Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-29 / 238. szám
13. oldal. 1920. augusztus £).____________________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ MAGYAR GONDOK Hárítsuk el a szellem csődjét A közművelődéssel valahogy különös bajok és napirendre tűzött sűrű akadályok vannak. Az emberséges előretörés sivár nekirugaszkodásai keserű meddőség állottvizü pocsolyájába fulladnak már jó néhány roggyant izmu esztendeje. A nélkülözés sziszifuszi erőfeszítéseire, a panasz halk húrjára, a bajok bilincs-béklyójára — hogy a közöny ördögi szinjátéka teljes legyen — a széthúzás rövidlátó akarata rakja föl a pontot. A közművelődés és ebben az esetben a magyar közművelődés problémájának pislogószemü szemaforja — úgy érzem — porbaenyészett szándékok hősi halottak figyeli, az akarat és a magyar nekilendülés jobb sorsra érdemes hulláit Egészen meddő és igen-igen férfiatlan cselekedet volna ennél a pontnál az örök permanenst, a gyengék őrzőangya-' lát: a jajongás fölhangolt kórusát harcba szólítani. Az elhanyagolt közművelődés és lelencházban sorvadó tudás nagy árvaházát kellene fölszámolni. Likvidálni kellene végre a nagy fogadkozások vakondokpupjait és becsületesen elgereblyézni a félszegen is magasratört gondolat giz-gazos temetőjét. * A támasznélkül bukdácsoló magyar közművelődés kérdése, Erdélyben páratlan energiájú alakulásokban ébredt uj életre, hogy nagyszerű és imponáló tettekben fejezze ki az áldozatkészség és rátermettség eredményeit. Az irodalmi tömörülés fegyelmezettsége és kitartása tömeges produkciója és bő aratása mind olyan biztatások, amelyek örömmel és felszabadult várakozások ígéretével léptek ki a küzdők terére. Meg kell most már vallani, hogy mi lélegzetünket viszszafojtva lestük és lessük meg nem szűnő reménnyel, bizó Erdély buzgó erényü példáját, amely számunkra az egyszerű precedensnél messze túl és jóval többet jelentett. Hittük a termékenységbe vetett hit erejével, hogy a kezdeményezések dús talajba ültették a hitek apró csemetéit és a szivek vérbemártott dugványait. Mi úgy gondoltuk a jóhiszeműség borzongató szent lázálmaiban, hogy azon a földön, ahol tölgyrengetegbe szökkent a szívós tradíció, ott csak kimenőbe öltözött ünnepnapjai lehetnek a művelődés fegyelmezett katonáinak. A mindennapos szándékokat és cselekedeteket úgy dédelgettük a lelkünk tükrén, mint a világ megváltóját a betlehemi jászol. És mégis meg kellett érni a széthúzás heródesi kegyetlenségét, amely nem kímélte meg ezen a kiválasztott földön sem a közművelődés zsenge vetését. A panaszos ezúttal Berde Mária, a kitűnő Írónő volt, aki nagyon finom emberi hangokat csalogatott ki a nyomtatott betű gazdag és sokhuru instrumentumából. És a szemrehányás egészen rezignált akkordjaival adta tudtára mindenkinek, akit illet, hogy Erdélyben is akadt ember és került klikk, amely megsokallotta a jóságból fakadt nekibuzdulást és golgotát ácsolt a nagyreményű szárnyalások tövises útjára. A feljajdulás irgalmatlan rádiója huszonnégy óra alatt futotta be a fárstalan magyar nyelvterület tarackos avarját, hirt vinni a boldogtalan és gyászos testvérpáréról, amely a tudományokért lelkesedő fejedelmek pátriáját is irgalmatlan rozsda ruéregfogával marcangolja. Mit tagadjuk a fájdalmat, minek rejtsük véka alá a csalódás gyertyalángját, amely talán fog nekünk még belevilágítani valamikor megértések és testvéri együttérzések barlangjaiba is. Az egyetlen vigasztalás az erdélyi példában az a felfejlődött dacos és magabizó csakazértis, a remény egyetlen igaz csatakiáltása, amely diadalmasan fogja kimenteni a gyerekbetegségekben vonagló célkitűzést. # Miért jutott eszembe ez a nagyon friss erdélyi párhuzam? Itt nálunk, a szemünk előtt, a város lüktető idegrendszerének kellős közepén, a közelmúltban közművelődési csapatot toborzott egy erős táborba a felismert szükség parancsa. A szuboticai Népkör agilis ! és lelkes és esztéta vezetősége egv kulturbizottság keretében olyan reális terveket kovácsolt össze, amelyek ( megvalósulás esetén alaposan és gyö- j kérésén rá fognak cáfolni Bácska és ‘ Bánát nyitott álmoskönyvére. Mert ez a fekete televény, az anyagiasság tobzódó táncszálája, amelyben eddig jobbadán az anyagi kultúra örömkitöréseit ropták vidám és gondtalan legények, valóban nem dicsekedhetett el az irodalom és müvészetpártolás mecénási díszítő jelzőjével. Nem kétséges, hogy a haladás félreismerhetetlen jele, a föleszmélés magábaszáílása és a múltak expiálásának spontán vágya fogtak itt kezet, jóvátenni múltat, megszépíteni jelent és pompás horizontba építeni jövőt. Azok, akik keserű emlékek és zsúfolt impressziók csömörre inklináló torán, lelkesen és önzetlenül vállalkoztak a jugoszláviai magyarság közművelődésének elősegítésére, megérdemlik az elismerés diszszázadának feszes tisztelgését. Még akkor is, ha nem érnék el a megkívánt eredményt. ¥ És mégis meg^kell mondani, szükOlvasom, hogy egy skót úriember lutrin játsza ki a kastélyát, s ez eszembe juttatta az alábbi régi történetet. Páris egyik legdivatosabb hölgye valamelyik nagykövet bálján megszólítással tüntette ki Jules Janin-t, a hires Írót, a kritikusok fejedelmét. — Mondja csak, Fenség, nagylelkű hangulatban van ön? — Az állásom s a rangom kívánja meg, hogy ily hangulatban legyek, — felelte mosolyogva az iró. — A fejedelmek mind nagylelküek. Mit szólnának hozzá a kollégáim, ha épen én nem volnék az? — Nos, hát hallja, — csevegett a szép grófnő. — Bizonyosan hallotta szegény barátunknak, Conte Enrico Lazzarininek az esetét... Hogy ki az?... A legkedvesebb emberek egyike. Toszkánából való, itt él köztünk, a legjobb társaságban, már sok esztendő óta. óh, de-hát nem mindenkinek való a párisi élet! Még minden párisinak se, hát még egy járatlan idegennek!... Hogy mi történt vele? — kérdi ön... Az, ami rendes sorsuk azoknak a külföldieknek , akik a boulevard-jainkon csatangolnak s a cercle-jeinkben kártyáznak: tönkrement s most itt járkál közöttünk pénztelenül, ami bennünket még inkább zseniroz, mint őt. Neki csak pénze nincs, de minket a lelkiismeretünk bánt, mert a társaság mindég oka egy kissé annak, ha valamelyik tagja elkrachol. Érezzük, hogy tennünk kell valamit érte, s mert a férjeink meg az udvarlóink, akik elnyerték a pénzét, semmi érdeklődést se mutatnak iránta, mi -— asszonyok — vettük kezünkbe az ügyét, összeállottunk mintegy ötvenen, komitévé alakultunk (hogy milyen csinossá, onnan sejtheti, hogy én a bizottság kevésbé szép tágjai közé tartozók) s az a tervünk, hogy a derék urat megint talpra állítjuk... Hogyan akarunk rajta segíteni?.-.. Nem is képzeli, minő egyszerű a dolog. Köriyöradományt nem nyújthatunk neki, — sokkal büszkébb, semhogy elfogadná. Szerencsére maradt neki még egy kis nemsokatjövedelmező birtoka Toszkánában, rajta lakóház, valószínűleg csinos hajlék, talán kastély. Istenem, olyan messze fekszik, hogy alaposan nem ismerhetjük, ö maga igen szerényen nyilatkozott róla, s hiszem, hogy a Chenonceaux-kastély pazarabb szépségű, de hát a talányosban és ismeretlenben is van valami izgató és kiváncsiságotkeltő, s mi elhatároztuk, hogy a birtokot Lazzarini ur javára kisorsoljuk... A módozatokat kívánja tudni?... Olyan egyszerű a terv, hogy még ön, a geniális ember is megérti. Húszezer sorsjegyet bocsájtunk ki s tiz frankjával árusítjuk őket. Úgy fogynak, mint a brioche. Rotschild ötszáz darabot vett át első szóra... A birtok talán nem ér meg tízszer húszezer, azaz kétszázezer frankot, amit majd vételárként nyújtunk át a szegény hajótöröttnek, de annak, aki megnyeri, mindenesetre többet fog érni. műit amennyit a sorsjegyéért adott, a szegény jó Lazzarini pedig, ha öreg napjaira megjön az esze és nem kártyázik töfebé olyanokkal, akik jobban játszanak, mint ő, kint lesz a vízből, szépen séges harsogó és messzehangzó szóval megüzenni, hogy a frázisok muzsikájától transzba és teherbe ejtett lelkiismeret rugkapálózva tiltakozik az egyéni hiúság korlátái közé való szorítása ellen. A kisebbségi sorsba terelt magyar jövő »megszépítő messzesége« áll cövekstrázsát azok elébe, akik egyéni szempontokat parittyáznak a magyar kultúra élniakarásának táborába. A közművelődés művelődésének problémájába a lehangoló erdélyi példa legfeljebb tanulságot szolgáltatott. Látóknak és hallóknak és a jövőnk iránt aggódóknak. A lelki béke könnyű kölöncével súlyosbított jóakaratuaknak. Azoknak, akik homlokuk ' verejtékével, tiz körmük nekilendülésével és a szó minden babonás varázsával is hajlandók megvédeni a magyar jövőt és elhárítani a magyar jövő szellemének csődjét. megél a rentélból s valamikor olyan szép temetése lesz, hogy öröm lesz ott megjelenni ... Helyesli a tervünket, ugy-e? Tudtam, hogy nem fog megkosarazni. Ide hát azzal a tiz frankkal! Cserébe fogadja nyájas mosolyomon kivül ezt a sorsjegyet. De előbb följegyzem a számát: 4325. Azt hiszem, igen jó numerus. Köszönöm. S a szép asszony már el is libbent az iró tiz frankjával, ez pedig a lutricédulát begyürte a mellénye zsebébe (ahonnan az még azon az éjjelen kihullott), s néhány perc múlva elfelejtette az egész kis ügyet, amely csak akkor jutott megint eszébe, amikor hónapok múltán levelet kapott egy közjegyzőtől azal a meglepő értesítéssel, hogy a tegnap megejtett sorshúzáson a birtokában lévő 4325 számú sorsjeggyel Janin ur nyerte meg a Castello Lazzarini-t, s azzal a felszólítással, hogy eben az ügyben irodájában — rue Lafayette 17 — mielőbb megjelenjen. Jules Janin nem volt az az ember, aki levelezőlapra (annak feltalálása előtt negyven évvel) házhoz siet, mégis oly gyorstempóban ügetett a közjegyzőhöz, mint a kiadójához szokott, ha tiszteletdijat vagy előleget kellett fölvenni tőle. — Isten hozta és fogadja szerencsekivánatomat, Mester, —- üdvözölte öt a törvények embere. — Különös örömömre szolgál, hogy irodalmunk egyik büszkeségét gazdaggá tehetem. Ugy-e bár, sorsjegyének a száma: 4325?... Nem tudja? Hogyan? Elvesztette a sorsjegyét? Annyi baj legyen! ön persze a dolgot nem vette komolyan s nem vigyázott az értékes papirosra, — de bár a vigyázatlanságáért megérdemelné, hogy elessen a nyereménytől, az mégis az öné. A nemes grófnő nem végzett félmunkát. Itt van, uram, a kérdéses szám mellett az ön hires, nagyrabecsült neve. S ezt a számot húzta ki tegnap az urnából egy teljesen ártatlan, mert csak tízesztendős, kislány. Mindig ilyen szerencséje volt önnek a nőknél?... A birtok. amely tegnapelőtt még Enrico Lazzarini grófé volt, ma már kétségtelenül és vitathatatlanul önnek a tulajdona. Élvezze egészségben s legyen sok öröme tőle! Itt vannak a szükséges okmányok, a telekkönyvi kivonat és a grófnak általam hitelesített nyilatkozata, amelyben beleegyezik, hogy a kisorsolt ingatlan minden további megkérdeztetése nélkül Jules Janin urra, a Journal des Débats nagynevű tárcaírójára átirassék. Janin urnák eddig csak könyvei, képei és egyéb apró műtárgyai voltak, álmában se gondelt arra, hogy valaha úri birtoka lesz, — büszkén vette hát át az uraságát igazoló Írásokat, s előre örült, mily irigység tárgya lesz ő, ha a szerkesztőtársait legközelebb meghívja néhány hétre az olaszországi kastélyába... Az idén, sajnos, már nem, a szezon nagyon előhaladott, s nem lehet tudni, minő karban van a birtok, nem kell-e egyet s mást tatarozni rajta. De esztendőre... Mily pompásan fognak ott mulatni a barátai s a szerkesztőség bohémjei!... Most pedig első dolga helyszíni szemle lesz, — megtekinti a váratlan örökséget, amelyet a Szerencse istenasszonya játszott a kezére. Különben is rég készült Itáliába. Még nem látta ezt a szép országot, pedig élénk kedvet csinált hozzá Valéry urnák, a király versailles-i és trianoni bibiiotekáriusának az utazási könyve, amely ép akkor a könyvpiac nagy újdonsága volt. Legyőzte a kezdődő potrohából eredő lustaságát s egy karcsú ifjú rugalmasságával tette meg előkészületeit a diadalutra. Beállított a Débats kiadójához, akitől kétezer frank előleget és négyheti szabadságot kért s kapott, s elindult — in Haliam. Micsoda fölemelő érzés! Mily kéjes boldogság az ígéret és igézet e földjére lépni, főleg ha az ember ott, mint trlumfátor foglalhat el egy birtókot! Mily gyönyör otthon lenni e megszentelt helyen — Italia düs sacra! — ahol mint vendég és átutazó is olyan boldog az ember! Álmokat kezdett álmodni, —--neki is lesz tuszkuluma e klasszikus földön, ahová az elernyedés napjaiban viszszavonulhat pihenni, s ki tudja, az ő »buen retiro«-jának a neve nem öröklődik-e élj úgy bele legalább a francia irodalomtörténetébe, mint ahogy a Ciceróé beleszövődött a világhistória lapjaiba? Óh, mi nagyszerű lesz! Az eset rég történt, 1837-ben, a vasutak csecsemőkorában, amikor az acélsínek még nem szántották végig az egész müveit Európát. Bizony, különféle kocsialkalmatossággal, dilizsánsszal, postakocsival és vetturinóval kellett kocogni az »uj földesúrinak s jó néhány napig tartott, amig a Lazarini-birtokhoz legközelebb fekvő városkát elérte. Az ottani nagyvendéglöben (amely jól megtekintve csak szerény kis korcsma volt), azt a fölvilágo^itást kapta, hogy a Villa (már itt nem nevezték kastélynak) nincsen messze. Mégis jobb — tanácsolták neki — ha kocsira ül s megbízható vezetőt vesz maga mellé, mert a birtok nem fekszik ép az országút mellett. ötnegyed óra múlva a kocsi megállóit s a vezető megszólalt: — Ecco, la Casa Lazzarini! A jó ember már nem nevezte villának a kastélyt, hanem csak háznak... Óh, de micsoda ház volt ez! Se a Jules Janin ur könyveiben, sem a már akor is virágzó francia regényirodalom összes termékeiben nem fordul elő nagyobb csalódás, mint az, amely a kritikusok fejedelmét e kietlen és szomorú helyen érte. Rozoga vityilló s egy elhanyagolt udvar, tele gizzel-gazzal, — ez volt a grófi birtok. Az álombéli kastély düledező kunyhóvá törpült, a képzeleti nemesi-kúria szemétdombbá züllött s a Lazzarini-uradalom egy szegény Lázárnak az éhtanyájává hüppedt. Ez bizony nem volt olyan stáció, ahol az ember, — főleg ha kritikus! — kedvet kap fölkiáltani: itt építsünk magunknak sátrakat, s nem olyan, ahol Janin ur kedvenc poétájának, az epikureista Horáciusznak a receptje szerint procul negotiís szeretett volna megtelepedni. Ide bizony nem fogja vendégekül hívhatni a barátait... S ezért a lezüllött piszokfészekért érdeklődött félszáz szép és előkelő aszszony! Ezért a hitványságért vesződtek e kedves teremtések heteken keresztül!-* óh, istenem! — sóhajtotta. — Okosabbat is tehettek volna. Nem, ezt a nyomorúságos tanyát nemfogja'birtokba venni! El innen, el! Visszahajtatott a városba s fölkereste a polgármestert. — A Cortile Lazzarini tulajdonosa vagyok, — igy szólt. ,ö már háznak se merte nevezni, s amint az »udvar« szót kimondta, elpirult. Érezte, hogy ezzel a jelzéssel is nagyzol. — Óh, minek az önnek? — kérdezte szénatommal a városka ura. Jó embernek látszott, s a hangjából meleg szívnek a részvéte szólalt meg. — Véletlenül jutottam hozzá — felelte szégyenlősen az iró — s szeretném eladni, mert a rendbehozatalára s a karbantartására nincsen elég pénzem. — Nehéz lesz, jó uram — mondta a városfő. — Nagyon el van hanyagolva s uj korában se ért sokat. — Mégis, mit lehetne értté kapni? — Édes keveset, Signor, mert nincsen rá vevő. A gazdája is azért hagyta el tiz év előtt, mert már akkor se hozott semmit, azóta pedig végképp leromlott. — Igen olcsón adnám — mondta Ja,nin ur. — Legfeljebb valamelyik szomszéd vehetné meg — mondta gondolkozó arccal a polgármester. Mesteiházi/ Ám rus A grófi birtok rta: Baedeker
