Bácsmegyei Napló, 1926. szeptember (27. évfolyam, 241-270. szám)
1926-09-19 / 259. szám
4. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ __________________1926. szeptember 19. földön, még zöld levelekkel. A levelek susogtak a szeptemberi szélben. — Mintha még élne — mondta az aszszony. — A halott haja — mondta a férfi. IV. Aztán, mikor a fát egészen összeapritották és levitték a pincébe, hogy télire tüzeljenek vele, visszatértek mind a ketten a szalonba. — Határozottan világosabb van — szólt az asszony. Ugy-e? — Hogyne. — Nem is lehet hasonlítani. Légy őszinte. Hét órakor láttál itt ennyire? — Nem. — BöZsi — hivta Borbélyné a cselédet — ugy-e világosabb van most? — De mennyivel, nagyságos aszszony. — Hát még télen. Majd csak télen fogjuk igazán meglátni. Férj és feleség leült az ablak elé. Tűnődve nézték az öreg barackfa helyét, ahol már csak egy halom frissen ásott föld puposodott. Sokáig hallgattak. — Mondd — szólalt meg újra az aszszony — nincs világosabb? — Föltétlenül — válaszolt a férfi — sokkal világosabb van. Aztán nem beszéltek többet. Mindaketten úgy érezték, hogy sok kal-sokkal sötétebb van. Kosztolányi Dezső' A felesége szemeláttára a Dunába fulladt egy szuboticai kereskedő TINTA •• Öreg barackfa (Elbeszélés) I. Borbélyné ősszel rendbe hozatta a lakását. Miután a szobákat mind-mind kifestették és föltisztogatták, észrevette, hogy a szalon még mindig sötét. Egy öreg barackfa állott az ablak előtt az udvarban. Gondolt egyet, áthivatott a szomszédból egy napszámost és igy szólt hozzá: — Vágja ki. A napszámos létrát támasztott a fához és lassan fűrészelni kezdte. Előbb a koronát. A nagy ágak egymásután hullottak le. recsegve, a gallyak csak valami különös levél-sóhajjal II. Ekkor érkezett haza Borbély. *" Hát te mit csináltatsz? — Kivágatom. — Miért? ' , — Mert elvette a fényt. Nézd, máris világosabb van. — Nem kár érte? — Már öreg -sóit. — Hány éves? — Legalább húsz — És meddig él egy barackra? — Fogalmam sincs. Borbély bement a könyvtárszobába, kihozott egy lexikont és hangosan olvasta: — »Barackfa. Kajszinbarack. (Prunus Armeniaca). Átlag harminc évig elél.« Szóval — mondta gondolkozva — ez pont olyan, mintha engem... — Ugyan. — De. Én most negyven éves vagyok. Előbb a fejemet, aztán a karjaimat, a combjaimat. — Már alig termett. — De virágzott. — Nem lehetett megenni a barackjait. Tudod, ho^y olyan kis savanyu gyümölcsei vdltak. — Mégis meghozta minden évben. Szegény öreg. Nem rajta múlott. Nagyon szorgalmas volt. És azt hiszed, hogy ez most nem érzi? — Lehet. — Egy indus tudós fölfedezte a fák központi idegrendszerét. Ezek beszélnek is. Jeleket adnak. Csakhogy mi nem értjük... III. Kimenteik az udvarba. Ekkor már a törzsét emelte ki a napszámos. Ágai, gallyai oít hevertek a Apatinból jelentik: Halálos szerencsétlenség történt szombaton délután a Dunán. A szerencsétlenség áldozata egy szuboticai gyümölcskereskedő, aki üzleti ügyben utazott Apai inba. A szerencsétlenül járt kereskedő Ridek Ferenc harminc éves szuboticai lakos, aki a feleségével együtt utazott szombaton Apatinba, ahol dinnyét akart eladni. A nagy hőségben tett utazás miatt kimerülve Ridek mindjárt megérkezése után elment a Dunába fürdeni és meglehetős messzire úszott be a parttól. Csaknem félóra hosszat tartózkodott a vízben, amikor valószínűleg örvénybe kerülve, fuldokolni kezdett. Segélykiáltásaira König Ferenc apatini molnár csónakon odaevezett, de amikor már majdnem elérte a fuldokló embert, Ridek elmerült és többé nem vetette fel a viz. A szerencsétlenül járt kereskedő holttestét még nem találták meg. Ridek Ferenc jómódú szuboticai polgár, aki családjával együtt a Zemuniuton lakik. Gyermekei szombat estig nem értesültek édes apjuk tragédiájáról. noha több hatóság körözte. Szrgyanovnak sikerült megszabadulni az által, hogy állandóan változtatta nevét és tartózkodási helyét. Csütörtökön az egyik károsult felismerte a csalót és bejelentette a zsabalyi csendőrségnek, amely letartóztatta és a noviszadi ügyészség fogházába akarta szállítani. A veszedelmes szélhámos Zsabaly és Goszpodjince között kiugrott a robogó vonatból és azóta eltűnt. Szrgyanovot újból körözik. A majom származik az embertől Egy német tudós meg akarja dönteni a Da win-elméletet Bécsből jelentik: Az antropológiai kongresszuson Salzburgban dr. Westenhöter Miksa, a neves tudós, a berlini patológiai muzeum igazgatója, az ember származásáról tartott előadást és igyekezett megdönteni Darwin szárma^ zástanának tételeit. Azt bizonyította, hogy az ember nem származik majomféle állattól. Bevezetőleg utalt arra, hogy az emberi test sokféle, már ismeretes külső primitiv jegyén kívül sok' belső szerv morfológiája is tüntet fel primitiv állapotokat. Az elődök jellegé-' nek ezt a fenmaradását a felolvasó az összetartozás helyes iránymutatójának veszi. Ide tartozik a féregnyulvány, a vese lapitottsága, a lép betüremlettsége és melléklépek képződése. Mivel ez a két utóbbi sajátosság majdnem 'kizárólag vizi emlősöknél fordul elő, nyilvánvaló, hogy az ősember tartósan élt a vízben. Különösen fontos jelenség, hogy ilyen primitiv betüremlések egyetlenegy majomfajtánál, még az emberszabású majmoknál sem fordulnak elő, tehát a majom az emberi állapoton túl külön fejlődésnek tekinthető. Ezek a megfigyelések késztették Wes-, tenhöfert, hogy az emberi áll és láh eredetét kutassa, mert az áll és láb any-, nyma különlegesen emberi képződmény,, hogy eredetük földerítésekor lehetővé' válik azt a pontot megjelölni, ahol az; ember a gerincesek rendjébe beilleszthető. Ezek a vizsgálódások azt eredményezték, hogy az áll, annak sajátszerü elhelyezkedése és az emberi fogazat funkciója (egyenesfoguság és ollószerü rágás) szükségképpen odamutat, hogy bizonyos reptillák fokán kell keresni az ember kiindulását. Arra a megállapításra jutott Westenhöfer, hogy az a laikus tétel, amely szerint az ember a majomtól származik, megfordítandó olyképpen, hogy a majom az ember után jött létre. Kiugrott a robogó vonatból a ssáűKnevii szélhámos pénzügyőr Aki végigcsalta. az egész Bácskát Szrgvanov Nenád, volt lalityj huszonnyolcéves pénzügyőr egyike a legveszedelmesebb csalóknak, aki már végigcsalta majdnem az egész Vajdaságot. Szrgyanov mindig más-más néven szerepelt, minden városban más foglalkozást választott s mindenütt sikerrel operált. Palánkén Miiin Milorád pénzügyőri szemlésznek