Bácsmegyei Napló, 1926. április (27. évfolyam, 90-118. szám)
1926-04-18 / 106. szám
8ÄCSMEGYEI NAPLÓ 1926 április 18, A Halál problémái Szeretném tudni, hány ember, hány százezer vagy millió ember gondol ebben a pillanatban a halálra szerte a viliágon. Hányán gondolnak rá szörnyű rettegéssel, rettentő félelemmel, borzongva és tehetetlen kétségbeeséssel. Hányán gondolnak arra münden pillanatban, hogy' a 'halál elkerülhetetlen, hogy, halálos biztonsággal el fog jönni, talán már ma. talán holnap, nincs menekvés előle, nincs szabadulás: meg kell halni És hányán vannak, akik várják, kívánják, sürgetik, alak örülnek neki, maguk keresik fel a halált, mert békét, nyugalmat, megváltást, boldogságot remélnek tőle. Vájjon, melyiknek van hát igaza? Félni, vagy vágyni kell-e az élet befejezését, az utána következő ismeretlen, rejtelmes világot, amelybe élő ember soha bepillantást nem nyer... De van ennek a bajnak közelebbfekvő orvossága is. Az idegbajt szuggesztiv módszerekkel lehet a leghamarabb meggyógyítani. A pszichoanalízis uj tudománya már sok megfepeté^t adott a világnak. A hipnotizőr is csodákat produkál. Nem lehet-e elképzelni azt 2. csodát, hogy a halálfélelmet szuggesztiv módszerekkel távolítsák el az ember idegéletéből? Csak ást kell beleszuggerálni az emberek leikébe, hogy a halál nem szörnyűség, a halál nem borzalom, néni az örök sötétség, nem a végnélkül} rettenet, hanem egy nagy, jól megérdemelt, szelíd nyugatom, az örök gondtalanság, békés tiszta összhang... * Fogjanak össze a világ összes orvosai, pszichiáterei, hipnotizőrei, irój és művészei és mindenki, akire az emberek figyelnek és hirdessék a halál megváltó tisztaságát boldog nyugalmát, gyönyörű harmóniáját. Hitessék el az emberiséggel5, hogy csak egy igazi békesség, nyugalom ég örök. szent harmónia van: a halál. Flogy az élet is csak a meghaíásért van, minden, ami történik, ami fájdalmas, szomorú, minden szenvedés, minden Küzdelem, minden krmertilés csak azért vari, hogy annál szebb, békésebb, nyugalmasabb legyen a halálunk. Ezért érdemes összefogni, ezért érdemes dolgozni, küzdeni, ezt a kábulatot a halálnak ezt a mámorát érdemes elhitetni az emberekkel és magunkkal, mert ha a halált sikerűi megszépítenünk. felmagasztositanunk. akkor az emberiség életét tettük boldoggá. Akkor az ember tud boldogan élni, dolgozni és szeretni és végül békességeseu meghajlik Dr. Hesslein József Az ötven év körüli emberek már sokat gondolnak a halálra. Már fél tőle. Rettenetesen ragaszkodik a kis élethez és halálosan fél a haláltól. Miért félünk annyira, ltcnnan tutijuk, hogy olyan borzalmas, olyan félelmes állapot a hálál, honnan tudjuk,, nem jobb-e. szebb-e az éleinél. Kil emlékszik a születése előtti időkre, lei tud arról a létről1 vagy nemlétről rosszat mondaná volt-e abban valami fájdalmas, valami szenved te tő, valami elviselhetetlen? Pedig nem könnyen föítehetö-e, hogy az élet után is olyan lesz, mint :az étet előtt volt? Mint áiomtalan atom, mint egy ájulás, mely tart végtelen időkig. Ha igy volna csakugyan — és miért ne lehetne úgy — akkor boldogságot ugyan nem tartogat számunkra, de félni tőle sem ;ésszerü. Se jó, se rossz, se öröm, se szenvedés, öntudatlanság, eszméletlenség, élettelenség — halál. Félni nem érdemes tőle. legfeljebb, akinek nagyon szép volt az élete, sajnálhatja, hogy elmúlik, mint ahogy sajnálja az életnek azt a részét, ami alvással telik el. De azért, aki fáradt, aludni kíván. Az élet fáradtjai ne féljék a halál pihenését. . KEI TEN Irta: BAEDEKER A halálfélelem csak idegbaj — mondja Karinthy a «Holnap reggeliben — az idegrendszerben visszamaradt csökevény. akár a vakbél a testben. Ha operációval lehetne rajta segíteni, ha ki lehetne operálni az agyunkból a halálfélelem idegéi, akkor boldoggá válnék az ember. Abban a pillanatban felszabadulnia, boldogan zakatolva dolgozna. működni kezdene az idegrendszere. Olyanná lenne a "halál, .mint az álom. Nappal frissen, dolgozva és éberen: mosolyogva gondolunk rá. milyen jó lesz és miiven üdítő és mennél többet dolgozom, .annál üdítőbb. Este pedig boldogan hajtom