Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-04 / 93. szám
MAGYAR GONDOK Motto: »Divide et impera.« Elöljáró beszéd A vajdasági magyarság körében, helyesebbel) néhány vehető körben, három esztendővel ezelőtt vetődött fel egy a magyar nemzeti kisebbségi jogokat strázsáló, önálló folyóirat • megindítása. Ez a gondolat, amely sürgető szükségletet lett volna hivatva elősegíteni, talán mondani sem kell, hogy fehér asztalnál kifmidáit örök-terv, dugaba dőlt szándóik1 maradit. Ne keressünk bűnbakot, ne akarjunk tápot adni a folytonos készenlétben álló kirobbanás feszültségének, hanem elégedjünk meg azzal a megállapítással, amely tényként' sürgeti a kisebbségi jogok hathatós védelmét és a kisebbségi kötelességek hasonló arányban való teljesítését. Legyünk tisztában panaszainkkal, sérelmeinkkel, kifogásaink hosszú sorának . jogosultságával és mérlegeljük a politikai realitások szigorú és állandó szernmeltartásával, hogy mit kérhetünk, mit várhatunk és mit várhatunk el. Adjuk tudtára mindenkinek, akit illet, hogy a vajdasági magyarság típusa távolról sem akar 1926-ba beinkamálódott Miihriades Eupator lenni, nem arrogál magának megkülönböztetett helyzetet, nem zsonglőrködik fölénnyel. Tegyük azonban közhírré ezzel egyidejűleg ; azt is, hogy az ország értékes tartományának magasrangu népe vagyunk, amely versenytálló akár politikai érettség, akár gazdasági kiválóság egzamenjéről van szó. 1926 április 4. BACSMEGYEI NAPLÓ lomásáJioz: a magyar sajtóhoz. A magyar sajtó volt az egyedüli bázis, amelyre bizton és bátran támaszkodhatott a vajdasági magyarság és minden huszonnégy órában négyszemközt diskurálbatott cl önmagával.' A sajtóban hűséges tol ni ácsoló fa falált, barátra, bástyára és minden viharral dacolni« tudó és akaró vitorlásra. A sajtó munkája az egyedüli iránytű, cligazodási pont és felhasználható védő, minden körülmények közöt.t. # Ezeken a hasábokon az esztendők sorain végig, változatlan kitartással követték egymást! az idetorló sérelmek, válogatás nélkül és minden mellékszempontra való tekintet nélkül. Es ha volt vetés és ha végigszaladt a jogfosztások boronája a vajdasági magyarságon, hát legyen ' aratás is, amely összegyűjti a magyar gondok gyűjteményét. Ez a most 11. oldal. induló rovat nem akar politikát diktálni, irányt jelölni és kommentálni. Ez a rovat föl akarja sorolni a bitangjába tévedt és gazzal felezett dzsungel minden salakját, hogy a magyar gondokról tudomást vegyen mindenki, akinek szivén fekszik a kisebbségi sors szürke hétköznapjainak becsületes restaurá' lasa. Ez a rovat mindenkinek szól, aki figyelemmel kiváltja kitüntetni vajdasági magyarságot, hét esztendősre fclcsepcrcdctt gondjává egyetemben. A magyar gondoknak ez (a sorozatos vallomása -arról a magyarságról fog készülni hétről hétre, amelyet Brazilia gyilkos fazendáira ' deportált mostoha sorsa és amelyről tudomást venni sohasem sietett az cgymásratalálás építő gondolata. És most megkezdődhetik a húsvéti magyar gyónás. Mesterházy Ambrus OK KEI J EN Irta: Baedeker 1. Amikor a magyar gondok csokorba kötésére gondoltam, főképpen és elsősorban az a meggondolás és tapasztalat vezetett, hogy tisztitó hatással, homályok eloszlatásának következményével fog együtt járni az a gyűjtemény, amely a vajdasági magyar panaszok forrásának indul. Nekünk nemcsak politikai sérelmeink vannak. Sót. Legkevésbbé ilyenek. Kulturális, gazdasági és közoktatási téren a kisebbségi sors hét esztendeje jól felszerelt glédába állította a súrlódási pontokat, egy táborba terelte az egyformán nyomasztó sérelmeket, de megfeledkezett egy akolba terelni a sérelmek szenvedő alanyait. 