meke előtt: kőbefaragott Beetho­­ven-zugás, melynek csoportjai a Kyrie, a Credo, a Sanctus lírájával dalolnak és mennyezetes minden fölött a mennyei ének: a Glória, ahogyan az anya, apa és testükön által elterülve a gyermek szendereg, örök békességben. A kő valósággal sugárzik... Akit én látogatni mentem, nem igen respektálta a dimenziók igé­zetét, bár a tömegek hitbeli szomjú­ságát nagyon is értette, ő maga a megismerések szakadatlan lánco­­latos küzdelmével meg tudta te­remteni a talajra épült hitét és igyekezett azt átnyújtani a sóvárgó hadak számára is. A megállóit álomnak e biivöletes temetőjében harsog az élet. mely most rám emlékeztet, harsan a tu­dós hallgatagságával, aki könyvei­nek, gondolatainak erdejében bo­­lyang ernyedetlenül a kék madár .rányában, megbug a halk ajánlatá­val. amikor áldozni, szenvedni kel­lett az ideálért és zendül a néma vállalása, ahogyan a börtönnek, rok­­kanásnak, halálnak kelyhét, annyi csöppjét, hittel, magához vette. Ez a zsúfolt csudálatosság, bár­mely életnek a monumentalitása, de az ő intellektusának annyifelé le­begő redőzete, a .földi formája, zö­mök törzse., Atlaszvállai, mintázott viador-feje, ime mind elfér, a három arasz márványtábla mögött, melyre rá van Írva: Araszos fülke a párisi krematóri­um nyilt csarnokában, apró már­ványtáblák rengetege, az árkád kö­röző vonalában, ezernyi és ezernyi élet a szelemcés rekeszekben, Ham­let siri beszéde mozdulna meg aj­kainkon ... aki igy kívánta az elmú­lást, valamennyien a szellem ki­válóságai, francia nevek, angol, spa­­nvol, német, török, orosz, hindu, gö­rög nevek és köztük az egyetlen magyar... Magaslaton épült a hamvakat őr­ző Columbarium. Nyugtalanító, nem próbált hegy a Pere-Lachaise teme­tőjében. A lejtőn lejtenek a halottak, sír­emlékek. a hires zsongó, párisi ősz remeg a konyult fákon, thuja-bok­­rokon, a völgyben Musset fűzfája visszasugia a verset, amit a költő maga fölé álmodott... szellő jár a magaslaton, árnyalt melódia és any­­nyira elárvultán, érintően csendül Ágoston Péter magyar neve az'ezer­nyi idegen fölirás közül. Az emigráns, aki a hegyen el­akadt ... A kilátó körül köröskörül idegen­­ség és ebben a megrendült magá­nyosságban nagyon érezzük a talál­kozást. Ágoston Péter fáradt, lehanyatló eszmélettel is cselekedett. A hamva­dást kívánta, hogy teteme, személye eltűnjön föntről és lentről, a föld szí­néről. Nem hagyott maga mögött mást, mint a szimbólumot: Sors ... És valóban a ránk ereszkedő alko­nyaiban, a halott emigráns körül megmozdul a magyar mozgalom friss tragédiája. A szökkelő pillanatok: évek alatt mennyi minden történt a magyar munkássággal, amíg egyik derék pionírját itt talájuk az elcsöndesült Kálvária hegyén! Tetem nélkül, személytelenül: a fogalom emigrál itten... majdnem testamentum, mindenkiről, minden­kiért. Ebben a félelmes, megrázó csönd­ben fölorgonái a szó crescendója: emigráns. A fogalom elborít fogalmakkal és jelenti, hogy a legösszenőttebb ele­ven test darabokra szakadt s emi­gránsok sajgónak szertetájt minden­felé, messze a mozgalomtól; jelenti, jeleníti magát a tragédiát, amikor a nagyszerűen fölnevelt, jövendők elé menetelő, legtudatosabb mozgalom­nak zuhannia kellett tudatlanul; je­lenti a borzalmak dagályát, elbotló üldözéseket, fekete börtönöket, piros gyilkosságokat, délkörökig elhangzó halálokat — emigráns már magyar szókincs a ránkzudult nyomorúság­ban .. Fölöttünk a fekete márványtábla, rajta egy név, embere nincs és a gondolat, mely elnehezedik, mint a sűrűsödő alkonyat, eltávolodik a személyről: a Mozom felé jár... Halhatatlan ez a francia magaslat. Szemben állunk a Halállal. A világ leggyönyörűbb temetője mutogatja szolid lakásait, anyaölben kitáruló, elfogadó völgyét. A leg­csillogóbb náció legragyogóbb érté­kei vannak erretájt elágyazva. Monstrum a Halál, ahogyan most megérezzük szavát: csitt!... és a legszebb szivek elapadnak, a legtün­­dőklőbb elmék lezárulnak, az érzés világgyujtó nyalábja kialszik, a be­széd, az irás harangszózata megné­­mul... Nagyság, szépség, erő temetője ez a temető, ami körül pirkad az esti város. Itt az elmúlás, melynek nesztelen gereblyéje alá került annyi grandio zitás, hogy világok serkentek álta luk, amott a Halál kertjének szoros határán már gyulladnak a földi csil­lagok, ivlámpák, transparensek: Élet! . Meggyullad a levegő; a fensikról látni, amint futnak a lángok, villa­moskocsik, föltüzel az üzletek, szál­lodák homloka; reklám-tornyok fák­­lyáznak a magasságban és sürög és zihál az emberrejtő város. Élet! A magyar mesgyén megállva, a márványtáblára tekintünk. Egy név csupán. CL maga nincs. iSzinte üzen, irányit, agitál: nincs és nincs semmi más, csak: Élet... Tanácskozás Irta: Baedeker Az elnök valami kevéssel emeltebb helyen ült. mint a többi urak. mindösz­­sze két lépcsőfokkal. Ennyivel talán előkelőbb is volt mint ők. s ez a kis »magaslat« szinte szim bolikusan felezte ki azt a nem szerfö­lött nagy értékkülönbséget, amely a gyűlés tagjaitól elválasztotta. Legben. sőbb hívei szerint azi elnöki székben ki­tünően festett Bizonyos elegancia öm lőtt el a lényén, amely a hivatásával iáró fontoskodásra és szertartásosságra különösen alkalmassá tette s az állá­sához szükséges egyéb kvalitásoknak a hiányát szerencsésen feledtette. Régies, virágos és frázisos stílusa, amellyel ünneDies alkalmakkor rövid de tartal­matlan megnyitókat deklamált. imponá, lón hatott a tömegre, mely a kínos fá, radsággal betanult beszédet genális rög töinzésnek hitte. — mesterségesen tá­­költ körmondatai pedig a széles-nobi­lis gesztusok folytán, amelyekkel azo­kat kisérte. úgy hangzottak a laikus fü­leknek. mintha értelmük is volna. A vá­lasztmányi üléseken, amelyeken feszte­lenebből folyt a tanácskozás, a kitűnő férfiú kevésbbé erőltette meg magát. Ilyenkor nagy komolysággal rázta meg a csengőt, a hatalomnak e hangos jel­vényét. röviden üdvözölte a megjelen­teket. s igv szólt nemes egyszerűség­gel: — A züllést megnyitom. A »züllés« végén pedig megköszönte a »tagurak« szives közreműködőt s a tanácskozást ezekkel a lendületes sza­vakkal rekesztette be: — Élien a haza! Mire a pártja lelkesen visszhangozta. — Az elnök ur is! ... Az emelvényen hárman ültek, s ő maga a középen trónolt. Jobbián egy már régóta öreg úriember unatkozik: az előadie. akit mikor nagvnehezen, szelíd nyomással és finom intrikával le­mondásra bírtak, hálából (nem a szol­gálataiért. hanem a visszalépéséért) örökös tiszteleti elnöknek tettek meg. A működése most már teliesen platonikus. — nagyothall, s ha néha seiti is. hogy miről beszélnek körülötte, sohase tudia. hogy mit mondanak. Mégis szeret ielen lenni az üléseken, amelyekre hivatalos, mert mint a legtöbb tehetségnélküli em­ber. nagyon szereti a közügveket és még inkább a bizottsági üléseket, talán jobban mint az unokái, akik sokkal ér­telmesebbek mint ő. a mozielőadásokat, amelyekért élnek-halnak ... A szeme még elég ió. s tekintete mindig az el­nöklő szomszédját figyeli. Ha az vidám, ö is mosolyog, s ha boszuság nyomait veszi raita észre, maga is gondterhes arcot vág. mint ha a fölmerült problé­mák őt az elméie mélyéig foglalkoztat­nák. Az elnök