le a felem — ó. milyen békés tiszta összhang. Karinthy drámájának hőse anynyira retteg a haláltól, hogy öngyilkos akar lenni, hogy ettől a rettegéstől megszabaduljon. De kioperálják agyából a halálfélelem idegét és attól fogva vakmerő, vidám, boldog és szerencsés még a szerelemben is... És miért 11c lehetne kioperálni azt az idegei az ember agyából? Az orvosi tudomány éppen a sebészet terén tette meg a legnagyobb utat. Ma már majdnem minden beteg szervet kimetszenek a testből és az ember operáció után többnvire egészségesebb, mint a betegség előtt volt Hány állomást kell még haladnia a tudománynak, amig az idegrendszer betegségeit köztük a itaiájfélelaieí is megtudja szüntetni? 1777-beií, május hó végért vagy június elején jelentették a fiatal francia királynénak, hogy bátyja, a német-római császár és leendő magyar király, megérkezett. Öröinébeu_ fölsikoitott, széles ' mozdulattal feldöntött egy sévres-i porcel- 1 ánvázát (amely szerencsére nem tört el, mert vastag és lágy szőnyegre esett) s azt az utasítást adta, hogy a várva-várt kedves vendéget azonnal vezessék be hozzá. A szép királyné csak huszonkétesztendős volt ekkor s már hét év óta felesége a Trés Chréiien-klréXynak. Aiz ember azt Irinné, hogy ennyi idő’ alatt igazi asszonnyá fejlett, pedig csak megnőtt s most is lányos. A gondtalanság derűje nemcsak a mosolygó arcán, de a karcsú alakján is meglátszik. Az a játékszer s az a sans-souci ő most is, ami akkor volt, mikor még rövid szoknyácskában a schönbrunni parkban lepkéket hajszolt és csokoládét (ami akkor még újságszámba ment) majszolt. Bátyját a férjhezmenetele óta nem látta s ahogy ez benyitott hozzá, minden eíikettszabály felbontásával olyan szenvedélyesen ugrott a nyakába, mint egy nagyon temperamentumos ötéves kölyök. Az idősebb testvér szívesen látta a vonzalomnak e meleg . megnyilatkozását s ő is szeretettel becézte, ölelte és csókolta, mintha nem is a húga, hanem a leánya vagy az unokája lenne, —■ Csakhogy végre itt vágj,-! — kiáltotta Marie Antoinette. — De jó lesz most! Ugy-e, majd, ha magunkban leszünk, weanerlsch fogunk csevegni? Egy pillanatra hazaképzelte magát a rég és örökre elvesztett bécsi Paradicsomba, de aztán eszébe jutott a jelen, a derű egy pillanatra íesiklott az arcáról s be se várva a vendége válaszát, szomorúan folytatta: — Óh, mit is beszélek! Hiszen ezt a kedves puha nyelvet már majdnem egészen elfeledtem... Az ember hét ev alatt annyit felejt! A császár. — Bizony, az ember sokat felejt, többet, mint amennyit megjegyez magának. S ez egészen természetes. A kérdés az, hogy mit és mennyit tanultál azóta? A királynő. -*• Óh, sok mindent vagy sok semmit, ahogy vesszük. Bámulni fogsz, ha látod, hogy’ táncolok, mily nagyszerűen ülöm meg a lovat s hogy hány kártyajátékot tudok. A császár arca elborult Más tárgyra tért. — Mama sokszor csákókat — mondta. A királynő. — A drága! Hogy imádom öt! Pedig tudom, h-ogy Karolint jobban szereti, aki ezt meg is érdemli, mert sokkal okosabb, mint én. Minő öröm, ha levelet hoz tőle a kurír! De én jobban szeretem őt, mint a »királyné«,*) biztos vagyok benne. Mindig ünnep nekem, lia levél jön tőle, bár megvallom, a tudósításaiban kevés szórakoztatót találok, nincsen bennük semmi érdekes pletyka... A Madame Sévigné levelei, melyeket a leányához intézett, sokkal mulatságosabbak... Az anyánkéi csupa tanítás, tanácsadás, korholás... De őtőle, az édestől, jól esik minden, a szidás is. A császár. — Helyes, de neki meg nem esik jól, hogy nem válaszolsz pontosan minden Írására s hogy a leveleid rövidebbek az övéinél. A királyné. — Hidd meg, ez nem rosszaság tőlem! Hiszen oly sokat gondolok az otthoni napokra, felséges anyánkra, Terád s a többi testvéreinkre, a gemütlich Bécsre, meghitt gyerniekszojbámra, a kis Mozartra, aki feleségül akart venni, a Prater-re... De hűi úgy el vagyok foglalva, annyi a dolgom s a levélírás mindig egyik napiul a másikra marad... ,4 császár. —• Rosszul védekezel, szegény gyermekem. Az anyánk tizenhat gyermeket szült, országokat kormányoz, naponta száz meg száz aktái ir alá, tanácskozik velem és Káunitz-cal, fogadja a külálíamok követeit, kihallgatásokat ad és...