Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)
1926-08-01 / 209. szám
18. oldal. Ballada az Óceánról I. Tenger binmét mind tNngyte és kitilt Játszani a partra. A vértje pirosán ötvözött, legrcebb páncéljába öltözött. Bökni, csacsog, majd Játékhoz kap és sürget tarka kavicsokat. miket a .nap aranyba öntött « mellére szórja, mint a gyöngyöt. Bozontos melle agy árad szét, mint rirdgts Júniusi rét. Az orcáján vér, szenny és azúr. itt égen ős löltlön ö az ur. Csak eg.vei int a szélnek: hahó! « részegen láncol minden hajó. üstökébe felhők fogóznak inig fricskát dd az alvó póknak, áll, félldbbal a parton, csendben, a másikkal a végtelenben és nem tudni: kacag, vagy sir? Gyermek lett újra a vén szatir. II. A lelkem csapa áradat, most nyuftsd, kedves, a száladat, tótágast tengernyi hal dől, itt nem félelmes a hald. lopva jő, mint tolvaj éjjel s kacagva hull szerte-széjjel Az ember mennyit fúr, kutat, de soha ily szökőkutat! Feltartja nyakát, úgy rohan, aztán danáik habosán. Kávén a hab nem ily habos és a hab, mit borbély haboz, a tajték, veszett eb száján, a csipke, mtt hord királylány. 0, mennyi csipke, kedvesem, kérd az drift, megveszem, váltadon ez lesz a kendő, Ilyen csoda Máin nem nő. Itt minden fájdalom és kin fölé borul egy baldachin. Ua mtr nem adtál bért nekem felejtsél téten, életem hol minden nt aJ útra tér. Nem oir nagy ér ez egy életér. III. Odaadnám a karom, , lábam és minden végtarom, aJidny v i agyvAőt, csontot és Ideget és a csuđđs motort, szívemet és odméaém minden vágyam, az dttnokat, amiket ktttam, a régi udvart és a fdsszint, kertet. Hot matat a fdehrt, a csókot, mellyel kedves felhő, s amelyet én adtam, az elsőt és véremnek ttveocr eseppjét eteeerétnént egyetlen egyért, sós cseppjéért az örök árnak, ahol tin rém te camték vénák. 6, szél! nttpf tengert memyt árét Lóerőben teisern mérhető. Tanger mrrifeA kmnit Végpont: egp oadrpp leinti m óceánba*! Cseppkő, csepp, tétér a pitémét, amely pétangéként átszalad. Mint a könnyeseim, tét-letörötten, cmdy megfér egy exemgödörben. Tamás István ffcntou* Jaltas havában. BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1926. augusztus 1. A kis egér utolsót sóhajtott... Irta: Győri Ernő A családtagok mind összegyűltek az egérlyukban. A tíz szegény gyerek ott szorongott az édesapa halálos vackánál, a legidősebb fiú, szürke szem, már maga is gyermekeivel1 jelent meg, akik közül a legfiatalabbik, az alig kéthetes Farkinca, többször Tosszalkodott és kényeskedve sírva fakadt. Még nem tarnA- ta meg, hogy illik viselkedni ünnepélyes alkalmakkor ... Éjfélig nem történt semmi, csupán a haldokló fullatag lélegzése muzsikált a csöndben, mint az őszi tücsök monoton csiripeiése. Éjfélkor a könyvtárszobában tizenkettőt ütött az öreg kakukos óra, a mélabus hangokra a haldokló, tisztességben megőszült Egér Ur felijedt lázas révületéből és alig hallható hangon igy szólt: — ö, szegény árváim!... Csak a múlt hónapban harapta ketté a lelketlen Fekete Macska m-vboldogult anyátok derekát m0st s hagylak benr bánat gyermekei! A bi-ku gtalan apa szavaira a fiuk és lányok és valamennyi jónevelésü unoka szivettépő cincogásra fakadt; a legkevéfyebb macskának is iköny szökött volna a szemébe, ha meghallja véletlenül a gyásznak ezt az Önkénytelen és ,megrázó kitörését Az öreg Egér Ur megvárna, amig a fájdafom első, mértéktelen kitörése eJcsöndesiilt, majd elborult arccal folytatta: —Én mos búcsúzom, gyerekek. Adjatok valami harajmi valót.