Bácsmegyei Napló, 1926. október (27. évfolyam, 271-301. szám)
1926-10-12 / 282. szám
4. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1926. október 12. Busz évi várfogságra Ítélt két szuboticai detektívet a halasi forradalmi törvényszék A szuboticai törvényszék fölmentette a j ör tannját Hétfőn tárgyalta a szuboticai törvényszéken Pavlovics István törvényszéki elnök büntetötanácsa Szkocsovszki Sándor bűnügyét, akit 'hamis tanuzással vádolt az ügyészség. Az érdekes bünügy előzményei hét évre, 1919. év március havára nyúlnak vissza. Abban az időben Szkocsovszki Sándor innen Szuboticáról, ahol az itteni járásbíróságnál bírósági kézbesítő volt, Kis-Ku,n-Halasra került. Ott is a bíróságnál nyert alkalmazást. Ugyancsak 1919 márcus hónapban Kukla János és Malagurski Máté, akik a kérdéses időben a szuboticai rendőrségnél, mint detektívek teljesítettek szolgálatot, Szuboticáról szolgálati ügyben kocsival Halasra mentek. Halason ekkor a kommunistáké volt a hatalom. A két detektív Halason találkozott Szkocsovszki Sándorral, akit még Szuboticáról ismertek. Szkocsovszki kérésükre egy szállodát ajánlott nekik, ahol az éjszakát eltölthetik. A szállodában azonban néhány perc múlva megjelent a halasi vörösőrség két tagja, akik azt kérdezték a detektivektől, hogy Szuboticáról valók-e. Mikor erre igennel feleltek, letartóztatták őkét és bevitték a városházára. Egy hónapig voltak fogságbab, amikor a halasi kommunista »forradalmi- törvényszék« elé állították őket. A vád az volt ellenük, hogy Szuboticán a kezük közé került magyarokat verték. Hiába volt minden tagadás, a forradalmi törvényszék elitélte őket egyénként 20—20 évi várfogságra és el is szállították őket Vácra, az ottani {egyházba. Itt fogságban voltak a magyar 'kommunista uralom bu kásáig 1919. év augusztusáig. Akkor ä többi fogollyal együtt kiszabadultak. Hazaérkezve feljelentést tettek Szkocsovszki ellen, aki időközben Szuboti- Cára visszajött, hogy a halasi forradalmi törvényszék előtt hamisan vallott ellenük. A hétfői tárgyaláson — amelyen a vádhatóságot Csulinovics Ferdó dr. államügyész képviselte, a védelmet Kellert Benő dr. látta el, Szkocsovszki Sándor tagadta, hogy ő terhelő vallomást tett a két szuboticai detektív ellen a halasi forradalmi törvényszék előtt. Az igaz, hogy a tárgyaláson tanúként kihallgatták, de ő csak annyit mondott, hogy Kaklát és Malagurskit ismeri, de többet egyáltalában nem mondott és egy szóval sem vádolta meg őket semmivel. A vádlott után a sértetteket hallgatta ki a bíróság tanúként. Kijelentették* hogy a vádlottat ott látták a tárgyaláson és ebből következtették, hogy ö tette ellenük a hamis vallomást, de hogy valóban igy történt-e, azt nem tudják. A vádlott kijelenti, hogy két kommunista vádbiztos volt a »tanú« s nem ö. A bíróság a vádlottat felmentette, mert a bizonyítási eljárás során nem merült fel bizonyíték bűnössége mellett. Az Ítélet jogerős. A szénbányák nacionalizálását követeli az angol munkáspárt balszárnya Felszólították a kikötőmun iásokat és vasutasokat, hogy akadályozzák meg a külföldi szénszállításokat Londonból jelentik: A munkáspárt szélső balszárnya vasárnap esti ülésén határozati javaslatot fogadott el, amelyen az angol szénbányák naclonalizálása mellett foglalt állást. A határozat követeli, hogy az állam haladéktalanul és kártérítés nélkül vegye át a szénbányákat. Az ülés egyben egy másik határozatot is elfogadott, amelyben felszólítja a kikötőmunkásokat, hogv külföldi szenet angol kikötőben ne rakjanak partra és egyben utasítja a vasúti munkásokat is, hogy a külföldi szénszállításokat minden erejükkel akadályozzák meg. Szabadjeggyel a másvilágra Patz.1 Verlaine fiát egy és félperc alatt égették porrá a párisi krematóriumban Paris, október. A francia lapuk csak pársoros hírben emlékeztek meg Paul Verlaine egyetlen fiának. Jules Verlainenek haláláról. A nagy költő fia egyszerű metrókalauzként tengette életét Párisban, szegényen és nyomorúságban élt a föld alatt és a barátai mesélik, hogy amikor nagynéha felkereste egy ujságiró interjú végett, szerényen elhárított magától minden reklámot és feltűnést. Csak ennyit mondott szűkszavúan: — Az apám tudott verseket írni, én nem tudok. Az apja szobrát ott láthatta minden könyvkereskedés kirakatában, de öt nem csábította a dicsőség, csak a vonatja jyal törődött és rohant .hps^zu. kilométereket Paris alatt. “Isméretfénüt halt meg és a ravatalnál, a Pere Lachaiseben csak néhány kiydncsi idegen és szabadnapos kalaiizkollégái jelentek meg halottnézőbe. A Pére Lachaise egy nagy rideg épület a temető bejáratánál. Évente tizenötezer hullát égetnek itt el. Ezek között ezer holttest ismeretlen embereké, a kórházak és a nyomor halottak akiket csak bedugnak a négyszázfokos hővel égő kemencébe. Két percig se tart az egész és ami megmarad belőlük, a maréknyi hamut, kis csészékben szervírozzák fel az örökkévalóságnak, ötven frankba kerül egy ilyen aktus, Aut compi, mindent beleértve, még a papot is, aki teljes tiz percig búcsúztatja tűz előtt a megboldogultat. Aki szegénységi bizonyítványt tud felmutatni, annak ingyen égetik él a hozzátartozóját. Verlaine holttestét a szertártásterembép ravatalozták föl. Itt a pörköltemberšzagu falak íéöízötf pihent‘utolsót'-'-földi utazásai után a sápadtarcu kalauz, aki kivándbrolt az életből. Most nem a kék kalauzt zubbony volt a testén, csak egyszerű fehér lepel borította és két kezét egymásba kulcsolta a mellén. Feketeszakálla már erősen kiütközött. Fenn a pódiumon pedig éhesen morgott a tűz. amely az elköltözött lélek kihűlt házát várta. A papok, költők, biblikusok igy mondanák: »porhüvelyét.« De a por millió független atom, mig a test egyetlen zárt egység. Egy szegény anyagi viszonyokkal rendelkező drámai színházhoz hasonlított a szertartásterem. A színpad fekete drapériával van bevonva, oldalt pálmák állnak és lenn, a nézőtéren bevont székek sorakoznak félkaréjban. Páholy és állóhely az nincs. És jegyszedőnők se. En láttam már életemben sok temetést. Az apámét, a nagyapámét és a kis húgomét, akit gyászheszédekkel, két lovas halottaskocsin kisértünk az utolsó útra és amikor a temetőben koporsójára hulltak a göröngyök, valami esztelen megnyugvás szállt belém, hogy őj csak aludni ment és tudtam, hogy ha vágyódom utána, kimehetek hozzá vizitelni a Csönd Kertjébe. Igen, a temető az Álmok Parkja, én soha nem is féltem a haláltól, mert mindig lusta kis gyerek voltam és már előre örültem, hogy milyen nagyokat fogok majd aludni az ibolyavirágos sirhant alatt. Ö, mennyi virág van a temetőben! Különös, nagyszemü nefelejtsek, szegfűk, rózsák, amelyek finomak és bánatosak, akár a csók. A szomorú ember, akinek nagyon fáj az élet, kisétál a temetőbe kedves halottaihoz és társalog velük! A legkellemesebb, leghalkabb társaság. A halottat széipen lefektetik a koporsóba, még párnát is adnak a feje alá és mifelénk egy-egy huszfillérest is tesznek az elköltöző szemeire. Bizonyára azért, hogy ne álljon majd egy krajcár nélkül a másvilágon. Ám hogy zarándokoljunk áihitattai egy kávéfindzsányi hamu elébe? Ha elborítja a sirás vágya, hogy kiált föl a gyermek apja hamvai előtt: — Ó nézz reám jó Apám! A föld kicsi, a népek megsokasodtak és az emberiség — az élő — nagyon praktikus. A temetők helyébe gyárak épülnek és mozik, vagy felszántják az öreg, odvas csontokat és a pihent föld (jusabban fogig ontani a mag\*akat. »Sok jó halott megfér kis helyen« — ez a modern kegyelet. Biztosan nekik van igazuk. De mégis rettenetes volt végignézni, hogy tették el az útból Verlaine-Amit a költő nem tud megbocsá ani Irta: Vándor Kálmán A költő éppen be akart már fordulni a kapuján, amikor hirtelen egy asszonnyal találta magát szemben. Megállt. Az aszszony is. Egy pillanatra egymás szemébe méiyedtek, azután erőszakosan kikapcsolta a szemét az asszonyéból és befordult a sötét kapu alá. Valami csendes fájdalmat érzett. Nem tudott most haragudni, nem tudott most gyűlölni, csak valami egészen csendes fájdalmat érzett. És egyszerre a nevét hallotta. Visszafordult. A kapu előtt ott állt az asszony, lecsüggedt fejjel, némán. Lassan feléje ment. Megállott előtte és azt kérdezte: — Parancsol velem, asszonyom? És eszébe jutott minden, minden, eszébe jutott a tavaszi délután, amikor kaján arccal jöttek barátok és meséltek, gúnyosan, örömmel. Az asszony szótlanul állt. Lassan felemelte a fejét, szomorúan a szemébe nézett. így álltak és nézték egymást sokáig. Eszükbe jutottak a téli esték, amikor összesimulva surrantak fel a lépcsőn. Hirtelen összerázkódott. Nem, nem, vége, minek a folytatás, elég volt ebből. Hiszen gyűlöli, gyűlölni akarja ezt az asszonyt. Ostoba véletlen, hogy itt a kapu előtt találkoztak össze. Újra megkérdezte: — Parancsol asszonyom? És a hangja, amelyről azt hitte, hogy hideg lesz és metszeni fog, reszketett. Az asszony azt mondta: — Csókoljon meg még egyszer. És a szeme könyörgött. Egészen hozzálépett és megfogta a kezét. Remegett. A karját az asszony derekára fonta. Lépéseket hallottak. Gyorsan a sötét kapu alá bújtak és remegve összesimulva vártak. Azután a lépések elhangzottak, messziről kopogott már a kövezet. Csend volt. A költő kezére forró csepp hullott. És az asszony halkan azt susogta: — Még egyszer szeretném látni a szobáját. Eleresztette az asszonyt. Szégyenlette a gyengeségét. Hát mit keres ő ezzel az asszonnyal itt a kapu alatt, miért fonja át a derekát, hiszen senki úgy meg nem bántotta, senki olyan durván nem bánt vele. És ahogy gondolkodott, elszállt belőle a forróság, majdnem hidegen tudott gondolkodni. A hangja is nyugodt volt már. Levette a válláról az asszony kezét, szép csendesen leeresztette, azután beszélni kezdett: — Asszonyom, mondja, van ennek értelme? Mit akar tőlem? Az asszony megragadta a kezét és könyek között súgta: — Azt akarom, hogy szeress megint, szeress és csókolj megint, mint régen... Azt akarom ... — Azt akarja... Lehetetlent kiván. Kétségbeesetten vergődött az asszony. — Nem... nem... ne mondja ezt... én nem akartam... én nézze, ezt nem lehet itt, igy elintézni... kérem, hallgasson meg ... nézze, én most is szeretem magát... felejtse el. vagy engedje, hogy megmagyarázzam. Menjünk fel magához, van még egy félórám, azután úgyis elmegyek ... ő gondolkodott. Azután igy szólt: — Sötét van, fogja meg a kezemet. Én majd vezetem. Az asszony ujjai megszorították a kezét. Nem akarta észrevenni. Szó nélkül vezette az asszonyt. A lépcsőházban, a folyosón újra megtámadta minden sarok, mind mesélt, suttogott és összeszoritotta a fogait, ökölbeszorítottá a kezeit és ment előre, vezette az aszszonyt. Azután kinyitotta az ajtót, meggyujtotta ia villanyt. Rekedt hangon mondta: — Parancsoljon, asszonyom ... Belépett. Az ajtóban megállt, nézett, nézett. Nézte a kályhát, az öreg karosszéket és eszébe jutott egy délután, amikor itt ültek. Akkor a villany nem égett. Neki is ez jutott az eszébe. Ellágyult. Az íróasztalon legyező feküdt. Az övé. Itt felejtette. Az asszony szólalt meg először: — Letehetem a kalapomat? Megrezzent s csendesen mondta: — Azelőtt nem szokta megkérdezni... Az asszony szemét elfutotta a könny, karjait a nyakára fűzte és amikor a szemébe nézett, ott is könnyet látott. — Megbocsát? — Nem tudok haragudni — mondta a költő és hirtelen, mintha semmi sem történt volna, magához szorította, érezték egymás leheletét. A két arc közelhajolt, az ajkak összeértek és csókban forrtak össze. Sokáig tartott. És amikor szétváltak, félrefordult, megrázkódott és ezt mondta: — Hiába... Az asszony görcsösen szorította magához az arcát és könyörgött: Miért, de miért, hiszen szeret, szeretsz, én tudom, hogy szeretsz. Felejtsük el, ami történt, felejtsük el. De ő elhárította az ölelést, eltolta magától, — Azt nem lehet elfelejteni. — Miért? De miért? Hiszen nem történt semmi, semmi, nem igaz, amit gondol, nem igaz... Esküszöm, hogy nem igaz... És ekkor felállott. A tekintete hideg volt, gyűlöletet szikrázott s a hangja — Azt nem lehet elfelejteni. Ha kidobott volna, ha kinevet, ha kiutasit, meg tudtam volna bocsátani, hogy mást találtam magánál, mikor azt mondta, hegy engem vár, hogy mást csókolt, amikor még én csókoltam, meg tudtam bocsátani. Ha a szemem előtt adta volna magát nem egy, de száz embernek, azt is meg tudtam volna bocsátani, el tudtam volna felejteni. De maga, aszszonyom, mást is megtett velem, amire nem gondol, amit csekélységnek tart: elégette az írásaimat. Ez sem volt elég. Dicsekedett ezzel, elmesélte. Ezt nem fogom soha elfelejteni. Tudja, mik voltak nekem azok a versek? A szivem vére. Azokban a versekben sírt a lelkem, a vágyam, a vérem, mindenem és minden maga után sirt. Vittem magához áhítattal és magának adtam azzal az örömmel és fájdalommal, amellyel a pogány anya áldozza fel legkedvesebb gyermekét az istenének. Én azokat a rongyosszélü papírokat, amelyeket hetekig viseltem féltő gonddal a szivem felett, azokat a versekét elvittem magához. És maga — itt a férfi hangja kemény volt és érces — elégette, tüzredobta. Ezt nem lehet elfelejteni. Ezért kiván lehetetlent, asszonyom. És hidegen, mozdulatlanul nézett az asszony szemébe. Az pedig csendesen felállott, a fejét lehajtotta és megindult az ajtó felé. Ott visszanézett, kérőn, könyörögve. És ő némán, mozdulatlanul állt. Az asszony pedig betette maga mögött az ajtót. Csak az illatából hagyott hátra valamit