ur balián a ieevzőkönvve­­zető ül. aki a hálátlan szerepet, amelv­­lyel megtisztelték, kedvetlenül iátsza. Tehetséges ember lévén, a kisujjában több esze van mint a principálisának és az egész gyülekezetnek együttvéve, de ezt kivüle senki se sejti. Ellenben tá­volrul se olyan okos mint egyik-másik szürke és eszmeszegénv tagja annak a komiténak. amelynek bölcsességeit az utókor (s talán a történelem) számára feljegyeznie kell. Ha olyan okos volna mint aminő tehetséges, akkor nem árul­ná el szemmel láthatóan és füllelhallha­­tóan. hogy mily kevéssé imponálnak neki e bölcsességek.' amiért persze a »feljebbvalói« arrogánsnak tartják, de csak a legközelebbi ülésig, amikor ki­derül. hogy ez az arrogáns fráter mily szén toalettbe öltöztette a banalitásai­kat Mikor az erre vonatkozó jegyző­könyvet fölolvassa, megbékülnek vele s eev időre visszafogadják a kegyeik­be. Egvnémelvik e iá urak közül ilyen­kor szinte csodálkozik, hogy ő milyen okos. és saiátmagának őszintéén be­vallja: — Nem is tudtam, hogy ilyen szépen beszélek. Mig ugyanaz a szónok a .tagtársak beszédeiről fejcsóválva konstaália. hogy a titkár ur bizony sokat csinosított, si­­mitgatott. fésült-kefélt. rizsporozott raj­tuk. s ezáltal tulajdonképpen meghami­sította a jegyzőkönyvet, amely igv meg­szűnik történelmi hüségti okmány lenni. Ez a fiatalember már régen unja az állását s a kedvetlenségeket, amelyek­kel az jár. s undorodik a nagyképűség­től és a sok álszenteskedéstől, miket indítványok, interpellációk, hozzászólá­sok és vitatkozások címén kell protokol­­lumba foglalnia, de az előmenetele ér­dekében kénytelen az ideiét s az ener­giáiét e bizottsági tereturára pazarolni. A fürkésző esze rég rájött, hogy e nagyképűség mögött mennyi üresség ásít. az állandóan hangoztatott önzet­lenség és áldozatkészség helyén mily anyagi szempontok terpeszkednek, s a tettetett szerénység álarca alól mily feneketlen elbizakodottság kandikál ki. E gyűléseken ugv érzi magát mindig mint egv lírai költő, akinek könvvkivo­­natokat kell készíteni és számlákat ki­írni. Hogyne haragudna hát a sorsára és azokra, akiktől a sorsa függött! Most is unatkozik, s amint hallja a sok kongó frázist, amellyel a »szónok« — igv nevezik az.t az ünnepélyes urat. aki olyan dolgokról, amelyekhez nem ért ugv beszél, mintha értene hozzájuk — a hazát, az emberiséget, a társadal­mat és a kultúrát emlegeti, szeretne föluerani a helyéről, s doakiáltani a gyülekezetnek: »Urak. torkig vagyok a bargvusáeaitokkal. nem leszek tovább az iródeáktok. keressetek más bolondot, aki a szamárságaitokat jegyzi!« A mél­tatlankodását valahogy legyőzi, de az unottságával nem bir. A haragot könv­­nvebb palástolni mint az ásitási kedvet. A szemei majdnem leragadnak. Képte­len figyelni a szónokra, aki már húsz perce beszél, s még nem mondott sem­mit. Némelyek mégis helyesléssé! kisé­rik az expektorációit. — azok. akik egy véleményen szoktak vele lenni . . . Eszébe jut. mennvi drága időt veszte­getett már e fontoskodó s hazudozó emberekre, akik csak nagvnéha monda­nak egv igaz szót. s azt is formátlanul adják elő. s elgondolja, mily eredeti vol­na. ha e teremben mindenki ugv ismer­né e szereplő urakat mint ő. s mindenki azt értené ki a beszédükből, amit ő le­szűr belőlük. — pont az ellenkezőiét annak amit szavalnak. — Oh, ha hatalmamban volna e ko­médiástrupp — igy sóhajt föl — s rá­parancsolhatnék a tagjaira, hogy ne azt mondják ki hangosan, amit össze­­hazudoznak, hanem azt, amit titokban elgondolnak és gondosan rejtegetnek! Mily nagyszerű színjáték, mily gro­teszk tragikomédia lehetne ez! Óh, édes jó Istenem, iha kedveled egy kissé meg­kínzott szegény szolgádat, óh tedd, hogy hulljon le ábrázatukról az álarc, s hogy az ajkuk azt legyen kénytelen elárulni, ami a lelkűknek titkos gondo­lata s a szivüknek igazi vágya! ... A szónok még mindig beszél, de a tónusa változik. Előadása tempera­mentumos lesz, s mert kritizálni kezdi a vezetőséget, érdekességben sokat nyer. Személyeket kezd aposztrofálni s polemikus hangot üt meg. A unatkozó titkár is fölfigyel. — Hogy a dolgok ily rosszul folynak — dörög a' szónok baritonja — annak egyesegyedül a vezetőnk az oka. Az ilyen elnök mellett, akinek a tudatlansá­gánál csak a léhasága nagyobb — Nem folytathatja. Mint méhkas zug a terem. — Igaza van! Úgy van! — kiáltják sokan s elárulják, hogy ennezékiek. Mások dühöngenek s hangosan böm­bölik: — Rágalom! Gyalázat! Ez a néhány ember a vezér klikkjé­hez tartozik. Az elnök idegesen rázza a csengőt, s önérzetesen szól: — Csak megtisztelés nekem, ha ilyen jelentéktelen és itéletnélkülj fráter, mint a szónok ur, kifogásolja a kifogástalan működésemet. A tisztességes emberek mind mellettem vannak, s akik nem ilyenek, azokra fütyülök. S újból csengett. Mert elnöki tevékeny­ségének ez az esszenciális része. Csön­getni, azt igazán kifogástalanul tudott De a szavait csak igen kevesen he­lyeselték és sokkal többen voltak, akik abcugot kiáltottak. A szónok pedig folytatja: — Csak egy van köztünk, aki méltó az elnöki tisztre — — Az én vagyok! Én! Én! — kiáltot­tak huszan-harmincan. De lehelt, hogy még többen, mert a gyűlésen mintegy negyvenen voltak jelen. Leghangosabban a szónok üvöltötte: — Egyedül én vagyok hivatva! Rend­szer- és személyváltozásra van szük­ségünk! Elég sokáig kormányoztak sza­marak benünket! Az elnök ur újból csönget és kije­lenti: — A szónok messze eltérít a tárgy­tól. Eltekintve attól, hogy providenciális férfiúnak tartom magam azon a helyen, ahová polgártársaim bizalma helyezett, ettől eltekintve, az elnökválasztás ma nincs napirenden. Én maradni akarok, mert egyesületemet válságba dönteném, - ha lemondanék. A helyemen maradok,, a szónok ur pedig maradjon a tárgynál, mert ha újból letér róla, megvonom a \ szót tőle. Különben is már annyi osto­baságot hordott össze, hogy mára tán elég lesz... Az elnök nagy változáson ment át az utóbbi percekben. Elegáns nyugalmát polémiás nyugtalanság váltotta föl s hagyományos udvariassága erőszakos­ságba fulladt. De a terem képe is más szinit kapott, az elnök pártja néhány főre csappant, az oppoziciója pedig óriásira nőtt. A rendreutasítást csak néhányan he­lyeselték, a többi azt kiáltotta: — Par nobile fratrum! Egyik eb, a másik kutya! Egyik tizenkilenc, a má­sik egyhijján húsz! Az elnök tovább muzsikált a csönge­­tyüjével, s a szónok indulatosan kiál­totta: — Barmok vagytok valamennyien! S aztán leült közéjük. Garabó András ur volt szólásra föl­jegyezve. — Örülök, hogy végre okos szót hall­hatok — igy kezdte beszédét. — Sajnos, hogyha ebben a tiszteletreméltó társa­ságban hallani akarok ilyet, magamnak kell kinyitni a számat... A legnagyobb szamár köztünk kétségkívül a tisztelt előttemszóló, de mégis igaza volt, ami­kor azt állította, hogy az elnök ur sem­miképpen se méltó arra a díszes ál­lásra, amelyre vi. clam et precario be­csempészte magát. Hol volt az önök esze, uraim, amikor őt megválasztották? Hiszen se tudása, se tekintélye, se nép­szerűséggé, a szellemi színvonala pedig oly alacsony, hogy inkább volna hoz­záillő helyen a Frimm-féle kulturinté-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom