Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-04 / 93. szám
BÄCSMEGYEI NAPLÓ 1Q26 április ben-lélekben egy szerves egésszé forrnék. Mámoros szerelem előzi már meg a' házasságot Mindketten becsületesek, nincs egymás előtt titkuk. A -lány elmondja őszintén a fériinek, mielőtt az övé-lész, hogy nem ő az első az életében. Egyszer. pár év előtt, egy botlást követett el. egész fiatalon. Altkor azt hitte, hogy az a szerelem, holott nem az volt Egy idősebb ember vette el a lányságát. Pár hónapig elég gyakran találkozott azután még ezzel az emberrel, unig aztán rájött, hogy nem ez az a szerelem, amit keres. Ez az ember el is vette volna feleségül, de a lány nem tud csalni, hazuum, nem szereti, hát nem megy hozzá. De nem is tud haragudni iá, mert mindig jó és gyöngéd volt hozzá. A lány mindezt 'meg-, vallja az uj férfinek, akiben megérzi az igaz.t Az elsővel szakit véglegesen, az uj, a fiatal, az igazi férfi pedig csak szánni tudja a lányt botlásáért és súlyos csalódásáért. Szereti a lányt és minden megbocsátva, teszi a magáévá. A színigazgató: Ez az egész? Az író: Dehogy. A dráma tulajdonképpen csak itt indul. A mámoros szerelem után a boldog házasság évei következnek. A szerelemből nem lesz megszokás vagv unalom, hanem ez a két boldog ember mindig uj szépségeket fedez fel egymásban és naponta elszaklthatatlanabbakká válnak a testi és lelki kötelékek. Álomban él ez a két ember, a tökéletes harmónia, a legtyelégültebb szerelem megvalósult álmában De minél erősebbé lesz a szerelem, annál gyakrabban rémlik fel a férfi előtt a múlt. amely azelőtt legfeljebb csak röpke pillanatra zavarta meg a mámorát. Mindig sűrűbben kínozza az aszszony múltja és végül is mint sötét árnyék terpeszkedik a boldogságára az a kínzó tudat, hogy nem ő. volt az első az asszonya életében, hogy előtte ntás férfi is ölelte már a feleségét. Tökéletes a boldogságuk és ezért ezerszeresen fáj neki, hogy nem talált rá idejében a nőre, akit mintha csak az ő számára teremtett volna a gondviselés. Az asszony a hűség, a szerelem és a gyöngéd odaadás példaképe, de a férfi most már napról-napra féltékenyebb lesz a múltra, amit nem lehet meg nem történtté tenni. Már szinte betegesen szenved a ráfekvő sötét árnyéktól, amely később már rémképekkel is vegyül: gyanakszik, hátha más férfi is volt előtte, nemcsak az az egy, vallatni, kínozni kezdi az asszonyt és az őszintén, becsületesen bevallott és már rég semmivéfoszlott mult mint feltámadt kisértet odaáll közéjük és pusztulással fenyeget mindent . . . Eddig van készen a darab. A színigazgató: És a megoldás? Az író (kis gondolkodmán): Éppen most kezdtem e! a darab nagy jelenetét. A férfi szemrehányásokat fog tenni az asszonynak — először életében — hogy nem őrizte meg számára a tisztaságát és brutálisan megmondja neki, hogy annyira szereti, hogy nem tud vele tovább élni. Ha nem szeretné ennyire, nem bántaná a rég elenyészett muH. de épp a nagy szerelme lázong a sötét árnyék miatt, minden csókját, minden ölelését megrontja az első férfi emléke és ha netn akar megőrülni, el kell hagynia az asszonyt, hogv azután tovább szenvedjen nélküle, szerelem nélkül. A nagy jelenetnek és a drámának is az lesz a melankolikus, kissé rezignált befejezése, hogy a boldogság összeomlik. .4 színigazgató (megelégedetten): Nagyon jó Sándorkátn, megint sikerült a komoly irodalmi sikert egyesítened a nagy kassza-sikerrel. Az író: Reméljük a legjobbat. Még csak egy nyugodt hetet adjatok és akkor teljesen készen leszek. A színigazgató: Én már itt sert vagyok. Ne hrragudj, hogy zavartalak (feláll), de fontos volt mindezt megtudnom. Szervusz Sándorkám. Ígérem, hogy nem bántunk most már addigiamig magad nem jelentkezel a színháznál. De a lapok már holnap tele lesznek az ui da-, rabed dicséretével. Az iró (kikiséri a színigazgatót): No csak mérsékelten öregem, nem szeretem, ha túl sokat vár á közönség. Olyankor mindig könnvil csalódást, okozni. A viszontlátásra! És üdvözlöm a. külvilágot! , A színigazgató (el.) Az író (cigarettára gyűlt, fel és ólé far'a szobában, maid az Íróasztalához meny és megnyom esv viltünvCsengőt' ) Az Inas: Parancsol a nagyságos ur? Az író: Drága Jánosom, most újra kérem magát, ne engedjen be hozzám senkit. Az inas: Mennyi ideig tart még nagyságos uram ez az elzárkózás? Az iró: Még csak két hétig legfeljebb. Az inas (a turbóját vakarva): Nehézdolog ez a darabirás ... Az iró: Magának János? Az inas: Csakis. Az iró urnák könynvebb itt benn nyugodtan megírni a dar, rabot, mißt nekem távoltartani naponta pzt a sok embert, aki mind a nagysár gos urat keresi. Az iró: Na csak kis türelem még. János! Az inas: Hiszen méltóztatik tudni, hogy a siker reményében mindent szívesen megteszek. (El.) Az iró (folytatja a szobában a fel-ald sétálási, a megzavart hangulatot akarja ismét visszahozni, idegesen cigarettázik. majd leül az iróaszt .az és újból dolgozni kezd. A munki inte láthatóan nehezen megy. később azonban ismét elmélyed az Írásban. Kis szünet.) (Künn az előszobában dörmögő férfihang hallatszik, majd derűs, iókedvü női kacagás. A csendben, a munka áhítatában. olvan ez a fiutal női kacagás, mintha komor templomi csöndben harsanna fel a iókedvtl tánc-zene. Eev pillanatnyi szünet, azután szelesen, gyerekesen, vidáman beront): A színésznő (tizennyolc-hasz éves, maga a fiatalság. Alacsony, szőke, egész megjelenése, modora, alaptermészete és gondolkodása; az örök gyermek. Az a női típus, aki mindig gyermek murád. Bár nagyvilági életet él, mégis valami bájos ártatlanság van az egész lényében. Nyílt és meleg nézésű, roppant közvetlen, természetes és még szertelenségében is bájos és mindig jókedvű): Hurrá, elfglaltam a hétíejü sárkányokkal őrzött mesebeli várat! (Az íróhoz szalad és össze-vissza csókolja.) Az iró (alig tud magához térni a meglepetéstől): Hát te hogy 'kerülsz ide kicsim? A színésznő (gamenes dicsekvéssel, nevetve): Egyszerűen áttörtem az ellenséges frontot. Sturmra jöttem. Hát mit gondoltál, meddig birom ki ezt az intemáltságot? (Évödve): No most dobj ki! (Széles mozdulattal leül a kerevetre): Most próbálj innen eltávolítani! Az iró (mosolyog): Szerencséd kis gazember, hogy nem tudok rád soha megharagudni. (Hirtelen játékosan hangot változtatva): De azért nem szép a művésznőtől, hogy ilyen orvul rámtört Azt hittem, hogy komolyabb nő. aki be tudja tartani az ígéretét, hogy egy hónapig felém se néz. A színésznő (átveszi a hangot): Jaj