2, Tudjuk-e vájjon, hogy a vajdasági magyarságnak rni a kívánsága és miben fejeződik ki állampolgári óhajainak összessége? Nem. Mindenki tudni véli, mindenki jobban és precízebben próbálja kifejezés masszájába gyúrni, anélkül, hogy egységes megállapodásnak még csak kísérlete is történt volna a múltban és jelenben. Politikai pártok és parlamenti frakciók már igen sokszor fölvetették a konkretizált magyar panaszokkal szemben való kíváncsiságukat, anélkül, hogy arra bárki részéről is komoly formában választ és kielégítő feleletet kaptak volna. Miért? Igen egyszerű. Anélkül, hogy túlságosan biz-nánk a hipotézisek eredményében, tételezzünk fel, előlegezett bizalom alapján, minden pártban annyi jóakaratot és jószándékot, hogy könnyíteni szeretne a kisebbség helyzetén: vájjon határozottan gondoskodott-e a sok bába közül valamelyik arról, hogy tolmácsolja a néma gyerek panaszát az érdeklődőknek. 3. Es ennél a pontnál eljutottunk S PPlitifcu körforgás egyetlen ál-A Rue Amsterdam 50. szám előtt megállt egy elegáns fogat (akkor, a múlt század közepén a Rothschildok se jártak autón), s egy előkelő külsejű úriember szállott ki belőle, aki gyors léptekkel sietett föl a házba, a második emeletre, -a beteg költő lakásába. Kis kövér nő nyitott ajtót neki. A vendég bemutatkozott, s Matild asszony, a 19. század leghosszabb hajú hölgye, összecsapta feje fölött a kezét s mint a szélvész rohant be a matrácsirjában szenvedő költőhöz. — Mit gondolsz, Henri, ki van itt? Végre egy valamirevaló vendég! Ha Balzac, Liszt, George Sand, Musset vagy Laube jöttek látogatóba hozzá, a vastag nő nem örült velük. Máj dnem analfabéta volt, közömbös az irodalom iránt, az urának egyetlen versét se olvasta s az Írást a képzelhető legnagyobb időveszteségnek tartotta. — Vájjon ki? — kérdezte erőtlen hangon a beteg. Ekkorra már bent is termett a szobában a vendég, akit a költő egyetlen szemének a barátságos, de mégis szomorú villanásával köszöntött. A másik már régen le volt csukva. — Isten hozta Felségedet! — mosolygott a mozdulatlanul fekvő költő. A látogató gyöngéden megszór! tóttá a betegnek az ágyról lecsüngő hala vány finom kezét s a fejét csóválva mondta: — Javíthatatlan! Most is guriyO' lódik . . . — A gúny nem önnek szól, báró, hanem a többi Felségeknek. Az ön trónja, amely a Pénz hatalmára van építve, örökre biztos. A többieké, láthatta Louis Philippe esetében, csak a legközelebbi forradalom felmondási idejéig szilárd. Az ön cége az igazi királyi Ház. Hiszen négy országban uralkodik. (Akkor a íjagy bankárdinasztiának még Németországban is volt ekszpoziturája.) Egy kézlegyintés volt az egész felelet. S aztán kérdezte: — Hogy van. dicső poétám? — Mondja, kedves báró, lehet valaki boldog, akinek ilyen kövér a felesége? — Borzasztó ember! — sipította Matild, kiszaladt és becsapta maga után az ajtót, A jó nő nem értette a tréfát, a költő pedig kesernyés bangón möndtád . _ s —1 Láthatja, uram. Ilyen a betegápolóm. A báró leült a költő ágya szélére. — Furcsa emberek ezek a poéták — mondta . — Egyik bolondabbal nősül, mint a másik, Goethe is, a nagy bölcsességig, bolond volt ebben a kérdésben. A költő. — Kedves báró, ön valószínűleg azt fogja hinni, hogy elbi zakodott vagyok, de hát mit gondol, házasodhatunk mi okosan? Ha Goethe vagy az1 ön legalázatosabb szolgája a legtehetségesebb nőt vesszük is feleségül, az se állott volna sokkal közelebb hozzánk, mint a hausbacken Christiane vagy az én léha Matildom. Egy hozzánk hasonló nagy magyar költő is ilyenformán nősült. Ö pedig urilányt vett el s később erről is kiderült, hogy épp oly távol állott Petőfitől, mint Christiane a Faust költőjétől vagy az én kövérkém tőlem. A költő legokosabban cselekszik, ha nem házasodik. De most. már, legalább (rámnézve, mindégé . . . Igazán szép, hogy meglátogatott, édes báró. Nem is reméltem, hogy még egyszer »famillionär« leszünk egymással ... A legtöbb ember feléje se néz a betegnek, elhagyja őt s ad acta teszi, mint egy írást, amelynek már nincs semmi értéke, se érdekessége. Tudja-e, hogy sokkal több látogatást kapok Ausztriából és Németországból, mint szeretett Párisomból? A bécsiek, berliniekés müncheniek, ha Parisban megforduljak hozzám |s (benézned — a szenzáció kedvéért, hogy hirt vihessenek haza, mentül riasztóbbat, a haldokló költőről. Ellenben itteni barátaim, akikkel valaha a Cercle Valois-ban s a Montmartre mulatóiban pajtáskodtam, akiknek a hápogó verseit harmóniára keltettem s a döcögő prózáját olvashatóvá simítottam, akiknek az Írásait újságokban és folyóiratokban elhelyeztem, azok csúfosan elhagytak. Már nincsen szükségük rám. Annál jobban hat meg, hogy ön, a pénzkirály, fölkeresett szomorú haldoklásomban. A báró. — Eljöttem, mert kedvelem önti, Heine s mert hálával gondolok vissza, hányszor mulattatott az elmésségeivel, amelyek akkor is tetszettek nekem, amikor az én rovásomra készültek ... És azlíán be akartam bizonyítani, hogy nincs igaza az ön megboldogult ellenségének, Bőmének, aki szerint a gazdagság gyorsabban keményíti meg á szivet, mint forró viz ;a főj ást. Én már rég vagyok gazdag, az öregapám is az volt s a1 szív.em1 még mindig nem kemény. A költő. — Téved, báró. Bőmének igaza volt. Ö a mondását a meggazdagodottakra értette. Aki gazdagnak születik, annakl épp olyan jó szive lehet mint akármelyik szegénynek, akinek rendesen hivatalból jó a szive ... És aztán ön — unberufen! — olyan nagyon gazdag, hogy ha nem lenne jószivii, az. kolosszális botrány volna... Mit csinálnak az adósai? A báró. — Köszönöm, jól vannak. A legközelebbi forradalomig. Tudja, én csak országoknak és uralkodóknak adok pénzt kölcsön. A költő. — Ezért uralkodik országok és fejedelmek fölött. A báró. — Hjali, a nevvus rerum... Valóban,énésa házam nem vagyunk éppen jelentéktelen tényezők. Sőt — A költő. — Igenis, sőt. Tudja, mit gondolok? A báró. — Bizonyosan valami szellemességet. A költő. — Óh, nem. Zum Teufel ist der Spiritus! Már nem vagyok szellemes. Ha az ember oly kínokat áll ki mint én, akkor csütörtököt mond az az esprit gaulois, amellyel a csodás Természet az én németzsidó fejemet kitüntette, s tnár-már auynyira meghülyültem, hogy, ha nem volnék fekvőbeteg, bátran vállalnék miniszteri tárcát valamelyik német állam kormányában. Nem, báró ur, nem gondoltam . és nem mondok elmésséget, csak égy megfigyelést. Azt hiszem, ezen a szűk helyen, amelyen az ágyam áll s amely abban a kitüntetésben részesül, hogy a leggazdagabb zsi ■—, akarom mondani: a leggazdagabb francia a szélére ült, ezen a picurka helyen Paris két legérdekesebb embere foglal helyet. A báró. — No, no. A költő. — Engedelmével, igen. Két fejedelem. Az ön kivételessége egészen vitázhatatlan. ön hatalmasabb mint jeles versenytársa III. Napoleon. Hol lesz ő, mikor ön vagy iaz utódja még mindi királyai lesznek a pénzpicnak, a börzének, a hiteléletnek, a kereskedelemnek és nagyiparnak? Cserélne ön a császárra]? ,4 báró: — Csak nem bolondultam meg! .4 költő. — No látja!... — S ami engem illet, én most kissé hanyatlóban vagyok. De majd meglátja, hogy ha meghaltam, kinek a sírját látogatják többen, az enyémet vagy a Hugó-ét? Alig várom, hogy meghaljak. A báró. — Könnyű Magának. Biztos a halhatatlansága. 4 költő. — Óh, éri nem siettetem. Ha nem szenvednék ily szörnyű kínokat. akkor kedvem volna még élni. Óh, Istenem, hiszen úgy szeretem az életet, a művészetet, a költészetet, a nőket! S igy elzárva lenni tőlük! A báró. — Legjobban fáj önnek persze, hogy a nők — A költő. — Óh, ne higyje! Csak abban a sorrendben hiányzanak nekem, ahogy a többi szépségekkel fölsoroltam őket... Olyan vagyok ebben a tekintetben, mint a skót királyné: jobb a híremnél... Óh, szeretteim a nőiket. Hogyne? Melyik költő nem szereti őket? Hiszen ők inkább a miéink, mint bárkiéi. De nem voltam velük szemben soha lelkiismeretlen. Ártatlan szüzet soha el nem csábítottam, asszonyt az urátói soha el nem szerettem. Nem voltam egyetlen nőnek sem se az első se az utolsó szerelme. A báró. — Örömmel hallom. Különben is köztudomású, hogy a feleségét nem szerelemből, hanem lovagiasságból vette el. .4 költő. — Igen. Tiz é-\ig ’éltünk együtt minden áldás nélkül. De ami-
