Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)

1926-04-04 / 93. szám

BÁCSMEGYEI NAPLÓ kor párbaj előtt álltam, amely rosz­­szul is végződhetett volna, s nem ákartam ezt a gyámoltalan terem­tést (amelyet az imént egész vastag­ságában látott) az élet viharainak kitenni, akkor rendeztem a viszo­nyait s egyúttal örökre rendezetle­nekké tettem a magaméit. A báró. — Ön megijeszt. Remél­tem. nem szenved szükséget. A tlei­­ne-dinasztia — A költő. — Felére szállította te az apanage-omat. A báró. — Óh, ha tudtam volna! Megengedné, hogy — A költő. — Nem! A báró. — De hiszen Louis Philip­pe-től ön elfogadott évjáradékot. A költő. — Téved. Azt Franciaor­szág adta s attól elfogadhattam. Mit szólnának az ellenségeim — hála is­tennek, vannak sokan! —, hía öntől, privátembertől elfogadnék v^mit? :Soha! De kérem, ha jó szívvel van hozzám, akkor tegyen nekem egy szívességet, mellyel nagyon leköte­lezne. Majd, ha elmegy innen, ami mentül későbben történjen meg — A báró. —- Már is megyek, a ko­csim vár lenn. Tudja, hogy én va­gyok a legelfoglaltabb ember ebben a városban. A költő. — Jó, nem tartóztatom. A tartózkodás e koporsóhoz hasonló ágy mellett nem nagyon mulatsá­gos... Tehát, ha elmegy, a kövérke fogja önt kikisémi. Mondja neki, kérem, az előszobában, hogy jó ver­seket irok, s hog jelentékeny poéta vagyok. Önnek talán miajd elhiszi. Balzacnak és George Sandnak, akik megpróbálták neki ezt az igazságot beadni, nem hitte el. De ön olyan nagy tekintély előtte, talán az egyet­len az egész világon, mert bárminő butácska, az mégis tudja, hogy mi az a milliárd ... A báró. — Gondolja, hogy annyim van? A költő. — Nagyon sajnálnám önt, ha kevesebbje volna. Mert nincs kel­lemetlenebb dolog, mint ha az em­bert gazdagabbnak tartják, mint amilyen. A báró. — Fején találta a szöget. De hát honnan tudja ezt? Hiszen sohase volt gazdag! A költő. — Nem voltam az, de annyi mint ha lettem volna, mert be­le tudom magam ebbe az állapotba képzelni. Ez a költőnek, a fantáziás szellemnek s a mesemondónak a fór­ja azok fölött, akiknek nincs kép­zelőtehetségük s ennélfogva önzők s csak magukkal foglalatoskodók... Mondom, önnek még hisz ez a sze­gény Matild. Engem bánt az, hogy e jó nő semmivel se becsül többre, mintha szatócs vagy cukrász volnék, sőt kevesebbre, mert ezeknél cuk­rosmandulát kapni, amit őnagysága nagyon szeret. Nyugodtabbtn halok meg, ha a feleségem, aki sohase ol­vasta a verseimet, legalább elhiszi, hogy kár nem; olvasni őket. Az ön szava, báró, olyan mint az aláírása. Nemcsak! az angol banjc meg a Banque de Francé, de meg Matild is készpénznek tekinti. A báró. — Szívesen, Henri. Bár többet tehetnék önért! A költő. — Igazán nincs szüksé­gem egyébre. S mivelhogy a kocsija várja — A báró — Megyek, barátom, s nem vszem rossz néven, hogy el­küld. Tudom, hogy nagyur vagyok, de azt is, hogy ön nagyobb. Majd az előszobában elintézem a megbizását. A költő. — Köszönöm. De vigyáz­zon! A kis buta opponálni fog ön­nek s arról akarja majd meggyőzni, hogy a verseim fityinget se férnek. Ne hagyja magát! Legyen erős! A báró. — Ne féljen! Én olvasom és szeretem önt. Ha több időm vol­na — , A költő. — Tudom. Akkor gyak- Eabbaa jönne. Mások, akiknek hg,­szonnégy szabad órájuk van min­dennap, sose jönnek. Az isten áldja meg! De milyen fölösleges beszéd, hiszen már megáldotta! A bár. —■ Hogy-hogy? A költő. — Hát nem az apja fiá­nak született? Istenem, ha valahogy én szüleiek az öreg Rotschild fiá­nak! A báró. — Nagyon is sok lett yol­­ha. Oly nagy szeltem és akkora va­gyon! A jó Isten nem akarta, hogv a fák az égbe nőjjenek ... És ön azt nem is birta volna ki. A költő. — Nem is képzeli, mennyi jót bir ki az ember! Azt hiszem, meg tudtam volna birkózni az ön mesés vagyonával. S ön is el tudta volna viselni az én talentumomat. A báró. —- Köszönöm a jó vélemé­nyét. Búcsúzom. A viszontlátásra, Heine! A költő. — Adieu! Beszéljen Ma­­tilddal! 1926 április 4. Makai Emil emlékezetének Irta: Stella Adorján Március 24-én szerdán délután mégy órakoT szomorúan álltunk az ágya mellett. Künn a szeles uccáu kacérko­dott a tavasz. Kékruhás budakeszi asz­­szonyok lilaszinü ibolyát árultak, apró gyerekek piros léggömbökkel sétálgat­tak a népes Rákóczi-uton. A rideg sza­natóriumi szoba félig nyitott ablakán ■szemérmesen kandikált be a napfény. Megváltozva, arcán a halál fakó színé­vel egykedvűen feküdt fehér ágyában M-akai Emil. Az éjjeli szekrényen hő­mérő, óra, sok fiola, orvosságos üve­gek és egy kis csokor ibolya. A tavasz belopózott a szanatóriumi szobába is. Halmi Miklós borús arccal .nézi a láztáblát. Pulzus: 15.6, láz 38.6. Be­szélgetni próbálunk a beteggel. Halkan, akadozó ítan jön a szó forró ajkairól: — Kicsit jóiban vagyok.., írattam egy levelezőlapot. — Kinek? — Ljubibraticsnak Cigaleba... Kér­tem, hogy jöjjön el értem... ott rend­­bejövök ... Búcsúzunk. Halmi mondja: — Este még benézünk Józsival együtt. Szervusz kis fiam..,. Halkan köszön vissza: — Szervusztok... Néma félelemmel lépünk ki a szana­tórium kapuján. Ljubibratics, a jó ba­rát, talán csak egy halott üzenetét ve-' szí kézhez... Este nyolc órakor felemeltem a tele­fon-kagylót: — Halló! Pajor szanatórium? Női hang telelt. — Igen, kérem. — Egy beteg állapota Iránt érdeklő­döm. Makai Emil igazgató ur hogy van? — Aki a 61-ben volt, kérem? — Igen... — Meghalt... — Köszönöm szépen,.» * Aztán feleszméltem. Milyen brutáli­san hangzik: köszönöm szépen. És mégis önfeledten odakiáltottam. A fel­világosítást meg kell köszönni. »Mikor megy a vonat Szuboticára?« »Tiz negy­venötkor.» »Köszönöm szépen.« A meg­szokás legyőzi pillanatra a fájdalmat és a konvenció erősebb tud lenni a bor­zalomnál. * Borzalmas volt. Úgy éreztem, hogy el kell mennem valakihez, akivel be­szélhetek róla, a legjobb barátról és a legfinomabb emberről. Betámolyog­­itatn a nagy primadonnához, akihez ti­zenöt esztendő émléke füztei. Vészes arcok fogadtak. — Nem szabad neki megtudni! Az előadás miatt... Mert 'az élet nem áll meg. A nagy­érdemű közönség látni ‘akarja a cir­kuszt. Rátkai Mártonnal, a nagy magyar színművésszel találkoztam a zeg-zugos folyosón. — Igaz, hogy meghalt Ma-kai? — kérdezte ijedten. — Sajnos ... Két forró könnycsepp csillogott a szemében. — No látod, ez volt az igazi férfiú... Nekem valamikor riválisom volt, mégis azt mondom:- ilyen