-mert hoszszu betegségem alatt úgy m'egnöttek a fogaim, hogy már be sem tudom csukni a számat. így ni... Én most felköltözöm a Nagy Ezüst Egér Lyukba, aho-1 őseim szelleme busán cinoogva vár Teám, ahol nincs többé bánat és ahol mindent, mindent meg fogok rágni, ami csak a fogam ügyébe akad. De nem akarom, szegény, árva kölykök, hogy rosszat képzeljetek rólam. Ne gondoljátok, hogy a túlvilág gyönyöreiért «zántozándékkal hagylak itt titeket, nem, én a becsület mezején Hullottam el. Magammal akartam vinni a sírba ezt a titkot, de betegségem alatt egész éleümtezerkészletünket elfogyasztom, így hát ezt a történetet hagyom nektek örökségül. Kérlek titeket, bánjatok vefc takarékosan és ha majd lesznek gyermekeitek, ue meséljétek nekik el egyszerre az egészet, hanem minden nap csak egy kicsit... különösen téged figyelmeztetlek erre legidősebb fiam, Szürke szem, mert te mindig Svhajhász és tékeisló voltál... — Apám! — kiáltott fe! kétségbeesetten cincogva a szegény Szürke szem, de az öreg kissé elfátyolozott hangon folytatta: — Tudjátok, gyermekeim, hogy én és boldogult apám Is tudománykedvelő egerek voltenk, aikik a földi hiúságoknál többre becsültük a tudást és a művészeteket. Boldogult nagyapátok, aki különben a Keleti Főiskola padlója alatt lakott, halála előtt megrágta a Pallace Lexikon VH. kötetét és Emnierson »Eszméik és emberek« cimü müvét. Engem boldogult apám már gyermekkoromban ide, Somfalusynaik, a milliomos vtolintadcaeydrosnak kastélyába adott nevelésbe 6* én méltó Igyekeztem maradni családunk nemes hagyományaihoz. A dús éléskamra helyett a sovány, ehetetlen«! zarvés könyvtárt választottam és tegnap egy hete rágtam meg Beethoven »Hátrahagyott Leveleim« cinrö dlszfcötéses munkának utolsó izét — Ea a k«nyy végtelent! bájak engem emelkedett esetiemével, a»o utóval a bőr kötés is kiválóan lrfete« rótt... Gyermekek, emlékeztek talán még arra, a mikor az öreg Somfahity feleségül vette azt a saöp és előkeli eeármazáen, de roesalelkt saöke leányt .akinek dső dolga volt tri egérfogót éflltanl fel az éléskamrában. Csakhogy éa nem estem be a ősapákba, jól bamen, óedi német szakadaté«). Hee, agymwkkor törtéit, hogy a vtwnxtnlcs gyáros kitagadta a fiát, mert az «lépett a Rokkant Konservative Etyesfflet«-ébíl. Akkor az öreg ember megrendülve fogadta rosszlelkü feleségének: — Kitagadom a hálátlan fiút és téged teszlek meg egyetlen örökösömmé! — Igen, ezt kell tenni! — helyeselt örömmel a szőke nő, ami természetes is, mert hisz 6 csak mostoha volt. Később jöttek a hírek: a fiatal Somfalusy szegény leányt vett el feleségük aki még a származásáról sem tudott feltétlen megbízható felvilágosítást adni. De ez még nem volt elég. A fiatalember még lejebb zuhant a züllés lejtőjén, azon kívül hogy becsületes munkával