mester, hosszú ám az az egy hónap. Négy hét. Harminc nap... És harminc hosszú éjszaka... (Megint'odafut az íróhoz, az ölébe veti magát és elborítja csókjaival): Drága Sándor, csakhogy itt vagyok megint nálad! Az iró (megsimogatja a haját): Kis bogáréin, hiszen én is nagyon örülök, hogy ennyi idő után megint a karjaimban vagy, hiszen ez volt a legnehezebb az elmúlt két hét alatt, hogy téged nélkülöztelek. A többiekről szívesen lemondok. csak te hiányzol mindig nagyon, ha így bezárkózom dolgozni. De hát hogy jutott eszedbe megszegni a tilalmat? A színésznő (melegen): Tudod, azóta, hogy munkához fogtál, minden délután itt sétálok ienn az ablokod alatt, mint valami szerelmes csitri. Lesem mindig az ablakodat és titokban reménykedem, hogy hátba kinézel egyszer, meglátsz és felhívsz... Bizony eddig egyszer sem néztél ki. Ma. amikor itt sétáltam, találkoztam Lajthayval és ő elmondta, hogy fenn volt nálad. Hrmarjában elbeszélte az uj drámád meséjét is. Gondoltam. ha az a vén majom megzavar hatott a munkádban, akkor nekem mégis csak több Jogom van feljönni hozzád. Hát feljöttem. És most itt vagyok. Az iró: És János csak úgy beengedett? .4 színésznő (nevei): óh ő szegény dörmögött és tiltakozott, de én egyszerűen két cuppanós puszit nyomtam az orcájára, aztán félretoitam a meglepett örprret betörtem ide Bálint Sándor ír. ühe Ivébe.Az iró: Tudod kicsim, hogy azért nem cselekedtél helyesen, hogy most megzavartál' ' A "színésznő (felugrik az iró öléből. Kértríön): De hát miért vagyok én száműzve' tnindlc tőled, ha dolgicfcol? Miért nem jöhetek fel hozzád ilyenkor is, legalább csak egy órára. Még azalatt se kellene foglalkoznod velem. írhatnál tovább és én olyan csöndesen ülnék itt az Íróasztalod melleit, mim egy hűséges kutya és csak néznélek... Az iró: Először is te nem tudsz csöndben lenni eev percig sem. De meg nem is erről van szó? A színésznő: Hát miről? (Fenyegető, tréfás mozdulattal): Te, Sándor, ha meguntál, vigyázz! . . . Az iró: Kis csacsim. Dehogy unlak. Hiszen annyira szükségem van a közéllétedre. De látod épen ez a baj. Én benned a vidám, aranyos, mindig pajkos iópajtást szeretem elsősorban, aki derűt és napfényt hozol ebbe a nem túlságosan kedélyes legénylakásba. Amikor azonban valami komolyat írok. nem szabad veled találkoznom. Nem tudok drámát írni, amikor itt csicseregsz és tréfálsz körülöttem, mint egy rakoncátlan kis gverck. A színésznő (komolykodón): Oh, hiszen én ni,svon megkomolyodtam. Különösen az utolsó két hét alatt, hegy el voltam szakítva tőled. (Felugrik a kerevetre és jókedvűen ugrál rajta): De most fellázadtam és itt vagyok nálad, azért is itt vagyok! Az iró (nevet): Csodálatosan megkomolyodtál... (Felkel, odamegy a kerevethez. leemeli a nőt és mint egy gyereket, becézve körülviszi a szobán, majd egy karosszékbe ül vele, a színésznő az ölébe simul): Látod, alig hogy itt vagy. én is egészen átalakulok és játékos gyerek válik belőlem. Pedig egy órával ezelőtt még milyen komolyan dolgoztam a dráma nagy jelenetén. Most aztán fuccs, mára vége a hangulatnak. A színésznő: Nem b, j. Holnapig legalább meggondolod magad. Az iró: Mit gondolok meg? A színésznő: Hát a nagy jelenetek a drámád megoldását. Lajéhay; elmondta nekem az előbb röviden, hogy hogyan akarod befejezni a darabot, de nekem így egyáltalán nem tetszik. Az iró (most kissé fölényes a hangfa): No ne mondd! Neked komolyan nem tetszik? A színésznő (keresetlenül): Hiába gúnyolsz Sándor... Tudom, hogy én csak egy csacsi kis nő vagyok és hogy te ezerszer jobban értesz az ilyesmihez. De mégis... A nagy iró is tévedhet. És most alighanem tévedsz Sándor ... Az iró (még mindig nem veszi komolyan azt, amit a nő mond): No ”""d csak. Milyen szigorú kritikus lett belőled... Hát aztán miben tévedek? A színésznő (egyszerűen): Abban Sándor, hogy azt hiszed, a mult árnya szét tud választani két olyan boldog. -- M- mes embert, mint a drámád hősei... Az iró (ébredő érdeklődéssel): Ahol olyan súlyos árnyék borul a szere!—-e, mint ebben a drámában, ott a boldog szerelemnek meg kell halni. Csak a mardosó. fájdalmas szerelem maradhat meg. A színésznő (még mindig az iró ölében): Gondolod? Látod, Sándor itt a te nagy tévedésed. A férfi-logika, amely tévúton jár. Ezt mi nők sokkal jobban megérezzük. Az iró: Szóval azt állitod' hogy nem pusztulhat e! a boldog szerelem ott, ahol a férfit a mult kisérti és kínozza... A színésznő: Ezt ilyen általánósságban nem merem állítani. De a te drámád hőseinek a végtelen szerelme nein semmisülhet meg igy. Ha a nő becsületesen, őszintén megvall mindent a férfinak és az mégis szereti és f eleségül is veszi, akkor a mult botlása már nem ölheti meg a szereimet. Az a férfi, aki feleségül veszi és szereti mindennek ellenére is a nőt. már bizonyos tekintetben magasabbrendü férfi, mert túl tudta magát tenni a buta társadalmi korlátozottságokon. Néha-néha felfájbat neki az a tudat hogy a szerelmes nő nem az övé volt először, de ez csak távoli szomorúság, egy elmúlt és jóvátehetetlen cselekedet keserű emléke lehet csak. Semmiesetre sem taszítja el ezért a férfi ’ á becsületes, szerelmes és odaadó asszonyát Az iró: És a férfi szenvedése?? Mit tudtok arról ti asszonyok? A színésznő: Oh. azt is jobban ismerjük. mint ti. Hiszen figyelünk benneteket és' meglátjuk rajtatok a fájdalom vagv lelki szenvedés legkisebb nyomát is.' Egv szerelmes asszonv mindent meglát és minden sebet meg tud ?gvógvitani. Az if6 (mindig jobban^ figyeli a színésznőt -és kezd hinni neki',: Meglehet., h^v at. 'Idásr-férfifiél így van. De s kifjrt’óiriddott* lelkű embernek m^VVleflct-Weite és az idegrendszere. Már pedig az én bősöm művész. A színésznő (most nagyon meleg a hangja és szorosan odasimul az íróhoz): Te is az vagy Sándor és mégis egészen és minden fenntartás nélkül szeretsz engem . . . Talán, ha igaz lesz, óvszer a, feleséged is leszek... Mindent tudsz a múltamról és mondd, el tutinál kergetni, azért, mert egyszer, még mielőtt téged ismertelek másé voltam? Az iró (kissé zavartan): De édes kis virágom, hiszen netn rólunk van sző... Te egészen más vagy... A színésznő: Én az örök asszony vagyok és te a magasabbrendü férfi, a művész. És tudsz te haragudni rám, vagv vannak rossz óráid azért, mert egyszer, még sxininövendék koromban, mikor még félig gverek voltam és nem tudtnm. hogy te is itt vagy a számomra a világon, másé lettem? Hát bűn ez? Ok er a lelki fájdalomra? Hát mi asszonyok csinálunk-e problémát abból, hogy előttünk hányán és kik voltak már az életetekben? Lehetünk-e féltékenyek a régiekre, ha tudjuk és érezzük, hogy azok a hajdani érzések már rég megszűntek, semmivé lettek és csak bennünket szerettek? (Megcsókolja az Írót. Kis szünet. Künn erősen sötétedik. Az iró (csöndesen): Még sohasem beszéltél velem ilyen komolyan ... A színésznő (Ielugrik az iró öléből, ismét pajkosan): Hisz mondtam, hogy megkomolyodtam. (A dohányzóasztalhoz megy, cigarettát gyújt, majd a kerevetre dől): Szinte szégyellem már. hogy enynyit beszéltem össze-vissza és téged az okos férfit, a 'nagy Írót én akarlak meggyőzni az én kis csirke-eszemmel Az iró (feláll, odamegy hozzá, megsimogat la a haját): Nagyon okos lány vagy. és meggyőzően tudsz beszélni. A színésznő (komikus ijedtséggel): Jaj, most nem fogsz többé szeretni. Te nem szereted a nagyon okos nőket. Az iró: Csak azokat nem, akik fitogtatják az okosságukat.. A színésznő: Én meg titkolom. Ez már maza is fél bölcsesség, mert igy senki se tudja bizonyosan, hogy hol van az a határ, ahol megszűnik az ép. kis okosságon! is. Csak én tudom, hogy közel van nagyon. (Felkel, nyújtózkodik, kinéz az ablakon): Jé, hogy besötétedett. Most én csacsi elraboltam a drága délutánodat.' pedig az igazgató sürget, hogy fejezd be hamar a daribot. No de ha most elmegyek, megígérem, hogy addig nem látsz, amíg nem készülsz el a drámával. Akármilyen nehezemre is esik a még hátralevő egy-két hét: Az iró: Csakhogy nem úgy van ám, mert először is most nem engedlek el, másodszor pedig (hangsúllyal) neked ezentúl mindennap itt lesz a helyed mellettem, akkor is. ha dolgozom. A színésznő (hitetlenül): Ugye most csak ugratsz? : Az iró: Nem kicsim, egész komolyan beszélek, ,4 színésznő: Hogy én ma este itt maradhatok? Az iró: Mondom, hogv el sem engedlek. A színésznő (vad indiántáncban tör ki. Végigtáncol néhányszor boldogan a szobán, megpörgeti az írót is, majd ugrálva, hancurozva szalad a balaitó felé): Hiszen ez álom! Együtt töltjük ez estét! (Gyerekesen tapsol a kezeivel.) Akkor íén most megyek át a hálószobába, felveszem a pongyolámat, amit a szekrényedben őrzök és a vacsoránál én leszek megint a kis háziasszony. A nagy Jelenetet pedig ugye majd megírod holnap? (Az íróhoz fut. megcsókolja.) Mindjárt itt leszek Sándor, csak házias kényelembe helyezem magam. (Kiszálad szelesen.) Az író (egy ideig utána néz, majd felcsavarja a villanyt, cigarettára gyújt, az ablakhoz megy és kitárja, mohón szívja a beáramló friss levegőt. Az ablak nyitásával egy időben beszűrődik a szobába egészen halkan egy közeli kávéházból vagy kocsmából a cigányzene. Kis szünet): Tavasz lett azóta, hogy nem votam künn az uccán. Szerelmes szén tavasza. (Most frisebb, fiatalabb, vidámabb, mint a felvonás eleién volt, kissé fel-alá tár még a szobában, mintha még küzködne magával, maid a telefonhoz megy és felveszi a hallgatófái):,Halló... 26—42- öt kérem... Művész-Színház?... Kérem Lajthay igazgató urat... Itt Bá- JfntV, Szervusz... Dirikém. mielőtt még közzéteszifak a kommünikéket a lapokbán. értesíteni-'akarjak, hogv meggondoltain. a nagv jelenet, másképen-fog .végződni .és a. darab megoldása Is más— A szerelem* nem omlik össze. Á no meg-