és marad ideje hosszú episztolákat imi Neked s a többi gyerekeinek, Te pedig, akinek nincs egyéb dolgod, mint szórakozni és barátságosnak lenni, Te nem érsz rá annyit foglalkozni vele, amennyi időt s fáradságot ő szentel Neked. Óh, kis Tónim, a legdolgosabb szülőknek több ráérő idejük van a gyermekeik részére, mint a legsemniittevőbb gyermeknek a szülei számára. A királyné. ~ Meg fogok javulni, bátyám^ A császár. — Szívesen hallom, fiam. Mert lásd, egyéb panaszunk is van. Tavaly megfeledkeztél az anyánk nevenapjárói, amely, mint tudod, családi ünnep »ott lent« nálunk s nem küldtél szerencsekrvánatot neki. Illik ez? A királyné. — Belátom, nem illik. Mikor nagykésőn rájöttem a mulasztásomra. bocsánatot kértem tőle s megmutathatom a levelet, amelyben megbocsájtotí nekem. *) Mária Terézia családjában mindig ezen a néven emlegették Karoláit, aki a sipoly] királyhoz moat uőfik 13. oldat. A császár. — Szükségtelen. Lát-, tam a levelet s a dátumát is meg-' mondhatom. Október 31-én irta... Hogy azt meg kellett írnia, csak azt bizonyítja, hogy milyen jó tud lenni egy anya s hogy milyen fölületes és léaia némely leány. A királyné. — Bácsikéin, mindenben igazad van, de nem szép tőiéi hogy amikor annyi esztendők után. megint találkozunk, csak korholó szavad" van a kis húgoddal szembem Huszonkét év óta vagyok a világon és hét év óta férjnél s úgy beszélsz velem, mintha iskolás lány vo Inéit-A császár. — Hozzám képest az vagy. , A királyné. — Igen, de te kivételes ember vagy, akiből nagy uralkodó lesz s én gyönge nő vagyok, aki szerencsétlenségére királyné is s igy inkább részvétre, mint leckéztetősre méltó-A császár. — Szerencsétlenségről beszélsz és részvétet követelsz s emellett a szemed mosolyog s az ajkad körül a nevetés démona gúnyolódik. A királyné. — Lajos is mondja, hogy kacagva sírok és könnyezve nevetek. Néha nagyon boldognak érzem magam, máskor meg azt hiszem, jobb lett volna nem 'születnem vagy ha már születtem, jobb lett volna pásztorlánynak lennem, olyannak, »minőket Boucher-nek a képein látni. ; A császár. — A Boucher pásztornői átöltözött királykisasszonyok... A királynő. — Legjobban az fáj, hogy nem tudom magam megszerettetni itten. Szívesen mosolygok"' mindenkire, kivéve azokat, akiket ki nem állítatok s mindent elkövetek, hogy megnyerjem azokat, akiktől a király függ. Még kacérkodók is egy kicsit, hogy megnyerjem az embereket, ahogy a mama kívánja. De, nem sikerül, a te szegény húgod az ő szemükben mindig Autrichienne marad s ha ezt a jelzőnevemet hallom, mindig úgy tetszik nekem, hogy a chlenne-1 hangosan és akcentuálva mondják, az első két szó-i tagot pedig alig hallhatóan, halkan. Óh, ez fáj! S hogyne esne rosszul,' ha azok, alóli legközelebb állnak hozzám, közelebb, mint Louis, oly sok gáncsolni valót találnak rajtam:' Te és Mama!... Ne gondold, hogy, itt minden fenékig tejföl. Amikor' férjhez adtatok ide, olyan tapasztalatlan buta kis lány voltam... A császár. — Jól konzerváltad magad, kis húgom. Most tbufe Isis asszonyka vagy. A királyné. — Gorombái A császár. — Nézd, fiacskám, itl mindenki hízeleg Neked, de senkise őszinte Hozzád. Anyád és én nem hizelkedünk, hanem kertelés nélkül beszélünk veled. Talán jobb lett volna, ha nem kerülsz ide. De ha már itt vagy, meg kell a helyedet állnod s a kötelességedet teljesítened. Amit tőlem hallasz-, azt anyánk és házunk nevében is mondom. Méltósággal kell viselned a rangot, melyre a születésed és a házasságod »Ítélt« Már pedig a kártyázás és a kacérkodás rovására vannak ennek a méltóságnak. Amiket erre vonatkozólag hallunk, mert itt igen megbízható tudósítóink vannak — A királyné. — Mercy d’Argenteau? A császár. — Igen, ez a derék ember. A királyné. — Ellenőriztek engem? Kémekkel vesztek körül? A császár. — D’Argenteau grő! nem kém, de házunk barátja, bizalmasunk, aki mindenről infonnál bennünket, ami történik ebben ü városban és országban, ahol családunknak egy kincsét, a mi Tolnette-ünket elhelyeztük. Nos, arait ettől a jé úrtól hallunk* »era éppen!.