kereste meg a kenyerét. Még be Is lépett a »Radikálisok Forradalmi Vivóklub«-jába. — Akarom tudni, — mondotta a violinkulfcs gyárosnak, — kit választasz: engem, vagy a fiadat? Ha nem tagadod ki a lázadót, vedd tudomásul, még ma faképnél hagylak. A g- 7S sápadt lett, mint a fal, a szőke mostoha hidegen mosolygott és kiment. Az öreg fel s alá járt a szobában, én az Íróasztal alól figyeltem, rázta szegény a fejét, könnye csurgott és ezt mondatta hallkan: — Szeretem. Én már örültem az Íróasztal alatt, hogy a fiát szereti, amikor becsöngette a komornát és hivatta a méltóságos asszonyt, aki fején utifátyoílal jelent meg. — Mit akar? — kérdezte közönyösen. — Márta, suttogta az öreg ember — én kitagadom a fiamat... Szeretem magát. Én csak egyszerű, finomabb érzésekre képteíen egér vagyok, a rágcsálók fajtájához tartozó emlős állat, de majdnem elsülyedtem ilyen gyámoltalanság hallatára az íróasztal alá... ö boldog őseim, akik a földi siralomvölgyből a Nagy Ezüst Egérlyuk szelíd lankáira költöztetek! Másnap megtörtént a nagy esemény: a gyáros megírta az uj végrendeletet, amelyben a fiát kitagadta s mindenét a mostohára hagyta. A kettős könyvelő, aki a végrendeletet tanúként aláírta, hangosan felzokogott . A gyárosnak se kellett több. — Még maga is ellenem van? — szidta szinehagyott arccal a boldogtalant, — úgy kell az Hyen hálátbm, forradalmár fickóknak... de remegő hangján érzett, hogy maga sem hiszi, amit mond. A végrendeletet a szőke mostoha tette el valahová a könyvek közé, de hogy hová, sehogysem tudtam kitalálni. Pedig valami úgy űzött, úgy mondta mindig belül, hogy ezt a végzetes Írást nekem el kell olvasnom. Tudjátok, mindig vonzódtam az érdekes, ritka kéziratokhoz. A gyárost még csak egyszer láttam: tolószéken hozták be, arca sárga volt, mint a viasz, a szeme beesett, azt kérdezte a mostohától: — Hová tetted a végrendeletet? — Mit tudom én, hol van az már! — válaszolt durván a szőke nő. — Hát a fiamnak elküldted a tevelemet? — Már régen elküldtem, — mosolygott gwnyosan a mostoha — híres jó fiadnak a forradalmárnak... Bánja is az, ha az apja meghal! Az öreg gyáros a szivéhez kapott, levitték, oly szépen sütött a tavaszi nap. Másnap orvosok jőttek-mentek a kastélyban, harmadnap Pestről is érkezett egy professzor, az a könyvtárszobába is bejött, hogy megmutassa nekem a a szép fekete szakágát. A könyvtárszoba megtelt csőt orvossá «szaggal, a Valérián jellegzetes illatát azonnal megismertem... »legfeljebb egy hete van m黫, mondotta kíméletesen a professzor a mostohának, aki szemére szorította zsebkendőjét, mert örömében majdnem «Írva fakadt Éjszaka suttogást he Botiam a könyvtárszobában. Azonnal kifutottam mkomról.Mtt gondoltok, mtt láttam, a szőke mostoha csókol ózott egy finom tiszttel »Te édes« — suttogta szelíden a mostoha. — Hol van a végrendelet? kérdezte a finom tiszt. — Itt van, az öreg levele is itt van, a: melyről azt •’hiszi hogy elküldtem a fiának, — kacagott halkan és diadalmasan az asszony — a végrendeletet meg itt tartom ebben a könyvben, — és Dante isteni »Infern o«-jából, melyet már egyszer megkóstoltam, do akkor a kötése nem ízlett, elővette a végrendeletet. Milyen boldogan olvasták a gyászos Írást, milyen boldogan kacagtak,; búgtak összehajolva, mint a vadgafam-i bök... Alig vártam, hogy kimenjenek, mondhatom, nem volt könnyű munka, mig a végrendelethez jutottam, de a kö-; telességtudás nem hagyot pihenni. Először íyukat ettem Schoppenhauernak »A Halál«-ról szóló halhatatlan müvén át, az »Inferno« ücötése sehogysem iz-1 lett, tudjátok, csupa aranyozás, régi, ó-divatu munka. Nagynehezen a végrendelethez jutottam. Először a kerek! pecsétet olvastam ei, nektek is hoztam belőle kóstolóul egy darabot. Azután az aláírásokra tértem át, a gyáros aláírása egy kicsit szálkás volt, de a tanukéi gömbölyű és ízletes. Úgy el voltam fog-; tolva tanulmányaimmal, hogy , szinte észre sem vettem, amikor a violinkulcs gyárost kivítték a temetőbe... Egyszer csak sok gyászruhás nép gyűlt össze a könyvtár szobában, ott volt a közjegyző, a szőke mostoha, a finom tiszttel, azonkívül az ifjú Somfa-, lusy is megérkezett, aki. szerencsére! még idejekorán kilépett »A Radikálisok Forradalmi Vívó Klubjából« és ezzel sikerűit megnyernie a haldokló bocsánatát. Először a régi végrendeletet ol-> vasta fel a közjegyző, amelyben a milliomos violinkulcs gyáros fiát Istenféle-, lemre inti, lelkére köti, hogy minden’ hónapban fizesse be a tagdijat a Rokkant Konzervatiivek Egyesületének! pénztárába és minden vagyonát reá hagyja. — Van egy újabb végrendelet — szólt most gőgösen a mostoha — amely a ré-j git semmisnek nyilvánítja — és az »In-! ferno« után nyúlt. Épen abban a pHíanatban olvastam ér* el a végrendelet utolsó betűjét, inyen* ceknek való falat voK, elsőrendű lila tintából. A mostoha felemelte az »Infer-i not«, én hamar kiugortam a lyukon,! amelyet magam Tágtam és a szőke nő rémeset sikoltott: { — Jaj! 1 — Megijesztettem egy kicsit, de ai nagy eséstől magam is belső vérzést kaptam... A mostoha felemelte az »In-» ferno« feleletét, hogy a végrendeletet átadja a 'közjegyzőnek felolvosás vé-j gett.., Azután hirtelen elájult. Bizo-j nyára meglepte őt tanulmányaim kiváló sikere... Hogy erre mi történt, nemi tudom, mert nagyon fájt a mellem a» eséstől és én visszavonultam vackomba meghalni... ! Azöreg egér homlokáról csörgött &i verejték. Még igy szólt: — 0, árva bogaraim, tartsátok meg jó emlékezetben szegény apátokat aki' elesett a becsület mezején... . Szemét felvetette az égre, a Nagyi] Ezüst Egérlyuk sugarai betűztek * könyvtárszoba ablakán. : Valahol messze, messze hajnali hármat ütött a toronyóra és egy kutya vo* oltott a virradatban.... A IRr egér rrtolsót sóhajtott. Berényi János: Alkonyati ritmus A nap sfkongon késeket köszörűi, a bűnök asznak a kikötőbe, a tie csodákat boronái, az árnyak ballagnak a temetőbe, a sebekben a fájdalom megérik, a szív kifesziti a kapókat, a gyász beheápod a tükörbe, a vér minden erecskét kikutat. A mélyben a szók atka ktvmtgzlk, a haketybea lángol a szeretet, a hatoknál fehérben ül az emlék, a szél letörő tanevedet, a csönd harangján mozdul a kdtapdes, a vágy meleg pecsétet hoz a vérnek. A nap sebesen köszörűi, köszörű a kések mär a szívóé*’érmk.
