Bácsmegyei Napló, 1926. augusztus (27. évfolyam, 209-240. szám)

1926-08-08 / 216. szám

,1926 augusztus 8.______ ________ BÁCSMEGYEI NAPLÓ ALAKOK m ® a Handlé (Handlé... ócskavasat, üveget... handlé... A reggeli ucca csöndjén áthar­­san a kiskereskedelemnek ez a vészkiál­tása, mely valahonnan a mélyről jön, a torokból, vagy a gyomorból, vagy talán a csikorgó belekből. V ékonypénzü em­ber tói kis kézikocsit, melyen üres bő­rönd van, üres kosár. Az arca olajzöld. Cigeretli fityeg vérszegény ajkáról.) — Jöjjön csak be. — (Miután belép, hátán egy óriás, üres zsákkal, melyben elvihetné összes ruháimat.) Mi van eladó? — Semmi. Én akarnék magától venni egy pár élményt. — Nincs nálam. — Dehogy nincs. Mi van a zsebében? — A handlé szerszámai: huzómérleg a tolinak, mágnes a vasnak. — És? — 250.000 korona, a napi forgótőkém. Minden reggel kölcsön kapom egy vas­kereskedőtől, hogy vásároljak rajta, es­te aztán visszaadom. — Na és mit'vásárol? — Mindent, ami ócska, amit senkise használhat. Vas, üveg, rongy, csont. Csak ócska legyen. — Rossz töltőtollat? — Nem, csak amolyan tollat. — Hogy megy magának? — Ájvé. Tetszik látni, ma még sem­mit se vettem. Nincs áru. Ha pedig van. nem tudom megvásárolni. A nagyurak nem adnak el semmit, a rongyokat is elhordják. Azelőtt még a munkás se járt foltos nadrágban, nagy a dálesz. Az em­ber csak krenköli magát. (Ez a stílusa.) Tegnap kérem a cseléd fölhív a Lipót­­köruton az ötödik emeletre, egy üres keserüvizes palackot akar eladni. (Éne­kelve.) Mit csinálok én egy keserüvizes palackkal? — Hát mi a jó üzlet? — Télen a nyulbőr, ilyenkor az antik, de csak laikus kezéből. De hol vannak ma az antikok és hol a laikusok? (Le­gyint.) — Mi az az antik? — A viddermájer. — Hogyan? — (Még határozottabban.) A vidder­májer. Egyetlen jó üzletemet ilyen vid­­dermájerrel csináltam, három évvel ez­előtt. Egy grófi háznál vettem egy szek­rényt 70.000 koronáért, eladtam 400.000 ért. Fő, hogy interciás legyen. Meg az­tán a barokk. — És a renaissance? — Arról nem hallottam. Az valami színház. (Bólingat.) Csak a viddermá­jer. De a mi mesterségünk lutri. Aztán az adó is. Negyedévenként hatvanezer korona. Ha rossz a vásár, akkor egy heti keresetemet ráfizetem. Hétfőn 150.000 koronát fizettem rá az üzletre, rosszul vettem a tollat. Elpehheltek. Reggel, mikor elindultam, tüzet kért az uccán egy ur s én adtam. A handlenak nem szabad tüzet adni. — Mikor jött el hazulról? — Reggel hatkor. Délután hatig já­rom á várost. Aztán hazamegyek, ebé­delek. Naponta egyszer eszem. De so­kat cigarettázok, mert az elvágja az éh­séget. Ezt a balkáni dohányt. Négyezer korona egy pakli. Három gyermekem van, feleségem, az tüdőbeteg. Folyton spekulál. (Ez az ő nyelvén azt jelenti, hogy tűnődik, szomorkodik.) Nyomorú­ság az élet. Ha nem volna ilyen erős természetem, már rég a Dunának men­tem voina. De erős természetem van. És nemcsak a viszonyok rosszak kérem, hanem az emberek is. A házmesterek azok a legkomisszabbak, nem akarnak beengedni, mert ők akarják elcsaklizni az ócska holmikat. Tudom, hogy a hand­let seholse szeretik, mert kiabál, dehát mit csináljon. Múltkor a Molnár-uccá­­ban egy ur rám rivallt az ablakból, úgy látszik délutáni álmából keltettem fel: »Nem fogod be a szádat, te zsidó?« Pe­dig nem is vagyok zsidó. Nem is voltam soha. (Kiveszi igazolványát, mciy orról tanúskodik, hogy ötven százalékos rok­kant, arcképe is látható, mint vörösör­dögöt mutatja.) — Hol sebesült meg? — A volhyniai fronton, ott .vesztettem el a jobb szemem világát. (Csak fél­szemmel nézi az árukat.) — Mi volt azelőtt? — Sütősegéd, de az iparhoz nem tér­hettem vissza a szemem miatt. így let­tem handlé. A handlék tiz százaléka ha­dirokkant, sok köztük a hadiözvegy is. — Szocialista? — Nem politizálok. Segéd koromban, mikor a bérért harcoltam, megégettem a kezem. Minden obligó nélkül vagyok. Demokrata meggyőződésű. Mi majdnem mind demokraták vagyunk. — Holjárt a világban? — Ázsiában, Törökországban, Orosz­országban, Németországban. (Mellén a napsugár fölcsillantja a sárgaréz érmet, mely olyan, mint valami regényes rend­jel, de csak egy szám van rajta s ez a szó: »Ószeres.«) — Igen, ószeres, de itt Pesten csak handlé. Az egyletünkben azt indítvá­nyozták, hogy magyarul kiabáljunk. Próbáltuk, de nem ment. Énekelni se I. Az országban mindenütt fáklyák rőt fénye világított ezen az éjszakán, hogy utána örök sötétségbe . merüljön az egész tartomány. Sankulturia kormá­nya szigorú rendeletet adott ki, hogy minden könyvet, a bibliát csakúgy mint a legényt vagy tudományos munkát, meg kell semmisíteni. A kormány ez­zel az egész világot izgalomba hozó rendeletével Si-Hvang-ti kínai császár­nak még a Krisztus előtti századokból származó és már-már feledésbe menő örökségét vette át. Csak abban a korban volt rá példa, hogy a »Mennyei Biro­dalom« egyetemes Császára az írásba foglalt hagyományok elpusztításával akarta - tönkretenni az írástudók kaszt­ját, hogy aztán az irodalom emlékei és hagyományok nélkül' uralkodhasson. Sankulturia kormánya egy modern kor­ban ismételte meg ezt a példát, lénye­gesen megváltoztott viszonyok között. A cél azonban hasonló volt. Sankulturia kormánya meg akarta reformálni az emberiséget. Ebben a be­teg és zaklatott korban itt bukkant fel először egy uj politikai irány, amely azt hirdette, hogy az emberi nyomorú­ságnak és diszharmóniának , a gyűlöl­ködésnek, a háborúnak és minden rossz­nak a legfőbb okát az irodalmi emlé­kekben és a mind Hatalmasabb arányok­ban fejlődő technikai civilizációban kell keresni. Az államférfiak nyíltan han­goztatták, hogy a költészet tette deka­denssé az embert, a regények formál­ták át romantikussá a józan gondolko­dást, a különböző filozófiai irányok za­varták meg a belső harmóniát, a hősi eposzok és történelmi emlékek tenyész­tették a háborúkat és a tudomány fej­lődése vitte előre a tömeggyilkolás mind veszedelmesebb méreteit. Haladás csak a fejlődés megállításával képzelhető el — hangzott paradoxonszerüen a kor­mány tanítása és az embereket boldo­gabbá, az életet harmonikusabbá csak a kezdet legkezdetéhez való visszaté­rés teheti. Ebből a meggondolásból követke­zett azután az a különös rendelet, a mely halálra Ítélt minden irodalmi em­léket. minden Írott és nyomtatott sort. Hiábavaló volt az irók és tudósok el­­lentállása. eredmény nélkü! magyaráz­ták a század legkiválóbb férfiai. hogy j a kulturális fejlődést semmiféle rende­lettel vagy törvénnyel nem 'ehet meg-j állítani, San kulturia kormánya hajiba - j tat'.an maradt. Hiába égetnek el minden könyvet, hangoztatta az ellenzék, a j határokon csak újra be fog szivárogni i a nyomtatott betű más államokból, a- | melyekben nem próbálkoznak ilyen esztelen kísérlettel. A kormány válaszul lezárta a határokat minden szellemi termék elől. Megerősített őrségek vi­gyáztak arra, hogy egyetlen könyvet se hozhasson be senki az országba és így úgyszólván kulturális blokád alá vette Sankulturia önmagát, ( kell itt, mint vidéken. Csak ordítani. — Mit csinál otthon? — Zenélek a gyerekeknek. Minden hangszert tudok, még segéd koromból: harmonikát, citorát, furulát. — Azonkívül? — Olvasok, regényeket, de csak job­bakat. — Kitől? — Kurtz Mahlertől. (Nem tartom fel tovább, a handlé ki­megy, ablakom alatt ismét hallom: »handlé... ócskavasat, üveget...« Es­tére hazatér s olvassa a regényt, mely­ben a gróf lovagló-csizmában jelenik meg, majd a fasorban találkozik a sá­padt bárónővel, kinek izgalomtól remegő ajakkal csókolja meg márvány-homlo­kát. Igaza van. Az élet irtózatos , szük­ségünk van egy kis felejtésre. Kurtz- Mahler különben is az ő üzletágához tartozik. Nem antik, de legalább ócska.) Kosztolányi Dezső A könyvek megsemmisítéséről szóló rendelet végrehajtása persze nem ment könnyen. Állami biztosokat rendeltek ki, akik mindenütt az országban pél­dátlan szivósággal kutatták fel a köny­veket. Nem csak a nagy közkönyvtá­rakat és tudományos gyűjteményeket foglalták le az állam nevében, hanem a legegyszerűbb emberek ócska bibliáját is. Nem volt kimc'et és nem kegyelmez­tek egyetlen könyvnek sem. Volt rá szá­mos eset, * hogy elrejtették a becsesebb könyveket, sokan ládákba zárva a földbe ásták el könyveiket, de a kor­mány hívei feljelentették a rejtegető­­ket és példátlan szigorral büntették az ellenszegülőket. Amikor aztán hosszas és fáradságos munkával összegyűjtöttek minden könyvet, ami Sankulturia területén ta­lálható volt, a középkort majmoló nagy ünnepségekkel semmisítették meg a nyomtatott és Írott szellemi termékeket. Az egész országban ugyanabban az órá­ban gyultak ki a máglyák a városok melletti réteken, megszólaltak a tem­plomokban a harangok és évezredek kulturális és irodalmi (hagyatéka lett a pusztító lángok martalékává. Kísér­teties fényben úszott ezen az éjszakán egész Sankulturia. mintha félelmetes tűz pusztított volna egyszerre az egész országban és a harangzúgás is mintha a félrevert harangok vésztjelző. ijesztő kongása lett volna. A lángok talán még sohasem laktak olyan jól. mint ezen a kísérteties éjszakán és a nagv fényözön kialvása után sok millió könyv pernyéié fölött a legijesztőbb éjszaka sötétsége borult az országra. II A könyvek elpusztítása csak negatí­vum volt. a pozitív tényeknek ezután kellett volna következniük. A rombolást építésnek -kellett volna követni és San­kulturia kormányának prre is meg volt a programja. Minden kötelező hagyo­mánytól menten ui életet kezdeni, ez volt a jelszó. Az iskolák csak a gyakor­lati életre készítették elő az uj generá­ciót.és Írásra, olvasásra csak azért ta­nítottak, hogy a kereskedelmi és gaz­dasági élet meg ne bénuljon, hogv az emberek egymásközti érintkezése elé ne háruljanak súlyos akadályok. Tör­ténelmei. irodalmat nem tanítottak, e­­helyett a gyakorlati tárgyak és a fo­kozott testedzés vonult be az iskolákba. A természetes gondolkodás fejlesztése, az ösztönös érzések felszinrehozása volt a nevelés alapelve. Átformálni az embert, megszüntetni minden klasszi­kus emlék erőszakos befolyását, ter­mészetes fejlődést engedni a fiatal lé­leknek, ez volt az uj pedagógia alap­elve, amellyel jobbá és boldogabbá akarták tenn: az emberiséget. Ez a bol­­doggá-tevés iszonyú terrorral történt. Su'yos börtönnel büntették azt a tneg­­métciyezettet, a.<i valahonnan könyvet szerzett és a költők, irók s tudósok le&-. Sankulturia (Fejezet egy nem létező ország történetéből) Irta : László Ferenc jobbjai rabságban sínylődtek. Sivár és vigasztalan évek következ­tek Sankulturiára. Az emberek már csak emlékeztek a szépre, de elveszett­nek hitték azt. Állati életbe sülyedve vé­gezték a napi munkájukat, amely után nem volt üdülésük. A színházakba uj műfaj vonult be: valami furcsa uj mu­zsikától kisért táncmutatványok és tor­­nagyakoriatok foglalták el a dráma helyét, mert a régi színdarabok i meg­semmisültek a többi irodalmi emlékkel, újakat pedig nem volt szabad Írni. Ez az uj színpadi műfaj jelentette az egye­düli szépséget, amely a múlt romjain megmaradt és egy-két napilap, ame­lyeknek további megjelenését a kor­mány inkább saját elveinek és dicsére­tének hirdetésére továbbra is engedé­lyezte. Etek az újságok azonban csak a * napi események rövid feljegyzésére szorítkoztak és az irodalmi színek száműzve voltak hasábjaikról. írók és tudósok üzletet és pénzváltó irodákat nyitottak vagy a falvak ma­gányába vonultak vissza és földműve­léssel foglalkoztak. A nagy közkönyv­tárak helyén kórházakat, fürdőket és elárusító csarnokokat rendeztek be. Az orvosokat és mérnököket külföldön ál­lamköltségen képeztették ki, mert any­­nyit Sankulturia kormánya is kényte-i len volt elismerni, hogy a betegek gyói gyitására, házak és hidak építésére még akkor is szükség lesz, amikor az ország területén már senki sem fog emlékezni a régi irodalmi hagyományokra és tu­dományos elméletekre. , Az elégedetlenség napról-napra nőtt az országban, a haladás elleni terror­ral azonban nem lehetett szembeszállni. Minden megváltozott néhány év alatt, csak a szerelem szépsége maradt meg csorbítatlanul könyvek nélkül is. A nő volt Sankulturiában az egyetlen szép­ség, meg a napsütés, a felhők járása, a folyó csobogása, a természet elpusztíts hatatlan örök szépsége. III. Azt még Sankulturia kormánya sem tiltháttá el, hogy az emberek örömüknek és szomorúságuknak kifejezést adjanak, úgy, ahogyan tudnak. Az uj életbe kény­­szeritett, uj pedagógiai elvek alapján nevelt fiatalok is daloltak, ha örültek az életnek és sírtak, ha szomorúság költö­zött a szivükbe. Uj igricek születtek igy, akik daloltak, egyszerű primitív módon, maguknak, vagy legfeljebb szerelme­süknek. Modern trubadúrok mind többen és többen daloltak egyszerű, közvetlen kis dalokat a szerelemről, napsütésről, tengerről, boldogságról és vágyaikról. Jelentéktelen kis dalok voltak ezek csak, a kormány nem is vette észre, hogy mennyire szaporodnak napról-napra, semmitmondó, egyszerű kis dalok, de mégis csak a száműzött költészet visz­­szatérését jelentették. Akinek megtet­szett a dal, leírta magának és mind több és több Írott dal terjedt el titokban. Kézről-kézre adták őket, mint valami féltve őrzött titkot. Aztán később már régi emlékeket is dalba foglaltak az uj igricek, az elmúlt, szép korszak boldog emlékeiről daloltak, versbe foglalva azt, amit apáiktól halottak arról a boldog korról, amikor még könyvekkel vigasz­talódtak az emberek a szomorúság ellen,; tudással védekeztek a veszedelmek el­len. Észre sem vették és megszületett az uj költészet, amely ugyanarról dalolt, mint a régi. A gondolkodást sem tilthatta meg San­kulturia kormánya. A dolgok miértjét épugv kereste az uj élet korlátái közé szorított nemzedék, mint a régi embe­rek és egy-egy gondolkodó a szabadban gyűjtötte maga köré hallgatóit, akikkel aztán hosszú vitákat folytatott. Uj filo­zófiai iskolák keletkeztek igy, mint va­lamikor; hagyományok nélkül, írott em­lékek befolyásától mentesen, de az örök emberi azonosság megsemmisithetetlen elve alapján ugyanolyan gondolatok ta­lapzatán, mint a könyvek kultúrája ide­ién. Sankulturia kormánya egy napon azí vette észre, hogy elszigetelten, magára­­hagyva áll a világban a régi civilizációt tovább fejlesztő nemzetek között. És taeydöbbmve.. p&anélt rá az államid ta­__________________15. o!d?»l. I 1

Next

/
Oldalképek
Tartalom