Bácsmegyei Napló, 1926. július (27. évfolyam, 178-208. szám)
1926-07-11 / 188. szám
16. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1926. július 11. Az amerikai Bánk Bán Szuhoticán Amerikába szakadt szuboticai színész az amerikai színházi viszonyokról, a nőkről, a táncról és a világ legnagyobb moziszinházáról Ma Amerika a magyar színészek hazája. A megváltozott viszonyok, a súlyos gazdasági helyzet miatt sok magyar művésznek kellett kezébe venni a vándorbotot. Irány: Amerika. Terv: tovább megélni. Eredmény: Siker vagy pusztulás. Szerencsétől függ. És a szerencse sokakat kegyébe vett. Talán ezért hajóznak át ma már egyre többen azok is, akiket nem a megélhetés gondja űz. A Siker és a dollár csalogatja őket. A Fedákokat, Király Ernőket ... Azok közé a színészek közé, akik a megváltozott viszonyok következtében kenyér nélkül maradtak, tartozik Vincze Mihály is, a Szuboticáról idegenbe szakadt kiváló színész, aki ma már, sok küzkődés után Amerikában is a »beérkezettek« közé tartozik. Vincze Mihály a napokban tért haza Szuboticára, szülei meglátogatására. A Bácsmegyei Napló munkatársa felkereste Agina ulica 1. szánru lakásán, hogy a nyilvánosság számára mondjon el egyet-mást az amerikai színházi viszonyokról, sikereiről és többi kint élő bajtársairól. — Az amerikai magyar színjátszás első képviselői — kezdte Vince Mihály — majdnem mind vajdasági magyar színészekből verődtek össze. A legelsők közé tartozott töbek közt Paldsthy Sándor és Nácíossy Oszkár, akik Thurinéval az amerikai Blaha Lujzával járták sorba a magyarlakta városokat — és arattak forró sikereket. Számtalan helyen működtek magyar társulatok, amelyek eleinte nehezen boldogultak, de amikor napról-napra nagyobb érdeklődés nyilvánult meg irántuk, csaknem állandóan telt ház előtt játszhatták a Gyimesi vadvirág-ot, az Elnémult harangok-at vagy a Piros bugyelldris-t. Egy szép napon azután partra szállt az uj világban Környei Béla, majd 1924-ben Kosúry Emmi Király Ernővel. Fedák Sári ezekután szintén nem maradhatott otthon, ö is kijött aratni. Nagy lelkesedéssel és lázas izgalommal várta az amerikai magyar közönség. Azt hiszem, hogy Fedák Sári, az amerikai »János vitéz«-ben érte el legnagyobb sikerét. Később kijött Beregi Oszkár is. Együtt indultunk körútra és játszottuk a Bünk Bán-1. Felváltva a címszerepet. A magyar darabokat és szülészeket általában nagyon kedveli az amerikai közönség. Vincze Mihály ezután az amerikai színházakról és a világhírűvé vált nyilvános hangversenyekről beszélt. —• Egy ilyen hangversenyt tizennégy-tizenhatezer ember hallgat végig és a műsor végén szavaz az egyes számok felett. A legközelebbi estélyen már csak azok a számok vannak műsoron, amelyek a legtöbb szavazatot kapták. Ez a rendszer hatalmas tömegeket köt le. Nagy érdeklődés nyilvánul meg az úgynevezett nyilvános operaelőadások iránt is, melyeket a kolosszális Stadionban rendeznek belépődíj nélkül. A színészek hangját speciálisan elhelyezett fémlemezek verik vissza, úgyhogy meszszc elhallatszik. — A táncról? Hát mindenkit figyelmeztetek, hogy ki ne menjen azzal a szándékkal, hogy ott táncból megél, mert Amerikában öt évestől hatvan éves aggastyánokig mindenki zseniálisan táncol természetesen charleston-1. — Az amerikai nők? Széliek mint az európaiak. És az idősebb hölgyek nem szegy élik korukat. New-Yorkban az ötven éven fclitii nők nyár folyamán kizárólag fehér ruhában járnak és természetesen cton-iriziirájiik nekik is épp úgy van. mint a »miss«-eknek. Az pedig nem igaz, hogy az amerikai hölgy sovány, inkább izmos, mindamellett női karakterét megőrzi. A férfiak pedig mind szobrok és — csinos bajuszt viselnek. — Valami érdekeset is mondjak? — mosolyog Vince Mihály — akkor talán a Itinai-szinház az, mely még nékünk amerikaiaknak is furcsa. A kinai-Szinhdz közönsége enivalót is visz magával az előadásra, amely délután két órakor kezdődik és éjfélig tart. A színész szerepe után nem távozik e! a színpadról, hanem hátat fordít a közönségnek s igy áll a fal felé fordulva mig újra rá kerül a sor. Érdekes, hogy a szinész a kellékeket is maga viszi föl a színpadra s az előadás alatt a közönség sokszor hangosabban beszélget, mint maguk a színészek. Fölvonás nincs, a zene zümmögéshez ha-1 sonló és unalmas. Csupán a díszlet az egyetlen érdekes látnivaló. Rendkívül sokat költenek ráju, de ezzel szemben fantáziát fölülniulóan pompásak. — Mozi? Most épül New-Yorkban a világ legnagyobb mozgó-képszinháza, Zukor Adolf a »filmkirály« építteti Az épület ötven emeletes és a terem tizenötezer ember befogadására lesz képes . . . Vince Mihály az őszre visszatér Amerikába, hogy Gothiéh társaságában végig járja immár talán ötvenedszer azokat a stációkat, ahol mindenkor kedvesen fogadják a magyar művészt és a magyar szót Szegedi Emil A szimfonikus jazz és a zenélő bicikli-pumpa Paul Whitemann, az amerikai jazz-király hangversenye Berlinben Az amerikai jazz-király százhuszonöt kilós. Ez a legfőbb titka kivételes népszerűségének. A kövér emberek kedvesek, általában szeretik őket. Szimpatikusak a kövérek. Egyik amerikai lap ezen a héten megint megszavaztatta olvasóit arról, hogy ki a legnépszerűbb amerikai. Ford a hetedik lett, Chaplin az első, Paul Whiteman a második. Whiteman másfél hónappal ezelőtt áthajózott harminctagu zenekarával az óceánon, hogy összesen három koncertet adjon Berlinben. Hat hétig próbáltak délelőttönkint. Ez nein üzlet. Akármilyen méregdrágára szabták is a helyárakat a cirkuszból hangversenyteremmé átalakított Grosses Schauspiellmis-ban. A Wintern: n-zenckarnak, amelynek tagjai a legtöbbet kereső muzsikusai az újvilágnak, nem fizetődik ki az európai vendégszereplés. El lehet nekik hinni, hogy az erkölcsi sikerért tették meg a nagy utat. Művészi kérdésekben még mindig imponál Európa az amerlkr jaknak. (És a berlini kritikákat nehéz ezerdollárosokban lehet leszámítolni ősszel, amikor a jazz,-társulat megköti az uj szerződést valamelyik uewyorki music hall-lal.) Két héttel előre elkeltek a jegyek a három hangversenyre. Három nappal a koncert előtt nem lehetett már állóhelyet se kapni. Az utolsó hónapban nem múlt d nap úgy, hogy valamelyik berlini lap ne közölt volna cikket Whitemantól, vagy Whitcmanról, vagy legalább a fényképét ne hozták volna. A mozikban bemutatták,, hogy érkezett meg a repülőgépen. A propaganda, amit Whiíemanélc a »szimfonikus jazz«-na,k csináltak, impozáns volt. a reklám, nagydobja, amelynek kezeléséhez a. berliniek is értenek kissé, rég szólt olyan hatalmasan, mint most. Érthető. Egy jazzband - karmester verte. Whiteman minden nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy, ők ne© afféle kávéházi jazz-zenésztársaság, amelynek legfőbb ambíciója minél nagyobb lármát csapni a rikoltozó saxophonokkal, a posaune-ok recsegésével, a banjo tompa pattogásával és az üstdobokkal. A Whiteman-zenekar célja hangverseny Zenévé finomítani a jazz-t,í— hirdette a karmester — nemzeti muzsikát akar teremteni Amerikának. Előtte a jazzband-ek csak ragtime-eket, foxtrott-okat, bluesokat jutszottak, Whiteman szinkopás rapszódiákat íratott magának az amerikai jazz-Beethovenekkel. Berlin valami merészet, újat, izgalmasat várt Whiteman »zenei futurizmus«-ától.. Enélkiil talán egész érdekes lett volna a Whiteman-koncert. így azonban, hogy az ember felcsigázott érdeklődéssel ült be a nézőtérre, unalomba (fulladt az egész. Pedig... pedig Whitemannak van először egy nagyszerűen fegyelmezett zenekara, amelynek minden tagja egészen kivételes tehetségű művész. Mind több hangszeren játszik — (az egyik harminckétféle hangversenyt tud) — de: ez nem imponál Berlinnek, mert az Ufa- Palastnsik hetventagu jazz-zenekara van, amelynek magyar karmesterét, Papeé Emilt most szerződtették ki Amerikába. Felveszi a versenyt Whitemannal. A saxofonista, az igen. Játszott egy szólót, olyan kápráztató technikával, hogy egész bizonyosan nincs senki, aki utánacsinálja. A két zongorista is egészen elsőrangú. Négykézre eljátszottak egy charleston-t: művészi produkció volt. (Igaz, hogy Raped négy zongorán játszott el egy táncszámot egyszer az Ufamoziban. Jobban.) Ez se volt uj. Az uj volt — koncertpódiumon — hogy Whiteman ü vállával, könyökével és... bocsánat: leggyakrabban azíülésre-szolgáló testrészével dirigált. Viszont ez nem nevezhető a jazz inegnemesitésének. Azonkívül csak koncertpódiumon uj. A rapszódiák unalmasak voltak, arról nem is beszélve, hogy mind plágium végig. »Megjazzesitćse« régi kompozícióknak. Az embernek az volt az érzése, hogy egy kövér disznó belefeküdt egy rakás kottába és kedélyes hentergése közben össze-vissza nyomta a hangjegyeket, kificamította a ritmust, széttördelte a melódiát. A jazzböl nem lehet klasszikus zenét csinálni, ahogy a cigányzenéből se téliét. A jazz néger muzsika; meg lehet mosdatni, ki lehet fésülni, nagyképü hangszereléssel agyon lehet finomítani, de az aztán úgyis néz ki. Arról pedig, hogy a rapszódiák egyes tételeinél különböző szinü fényeket vetítettek a zenészekre, jobb nem is beszélni. Ez egyszerűen gyerekes volt. Ma már egy intelligensebb varieté-sanzonett sem engedi meg, hogy úgynevezett szeriőz-számát lila reflektorral illusztrálják, a vidám dalát pedig vörössel. Ezt a naiv »trükköt« bátran otthonhagyhatták volna ^Amerikában Whitemanék. A farmereknek talán még lehet vele imponálni. A végén már csak az várta mindenki hogy az uj amerikai tánc-slágereket játsszák el. Whiteman be is mutatott ötöt. Mind a könyökén nőtt ki a közönségnek. Benlinben ezek rég el vannak csépelve, négyet közülök Szuboticán is játszott már Pátkai a télen. Legnagyobb sikere az egyik banjoistának volt, aki szólóban eljátszotta egy bicikli-pumpán a »Yankee Doodle«-t. Nagyon tetszett egy hegedűművész is, aki lába közé szorította a vonót és a hegedűt huzgálta végig rajta. De ezt a mutatványt is láttam már a szuboticai barban egy zenebohóctól. Arról nem is beszélve, hogy semmi köze sincs a jazz megnemesitéséhez. Kevésbé tetszett, amikor egyik trombitás a bombardon keresztül utánozta a newyorki rádió-leadóállomás kikiáltójának a beszédét és amikor a posaune-on kukorékolást imitáltak. Viszont nagyon szép volt három fiú éneke, akik saxophon-szerüen adtak elé egy szentimentális néger dalt és elnyikorogták a közzenéket, úgyhogy minden karrikirozásuk mellett mégis szivhezszólóan édes maradt a melódia. A szimfonikus jazz végül is viharos tapsok közt — bukott meg. d. t. Hogyan gyógyított Coué ? Meghalt a nancy-i mester Látogatás a Coué-intézetben Nancyból jelentik, hogy Emile Coué, a couéizmus megalapítója ott hatvanki- Icnc éves korában meghalt. A nagy háború utáni emberiség elvesztette lába alatt a talajt és két kézzel kapott minden csoda után, amely boldogságot, megnyugvást és gyógyulást ígért neki. Az utóbbi években felburjánzottak a hipnozitőrök, a delejesek, a ráolvasok, a kuruzslók és a hiszékeny emberiség csapatostól csödült a sarlatánok karjaiba, akik nem komoly és alapos orvostudomány alapján igyekeztek megváltani a szenvedő emberiséget. Talán a véletlenen múlt, hogy a blöf-; főknek sorába két komoly és uj gyógymód is belekerült. A pszihoanalizis és a couéizmus. A couéizmus divatja az utolsó öt évben száguld végig Európán és az elmerülő emberiség tízezrei kapaszkodtak az autoszuggesztió utolsó szalrnaszálába. A couéizmus hitet tudott adni azoknak, akik már elvesztették a hitüket. Kétségtelen, hogy a couéizmusnak komoly alapjai vannak dacára annak, hogy divat lett belőle. Az autószuggesztió a gyógyulásban való feltétlen hit meghozhatja ;a gyógyulást ott, ahol annak nincsen akadálya egy komoly szer-* vi bajban, de elősegítheti a gyógyulást ott is, ahol a betegséget magát a tanult orvosnak kell kezelnie. A betegben való hit megtartását célul tűzte ki magának eddig is minden jó orvos. A naneyi patikus volt az, aki ezt a hitet külön választotta a szervi kezeléstől Emile Coué kétségtelenül túllőtt a célon, amikor minden bajnak az orvoslását az autoszuggesztióban kereste. De az is kétségtelen, hogy egy ember, aki hívőket tud toborozni maga köré, szolgálatot tesz az emberiségnek. Emile Coué élete Emilé Coué 1857-ben született Iroyesben. Gyógyszerészi diplomát szerez, azonban már kora ifjúsága óta idegorvos: könyvek foglalják le figyelmét. Később Nancyba költözik, ahol akkor működésben volt egy szuggesztiós iskola. Coué csatlakozik az iskolához, később azonban megalapítója a máso-