adta ki magát és felkereste Lobi Sámuel palánkai kereskedőt, akinek előadta, hogy nagyobb sertésszállitmányt akar vásárolni és ehhez 12.000 dinárra van szüksége, amelynek ellenében Löblnek 20 métermázsa búzát fog adni. Lobi belement az ajánlatba, sőt néhány nappal később további 14.000 dinárt adott Milinnek. aki azt egy vagon búza előlege fejében kérte. Lobi hiába várta a búzát. Miiin többet nem mutatkozott, mire keresésére indult és Lalityon tudta meg, hogy csaló kezébe került. Szrgyanov Szentán találkozott Ignjátovics Radován szeleváci (szerbiai) exportőrrel, akinek egy vagon kukoricát adott el, amelyre 5000 dinár előleget vett fel, de az árut természetesen sohasem szállította le. Szrgyanov dr. Konyovics Jócó szombori ügyvédnél, mint Sevies Mita dobrovoljác mutatkozott be és ravasz fondorlattal ezer dinárt csalt ki. Működés) körét ezután a Közép-Bácskába helyezte át és Kulán Glanz Pétertől ezer, Gegner Vilmos és Károly cservenkai birtokosoktól 1500, Rausch Alfréd odzsacii birtokostól 500, Lukács János odzsacii gazdától 200, Mátánovics Dusán dr. odzsacii közjegyzőtől 400, Ackermann Mátyástól Odzsacin 1200 és Fiderer József karavukovói kereskedőtől 1100 dinárt csalt ki. Természetesen Szrgyano.v egyéb csa 1 ásókat is követett el, a legtöbb károsult azonban nem is tett ellene feljelentést s Édes élet / irta: Tamás István — ön következik —mondta udvariasan a segéd ur. Fejem fölött az olló csattogott, a borbély monoton fülemüléje és én ültem a párnás székben, pomádéillatok ernyőjével a vállamon. Alkonyodott és a sárga üvegablak lassan lilára vált, mint a holtember szája, ha kisurrant rajta a lélek. Úgy kiszakadt belőlem előző életem, hogy sokszor azt hiszem: nem is volt igaz, én találtam ki az egészet, akár az ugrifüles meséket, amik a szivem körül ólálkodnak. Néha visszanézek az esztendőkre, a pirosakra, kékekre és a halványzöldekre, amelyek úgy leperegtek rólam, mint a sós hullámok, ha elhagytam a tengert. Tegnap még félszegen botorkáltam Páris sikátoraiban, a vérszagu lacikonyhák és diadalkapuk között, múzeumok fehér kövein és a boulevardok tánctermes aszfaltján. És ma: már úgy itthon vagyok, akár a napsugár, amely reggel keletről, este nyugatról csókolja szájon Párist. Először nem láttam a Várost a várostól és csufolódtam a holdkóros lelkészen, aki nékem Paris leikéről beszélt, amint kísérletként megjelenik a kiválasztottak előtt. Hogy kacagtam tele szájjal a harangok zenebonáján, amelynek hullámain balga szüzek idvezültek! Szentséges, zord, szürke hitem olyan szédítő táncokat járt, mint Mózes óta Jn"fc' tó*et0íő gondolat még'sotetc’Halták* ba vágtam magam a világ előtt és fájt minden lépés: előre és hátrafelé. Itt éltem napokig egy dermesztő, csúnya idegen életet,, valaki másét, akit ekkor talán éppen kerékbetörtek otthon a kenyér pribékjei, akinek spórkasszája van, neuraszténiája és nagy, haragos vágya az éjszaka után, amely nem a harangszóval tér pihenőre — mig én a Pont Suilyn bámészkodtam és a Szajna tükrében igazítottam meg kacérosra a nyakkendőmet. — Halál reá! — Ítélkeztem irgalmatlanul az ocsmány bitorló fölött és esküszöm, hogy végre is hajtom az Ítéletet, ha az .utolsó pillanatban