ember csak ritkán születik... Vége az előadásnak. Most már sza­bad sírni a primadonnának is! S a szép fekete szemekből megindul a könnyár, mint az örök emberi szenvedés kiapad­hatatlan forrása. * Mindig furcsa ember volt ez a Ma­kai Emil. Zárkózott lényét minél töb­bet vizsgáltuk, annál rejtélyesebbnek iüjit fel. A gyakori hallgatása kissé misztikus volt. yton kissé jobban meg-Oiuseppe Longo: TAVASZI VERSEK Az első virág (II primo fiore) Éjjel a tündérek. — csillagoknak remegő fényénél libegve, mint gyenge liljomok a szélben — rögös földek és setét halmok felett zöld köntösödnek \ szálait-szőtték s tervezték, ó tavasz, te titkos. S másnap reggel zsenge zöld ömlött el lágyan, szerte-széjjel völgyeken és halmokon, de annyi finomsággal, hogy a most felbukkant napnak szőkén buzogó fényében látni lehetett azért a földnek lélegzését. S még valami uj van ott ma reggel: kis fehér virág egy vén mandolafának harmatgyöngyös ágai közt. Biztos, egy tündérnek virágkoszorujából hullott ki, mert sietve menekült, mikor szürkült az égbolt. Giuseppe Longo t Ernst Blass : A halottak tavasza (La primavera de’ mórt) Temetőbe menet, egy kerítés mentén három ágat tört le egy mandolafáról Zöld bimbók aludtak mind a három ágon, itt-ott festett fel csak egynémely közöttük. Kislányának kövét csókokkal illette, könnyeket nem ejtett; meg-megsimogatta a sírkőre kúszó borostyánnak zöldjét, ismerősként üdvözölte a nagy ciprus lábánál zöldelö ibolyákat és a mellettük felnyúló sudár rózsabokrot. Azután önnön kezével ásni kezdett és elültette sorjában mind a három bimbóbő kis ágat, hogy a kislányka még ott lent a fázós némaságban is érezze, hogy ime: itt van már a tavasz, Márciusi este (Märzabend) Levegő hull be a nyitott ablakon, Mint kemény fal. Influenza bacillust hoz magával Minden bizonnyal. S a falak kérlelhetlen csendjében Két fekete hattyú fonálnyakkal Játszintokat hullat épen. Sokszor az orvos elől, ki kámfort Fecskendez, hogy nyúljon a lét, A lányokat a halál elviszi. Részvét Jön ilyenkor ismét A kis szobákba. Fehér, nyomott Szekrények állnak ott És ott ácsorog az emberi egyedüllét. Mely hidegrázásán folyik szét Az űrbe, a légüres űrbe. Todor Manojlovié: Ver Sacrum A langyos sötétségen át Rejtett kis kertekből, Messzi rétekről Kótyagos hullámokban Lélekzik Az üde április. A tavaszi éjszaka Lágy ujjakkal cirógatja A réteket és illata Oly édesen hull szerte-széjjel, Mint templomi mécses füstje .. Ö, csodás, csirás tavasz t Szerelemittas, Vágyódó, busongó; A gyenge, duzzadó^ Fríssnedvü És hűvösen buja fü Már kitört, kizsendült; A bóbitás, kalászos (1976) Fűszálak ezrei Megrészegülten, fojtott szenvedéllyel Remegnek, kintáznak — Es csábos meséket meg Tündérregéket sugdosnak A széllel meg a csillagokkal Történt szerelmeskedésröl — Es az Örökkévalóságról. Közben azonban « A titokzatos homályban, Mint riadt árnyék A borzalmas sarló, Mely mindent letarol, Leterit, majd halott kazlakba gyűjt, — Melyek rothadást lehelnek — Es kettévágja egy isteni tavasznak Heves, hatalmas, lendülös, De fájdalmasan rövid életét. j£qrditotta ; Szenteleky Kornél

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom