Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-24 / 294. szám
Í926. október 24, 19. oldal BÁCSMEGYEJ NAPLÓ Korszellem1, majd a lefolyt világháború hozta másává. Minél nagyobb mérvben nyilvánultak meg az erotikus élet kitörései. annál szegényebb lett ez emberiség a valódi boldogságban; —■ és miután a nők lelkűk mélyében mégis érezték ennek a valódi tiszta boldogságnak a hiányát, szükségességét és miután ezt megvalósítani nem tudták, azért tört ki az emberek közöt ez, a sexuális krízis, amely külsőségeiben többek között, a mostani modern táncok formájában Is nyert megnyilvánulást és kifejezést. Dr. Vécsev .lenő ALAKOK Mozdonyvezető (Fönséges pillanat! Lohengrin, ki hattyu-vont csónakján jelenik meg « harsonák és kürtök rivalgása közepette, nem oly hatásos és színpadi, mint a mozdonyvezető, aki a gyorssal berobog a pályaudvarra! Neki se kérdezd a nevét. Mindegy hogy hívják! Ó a megérkezés hatalmas pátosza! Mindig mintha a végzet jönne, valami uj, a sors. De ő, ki ott áll a mozdony jobb oldalára könyökölve a kék nadrágjában és kék kabátjában, csak mutatóujját érinti sapkája pereméhez, igy üdvözli kartársait, kik a sin mellett várják. Hiszen megszokta, az a mestersége, hogy megérkezék. A gőz sivalkodása, a szelepek és lökettyük bugása számára nem az a hősi muzsika, mint nekem, aki most először állok mozdonyon. Megszorítom olajos, kormos kezét. Az arca fekete, mint az ördögé és forró, mintha negyven fokos láza volna. 12 óra 15 perc.) — Hány embert hozott? — Körülbelül 1200-at. — Mikor indult? — 7 óra 56 perc. De már hatkor künn voltam a fütőházban. — Most ebédelni fog? • — Kell is ilyenkor az étel. A gép öszszelötyögteti az ember beleit, tele van vízzel, mert ebben a hőségben literszámra vedeli a vizet. (Töröli verejtékét, mintha ő rohant volna idáig, a két lábán, modern marathoni futó.) — Mi lesz ebédre? — Zöld paprika, vöröshagyma, szalonna. (Mutatja a táskájában.) Meg ez. A mozdony acélkáváján, ezen a titáni tűzhelyen kis fazékban gulyásleves fortyog, csipedettel). — Van felesége? — Sajnos. — Hát gyereke? — Hála Istennek az is. Egy öt éves kisfiam. — Játszik-e vonatot? — Majd adnék neki. Csak játsszék mással, repülőgéppel, automobillal. — Nem tetszik a mestersége? — Nehéz játék ez. Hat évig fütöttem itt a kazánnál. Pedig négy polgárit végeztem és géplakatosságot tanultam. Néha 14—16 óráig vagyok szolgálatban. — Közben nem pihenhet? — Mikor? Ha húsz szemem lenne, az is kevés volna. Folyton a pályát vigyázni. A kéz a vezérmüvön. (A vezérmii az a hosszú, súlyos acélrud, melyet a köznyelv kormánykeréknek nevez). Aztán állandóan nézni a váltót, a próbacsapot, mely azt mutatja, van-e elég viz a kazánban, ‘különben fölrobbanok, meg a gőznyomás-mérőt, meg a fűtőt is, hogy egyenletesén rakja-e a szenet a tüzszekrényre. — Milyen szenet használnak? — Itt a gyorson csak porosz. Kinyitja a tüzszekrényt s arcomba csap a hőség. A pokol ez. Kéken-lilán lángolnak a zsarátnokok. A száraz gőz 350 fokra fölhevítve tekereg a csövekben, melyek a dugattyúkat táplálják). r A mozdony nyáron Szahara, télen Szibéria. Utána az ember olyan mozgós, hogy a családjának öröme se telik benne. Fáradt a szem, a fül, tüdő, a sok hajladozástól a gerinc. Mit csinálok otthon? Alszom. A színházhoz, mozihoz nincs tehetségem. (Azt jelenti, hogy nincs pénze.) — Mennyi a fizetése? — 90 aranykorona havonta, körülbelül két millió, de békében 140 aranykorona volt. Múlt hónapban 440 órát csináltam: Az órák után táskapénz jár. — Mi lesz a mozdonyvezetőből? — Abból? Öreg mozdonyvezető. Ócskavas. Megrozsdásodik, mint a lokomotív. Az öreget már nem is engedik a gyorsra, ötvenen túl személyt vezet, azontúl csak tehert Nem is csoda. Nehéz szolgálat, szigorúbb, mint katonáiknál. Ha leváltanak, mindig meg kell hagynunk hol vagyunk, a város területéről való elutazásra külön engedélyt kell kérnünk. Éjjel-nappal rendelkezhetnek velünk. Tavaly karácsonykor, a szent estén egyszerre kapom a parancsot, hogy induljak a 2365-össel. — Milyen vonatot vezetett? — Csak a mozdonyt. Gép menet volt. Bizony kissé elszorult a szivem, mikor egymásután feltűntek a faluk, a sok gyertyavilággal. — Ki volt ezen a mozdonyon? — Csak én, meg a fütő. — Mi történik, ha a mozdonyvezető véletlenül rosszul lesz? — Akkor a fütő megállítja a vonatot. De neki tilos tovább vezetnie. Segélyvonatot kérhet. — Hány kilométer sebességgel futnak a gyorsaink? — Legfölebb 85-el. A gépjeink többet is bírnának, csak a talpfák nem, meg a kavics. Bazaltkavics kellene. — Szerencsétlensége volt? — Mint mindenkinek. Tavaly novemberben, éjjel, mikor tolattam, a raktár mellett leugrott egy kollégám, szegény öreg forgalmista azonnal meghalt. Négy családja volt. — Hány embert gázolt el? — Vagy tizet. Azok mind öngyilkosok voltak. — Nem birta megállítani a vonatot? — Kérem, a mai öngyilkosok mindig az utolsó pillanatban vetik magukat a A fiatalemberek és a vegyi háború. A jövendő réme; a vegyi háború. Ma már a vegyészet olyan robbantó eszközökkel és fojtógázakkal rendelkezik, hogy — semmi kétség — a jövő háborúja nem az arcvonalakon dől majd el. hapern a front mögött, ahol a repülők pár óra alatt népes városokat kiirthatnak, gyermekekkel és asszonyokkal együtt. Erről a háborúról kérdezték meg a francia egyetemi tanárokat, kik az ifjúsággal állandóan érintkeznek. Többek közt Langveint is, a vegyészet tanárát. Nézete szerint a jövendő háborúja nem lesz vegyi háború, úgy tapasztalja, hogy az újabb nemzedék békés hajlandóságú és semmi kedve sincs ahoz, hogy tudását rendelkezésére bocsássa a pusztítás vezérkarának. — Bízvást állíthatom — mondja — hogy növendékeim nem harcias szelleműek. Eszük ágában sincs, hogy egy uj vezérkart alkossanak, sőt munkásságuk ép ellenkező irányban folyik. Hogy Németországban szintén igy van-e? Azt hiszem, hogy az uj német tudós-nemzedék pont úgy gondolkozik, mint mi. A tudósok megértették, hogy egy uj vegyi háború az egész emberiségnek, de legalább is Európának öngyilkossága lenne. Aki tájékozott ezekben a kérdésekben, az ezt mondja: itt a világosság a legjobb gyógyszer. Mihelyt jelezzük a veszedelmet, már el is fojtottuk. A tudósok, a világ tudósai egy nyelvet beszélnek s ez fogja egyesíteni az egész emberiséget. Legalább is ezt remélem. Vajha igy lenne. * Ajándék a sebésznek. Pierre Millenek egy hírneves francia sebésztanár ifjúkori életéből megrázó történetet mesél el, mely arról, tanúskodik, hogy az öntudat és öntudatlanság határát mily kevéssé ismerjük, nemcsak mi, hanem maguk a szakemberek is. Húsz évvel ezelőtt — mondta a sebész — egy este a kórházban időztem, ahol a megoperáltak feküdtek. Még mintha most is látnám, az ötödik ágysorban feküdt egy öregasszony. Kórházi sapkáján, mely zuzmarás fürtjeit takarta, halványan játszadozott a villanymécs fénye. Vékony, porcogós orra, mint a haldoklóké, már megnyúlt. Csak ő volt ébren, a többi betegek aludtak. sínre. Tavasszal is egy fiatalember. Húsz méterre lehettem tőle, mikor egyszerre letérdel s a fejét odahajtja. Fékezek, de már késő. A kerék valósággal lenyisszantotta a fejét. Múlt héten aztán Nagy Récse mellett elgázoltaim egy szamarat is. — Micsoda szamarat? — Egy igazit. Kipillantottam az ablaknál és láttam, hogy a nagy kanyarnál valaki a sínek között áll. Nem tudtam, kicsoda lehet. Olyan volt, mint valami úriember, szürke ruhában. Sípoltam, erre elugrott, akkor vettem észre, hogy nem ember, hanem szamár és ott legelész a töltés mellett. De mire oda értem, a szamár megint csak a sínekre ment — makacs egy állat ez — fékezni se volt időm, csak egy hatalmas reccsenést hallottam, mintha valami szálfát összeroppantanak. Meg sem álltam. Nem tehettem róla. Szamár volt. (A mozdonyvezető bevezeti gépét a fütöházba s ebben a ciklopszi műhelyben, ahol a lokomotivok elfulladó lélekzettel zihálnak, még tajtékosan az úttól, szeretettel kezeli acélparipáját, dörzsöli. tisztogatja, csutakolja, megitatja, szén-abrakot ad neki, hogy este 6 órakor, mikor majd tovább viszi, rendben legyen. E sorok Írója, ki szemléli az odaadó és hűséges munkát, arra gondol, hogy a titkárt, akire titkainkat bízzuk, a pénztárost, aki nagy összegeket kezel, bizalmi munkájáért külön megfizetjük s úgy véli, hogy bölcs dolog lenne megolajozni annak a kedvét is, akire 1200 életet bízunk. Eltekintve ettől, hogy megérdemli. Végre ő a masiniszta, aki mindig elől megy, a masiniszta a masiniszta, ki a gőzöst igazítja.) Egyszerre hozzám lépett a segédorvos: — Bocsánatot kérek, hogy zavarom — mondotta — de ez a beteg önt kéri. Egész nap önről beszélt. Három nappal azelőtt operáltam meg, nehéz, reménytelen eset volt. Különben nincs öntudatánál, nem is ismerné meg — tette hozzá a segédorvosom. — Mindegy — válaszoltam — és meggyujtottam a villanyt. Az öregasszony arca szenvedést tükrözött és öntudatlanságot. Mellettem a segédorvos a beteg fejlapját tartotta kezében. Hatvankét esztendős, cseléd, özvegy. Nézegettem láztabelláját, vállat vontam. Ez a nő már egészen elcsigá: zott a nyomorúságtól, nyilván nem gyógyul meg — gondoltam. Majdnem ki is mondtam. Hiszen úgyse értette volna. De hallgattam. Aztán másról beszéltem a kartársammal, mint kórházakban szokás. halkan. — Haza megy tanár ur? — kérdezte a segédorvos — Nem, egy beteghez hívnak, a külvárosba. De a soffőröm nem akar kivinni. Azt mondja, hogy ilyenkor késő éjszaka nem biztonságos ez a tájék. — Hát akkor mit csinál? — Majd egy taxit veszek. A taxisok bátrabbak. A feleségem állandóan szememre hányja, miért nem vásárolok legalább egy revolvert. De nincs időm bemenni a vaskereskedésbe. Különben is összeférhetetlennek tartom a sebészkést a revolverrel. Kezet fogtam a fiatal segédorvossal s eltávoztam. Egy év múlt el. Azalatt rengeteg beteg ment át kezeimen s az öreg aszszonyról megfeledkeztem, nem tudtam, hogy él-e, hal-e. Egy reggel, mikor a betegeket fogadom, elém lép egy öreg néni. — Nem tetszik megismerni?... Boutetné vagyak, akit meg tetszett operálni. Keresgélek emlékezetemben. — Ja, igen. — Csak meg akartam köszönni, mert egészen jól vagyok, dolgozom, mint annakelőtte és ha nem sértődne meg a tanár ur, elhoztam ezt itt ni. Az öreg nénike félénken egy becsomagolt dobozt nyújtott felém. Azt hittem, hogy valami ékszer van benne. Mikor kinyitom, látom, hogy egy revolvert tartalmaz. — Akkor este tudniillik hallottam, hogy nincs revolvere a tanár urnák — mondta az öreg nénike. — Azért hoztam. ...íme ennyit tudunk az öntudatról. Halál a gallérra. Maurice Verne, aki ma egyik jeles újságírója Párisnak 1912-ben, mikor még tizennyolc éves ifjú volt, egy nyári napon elhatározta, hogy nem hord többé kemény gallért s csupasz nyakkal jelent meg az utcán. Majd cikket irt a gallér ellen és sok-sok levelet a nevesebb íróknak. Fölszólitásának eredménye is lett, mert Anatol, France, Courteline és Loti magáévá tette álláspontját annyira, hogy nemsokára liga alakult a gallér ellen, melynek a fiatalember tiszteletbeli tagjává lett. A francia irók — nem tudni miért — gyűlölik a gallért. Az egyikük ezt jelentette ki a minap: — Nemcsak a kemény gallér, hanem általában a gallér, még a puha is a szolgaság jelképe. El kell tűnnie a fö'd színéről. A gallér-ellenes liga utóbb Antoinet-1, a színigazgatót elnökévé választotta. De a liga tagjai egy dologban nem tudnak megegyezni: mindnyájan ellene vannak á gallérílak, ellenben sokan azért a nyakkendő mellett foglalnak állást. Hogy mi a liga hivatalos álláspontja, azt egy újságíró most magától az elnöktől óhajtotta megtudni és fölkereste Antoinet. ö ezt mondta: — Csak véletlenül lettem a liga elnökévé. Semmit sem tudtam róla, megválasztatásomat másnap olvastam az újságokban. Boldog vagyok, hogy ily hasznos és okos küzdelem étére tettek. De én mindig úgy öltözködtem, amint a kedvem tartotta. Ezt a jogot pedig másoktól sem akarom elvitatni. Ennélfogva hadd öltözködjék mindenki úgy Franciaországban s az egész világon, ahogy jól esik... így áll ma a galértalanok ligájának az ügye. Amint látjuk: rosszul. * Amerikaiul... Van egy elavult éle. f Valaki kijelenti, hogy több nyelvet beszél, franciául, angolul, sőt amerikaiul is. Ennek a tréfának azonban hova-tovább értelme is lesz, mert az amerikaiak angolsága napról-napra jelentős eltérést mutat az angolországi nyelvtől. Egy amerikai kijelentette, hogy az Egyesült-Államokban sokan azt képzelik magukról, hogy angolul beszélnek, noha már régen nem beszélnek úgy. írni is hosszul írnak. Ami pedig a nyelvjárásokat illeti, tekintve a világrész roppant területét, azok gomba-módra szaporodnak. Figyelembe kell vennünk, hogy a csillagos lobogó alatt negyvennyolc állam egyesült. Az amerikai nyelvtudósoknak máris sok dolguk akad. A nebraskai egyetemen a philológiai tanszéket egy nő tölti be, aki nem is foglalkozik az európai nyelvekkel, minden ideiét az amerikai nyelvjárások tüzetes türelmes megvizsgálásának szenteli. Százával küldi ki az egyetemi hallgatókat a különböző területekre, hogy adatokat szolgáltassanak egyes kérdésekben. így legutóbb a munkatársainak bemondása alapján megállapította, hogy magában Nebraskaban harminchétféleképen ejtik ki ezt a közkeretü angol szót: yes. Az érdeklődők számára ime itt van a teljes lista: 1. yiip, 2. yep, 3. yap, 4. yop, 5. yup, 6 yahp, 7. yurp, 8. yah. 9. vo. 10. yaou, 11. yezz, 12. csesz, 13. csasz, 14. csahs, 15. yis, 16. yuss, 17. yays, 18. yass, 19. yahas, 20. yazz, 21. yahzz. 22. ve-us, 23. ye, 24. ye-ha, 25. yessir, 26. yea bo, 27. csusz, 28. csaszm, 29. shaszm. 30. esz, 31. hya, 32. yar, 33. yair, 34. eye-yah, 35. csaou, 36. yeth, 37. yum. Tessék választani...! CHARLESTON teasütemény kilogrammonként ' 70 § dinárért kapható a STEINER cukrászdában Subo’.ica, Je'ač ćeva ul. 8. Telefon 2C6 TERE-FERE — IS — I