futásnak nem iramodik az esti ködben. — Fogják meg! — kiáltottam a szembejövőkre, de ezek nem értették az idegen beszédet és rossz lábammal nem tudtam a gazfickót utólérni. A madárkereskedés sarkán eltűnt a hályogos szürkületben. Legalább s'záz kanári fütyült rám, legalább ötszáz vadgalamb röhögött rajtam és a pintyőkék is mind a farkukat illégették a pici piros rács mögött. A nagy, bősz papagály pedig egyenesen a szemembe mondta: — L'hőmmé libre! És köpködött rám színes golyókat, amik csípték és égették a bőrömet, akár a vitriol, vagy a szúnyog. — Én vagyok? Én? — kopogtam le gyáván mellemen a titkos morzékat, amiket csak ketten ösmerünk: én és a szi-De eleinte csupa érthetetlen válaszok jöttek, rejtélyesek és gúnyolódok, hogy néha ökölbe szorult a kezem és nem tudtam biztosan: bántás ez? Vagy csak félreértés? Annyiszor szájiaskodtam, rtekigyürköztem és fentem a fogam a leszámolásra, ám akkor, ott a hid karcsú ivén szépen lenyeltem mindent: a terveket, fájdalmakat és a lázas délibábot, amit úgy csalogattam vissza a lelkembe mézes kukoricával, mint a Szent Márktér galambjait. A vad tumultusban elfeledkeztem róla, hogy mit is akarok tulajdonképpen? Mi ez a fanyar póz a derekamban? a nyegle lendület a karomban, amely csak ölelni tudott áradozón? Óh, az ember ne teketóriázzon sokat ha problémái vannak, ebben a keserves világban nem illik verset írni, megrikatni jóravaló, sokgondu családapákat, a költő fogja marokra a bánatát, kösse bele egy rossz batyuba és ássa el a kert végiben, mint a divatos kéjgyilkosok a kedvesüket. Vagy darabolják fel a halhatatlan sóhajt és éjjel, mikor a rendőr elbóbiskol egy pillanatra, hajítsák be a Szajnába. Ez a folyó megértőbb minden asz-i szonynál. És nem árulkodik. A nagy hajót épp úgy elringatja, akár az apacsot, mig a hidak alatt álmodik a gazdag úrról, akinek éppen a hasaba mártja csillagos bicskáját. / Nem emlékszem az átmenetre. A lélekben nincsenek hidak, amelyek összehozzák a partokat. A lélekben -nincsenek hőmérők, amelyek jelzik a lázas áradást. Csak annyit tudok biztosan, hogy amikor az Opera-előtti tolongásban éppen belekönyököltem egy szürkezakós, puhakalapos embertárs kék szemébe, hirtelen átvillant rajtam a szörnyű gyanú: . — Be vagyok csapva! És segítségért akartam kiabálni. Későb letettem erről a tervről, mert ebben az üvöltő, aljas forgatagban úgyis reménytélen, hogy valaki meghallja a hangomat. Azóta kétszer volt látomásom. Látszatra egészen jól nézek ki. Sőt. Határozottan szórakoztat ez a vad nyüzsgés, amihez foghatót csak a mikroszkóp alatt láttam eddig, amikor a vérem életét mutatta nékem a doktor. Itt főleg az étetemre kell vigyázni és csak amikor aeroplán bug, nézek fel az égre és csudálkozom a bárányfelhők játékán. A benszülött már összetévesztené őket a reklámtáblákkal. Óh, mea culpa, én is oly hamar megfeledkeztem róla, mint az eíső játékaimról és később: a kedves hulottaimről. Édes, édes élet! tr — Igen, elől sTuecolva! — mondtam. De ez már a borbélynak szólt és nem mertem sirni. Egy temetés az még jó ürügy lenne, de a hajnyirás, ha még úgy húz is a gép, az nem elég ok arra, hogy egy felnőtt fiatalember feltűnés nélkül eibőg^e magát..
