Bácsmegyei Napló, 1926. március (27. évfolyam, 59-89. szám)
1926-03-21 / 79. szám
1926 március 21. BACSMEGYE! NAP! ^ 13. oldal. dók képzeletétől és távol az idegek szeszélyes pergőtüzétől. * Ilyenkor husvát táján meghatott várakozás vett erőt az embereken. Újraéledő misztériumok fénye ragyogott a szemekben: hit és erő, bizalom és megértő jóság. A kultúra _ nem volt leshelyeken megbújt láthatatlan jbacillusok járványa, de volt az egészséges, nyugodt fejlődés türelmes ranglétrája. Ma nincs hit, de van babonás rettegés, nincs egyenes nyiltszemü erő, de vaj beteges felfortyanás. Tessék vá. ,ztani. * A fekete vasárnap szimbóluma élő valósággá lépett elő. Sötét színek, sötét képek és sötét kilátások. Mikor lesz a fekete vasárnap lángoló piros diadal? Nem a naptárban, A szivekben. Mesterházy Ambrus Nem minden nő rokonszenves Irta: Baedeker Fekete vasárnap A köznép a husvét előtti harmadik vasárnapot egyszerűen csak fekete vasárnapnak nevezi. A böjti hangulat szellemének felel meg ez az átkeresztelés. Kifejezője annak a súlyos tehernek, amelyet évezredek óta változatlanul; görnyedve, bűn és bánat alakjában cipel az emberiség. Á naptár az öröm és vidámság színével ékesíti ezt a pihenésre szánt hetedik napot is. Egyformán, mint többi társát az örömök vidám torán. # A. fekete vasárnap néhány esztendő alatt nagyot rukkolt előre pályáján. Szint, élénkséget, súlyt és tekintélyt nyert. Több, mint volt századokkal ezelőtt, kifejezőbb minden modem törvényhozás újsütetű ítéleténél, fontosabb örökbékék örökálmodozásra berendezett konferenciáinál. A betegség, a gond, a fájdalom és szenvedés kegyes megszállottjai egy kegyeletles napot nyertek benne, ahova el lehet vonulni, ahol meg szabad húzódni, akárcsak a szeretet testet öltött alakjának az olajfák hegyére. * Mert ez a hegy úgy látszik ki is merítette a szeretet összes forrásait, Vonzott, simogatott, becézett, végigsürögte a jóság primitiv konyháit. Itt nemcsak a vasárnap üstje trancsirozotlt 'amnesztiát. A hétköznapi is. A bűntől teherbe esett világ húsvéti hozsannái szélesre nyúlt peaitenciát zengedeztck.-#• A vér nagy szüretelése még sötétebbre feketítette a meditálás merengő vasárnapját, az ünnepet, amely nem ünnep és nem hétköz- Inap; az ünnepet amelyet fekete fátyol fedett be azok előtt akik erőt, kitartást és lüktető ütemet szándékoltak menteni belőle. 1926 husvétjáig nagy utat kellett befutni, mérges pályát maró méreggel tarkítva. Mindenkinek. Kivétel nélkül. Nem volt személj’válogatás, .néni ’volt kivételes elbánás. Csak ostorcsapkodás volt jobbról és balról. Ez volt az egyedüli egyenlőség az egyenlőtlenségek sorában. ' # És ez talán jó! is volt így. Akik fölött a kegyetlenségek felhőiből viharvillámok őrködtek hosszú éveken keresztül, nem törődtek a vasárnapokkal. Nemcsak a feketével. A pirosakkal sem. Hagyták őket száguldani előre és boglyába gyűjteni a mulasztásokat. És a lelkiismeret nagy rétje egyre népesedett. Szaporodott. Megtelt. A nő, mint mindenütt az életben, -íz irodalomban is fontos, nagyon szenzációs szerepet játszik. Az iró, csakúgy, mint a férfi, nem tud közömbös maradni iránta. Vagy imádja vagy gyűlöli. Aki egyiket vagy másikat nem teszi, az nem férfi, az alighanem nőiró. Van. egy irótipus, amely a nőt mindig angyalnak vagy legalább angyali lénynek rajzolja s kell, hogy legyen ilyen, mert hiszen létezik ilyen gondolltozásu olvasótipus is. Diderot, Légouvé, Schiller, Eötvös és Jókai — ha nem is kizárólag, de előszeretettel — csupa nemes érzésű és jólelkü leányzókat és asszonyságokat festettek, mintha más fajtájuak nem is lennének a világon. Az úgynevezett fehér-litteraturában jóformán csakis szelíd madonnákkal és egyéb szentekkel találkozik u szűzi olvasó s amikor ez a Thackeray Becqui-jével ismerkedik meg a Hiúság Vásárában (amelyet az óvatos anya mégis beenged a leánya fehér szobájába), ámulattal kiált föl: — Hát ilyen kevéssé őszinte teremtések is vannak a világon! Aki pedig férfi olvassa e jámbor könyvekét (s ha csupán azokat olvassa), könnyen hiszi el, Rogy minden hő ro-. konszenves s könnyen válik olyan lelkes nőimádóvá, mint aminőnek Schillert festik a biografusai s árulják el a szeplőtlen nőalakjai. Az én kitűnő mesterem (a maga naiv idejének kedvelt novella- és regényírója): Vadnai Károly is a szivárvány színeibe mártotta a tollát s a Maréchal Niel himporával hintette be az írását, ha nőket rajzolt. Ez a finnrrizlésü - szerkesztő rossz néven vette, ha a rajkos munkatársai valami csipőset, kópóságot mondtak róluk vagy kevésbbé szép jellemvonással ruházták fel őket. Ilyenkor ezeket az »inkriminált« plassausokat a szerkesztői plajbászával »enyhítette.« E kérdésről így nyilatkozott egyszer: — A Fővárosi Lapokban, ameddig én szerkesztem, nem fog tiszteletlen szó megjelenni nőkről. Különben is nem értem, hogyan írhat róluk bárki is rosszét — hiszen minden Írónak van hogyan, hogy milyenek volnának ezek a regények s főképp az azokban szereplő hölgyek, ha a<z Írójuk nőtlen maradt volna... Ezekkel szemben aztán vannak Írók (nősek és nőtlenek egyaránt), akik nem a Diderot receptje szerint kezelik a nőket, hanem — mert éppen megbecsülik őket — úgy mutatják be, mint más embereket s azzal az objektivitással, amellyel a férfialakjaikat vonultatják föl. Sőt a dolog úgy fest olykor, mintha az iró igazságtalan volna a gyöngébb nemmel szemben s egyik-másikra joggal vagy jogtalanul azt is ráfogják, hogy nőgyülölő. Valószinüleg jogtalanul, mert az! iró rendesen nőkedvelő. Amikor ezeket az objektivebb írásműveket nézzük, rájövünk arra is, hogy aligha véletlen s nein is az alkotóművész szeszélye, hogy a legjobb Írásművekben a tipikus és legszélsőbb gonoszság személyesitésére az iró többször választ asszonyt, mint férfit.. Muszáj, hogy ez utóbbi nem tud olyan feltűnően gonosz lenni, mint kiváló ellenfele: a nő, vagy helyesebben: a nő még a férfinál is rettenetesebb tud lenni. Ha közönséges regénygyártók és tucatszinmüirók adnák ezt a megkülönböztető kétes előnyt a nőnek, azt liihetnők, nem ismerik eléggé az asszonyt meg a férfit, s hogy csak hatáskeltés kedvéért kíméletlenek az előbbi iránt. De nem — ezek a jó urak és asszonyságok (Marlittól kezdve máig) még mindig a régi sablon szerint dolgoznak, s a nőnek, a természet e legszebb remekének, olyképp hiz&legnek, mint a portrépiktor, ha a hiú asszonyait, a divatdámákat és a képzőművészeti tárlatba kívánkozó beauté-kait festi. Ellenben Shakespeare és Balzac — talán a világ két legnagyobb ember- és nőismerője — olyan nőszörnyetegekkel ismertettek meg bennünket, akikhez hasonlókat csak az életben találunk, a kölcsönkönyvtárak szokvány iroda Indában pedig hiába keresnénk. Az avon-i hattyú valószinüleg tudta, mért osztatta föl Lear-nek az országát a leányai között. Ugyanazzal a fáradsággal fiukat A lelkek és fpképen a húsvéti áldozatos lelkek kíméletlen restaurációja itt settenkedik még mindig és ugylátszik hiába várja, hogy beinstallálják a normális idők szellemébe. Ez nem tragédia. Csak kisiklás. Legjobb esetben mély okok furcsa és jóvátehetetlen elírása. Meddig maradnak aktuálisak az intézményesített lapszusok, a szándékos félreértések éi az előre megfontolt szándékú botlások. Bukdácsolni könnyű. Jóvátenni nagyon nehéz. fKit lehetne ezek után az erények wilsoni pontjaira fanyalitani? A nép ugye milyen egyszerűen, leegyszerűsített formában megtudja oldani a maga ünnephez kötött, kötetlen formájú problémáit. Nem szedi rímbe és nem tereli megszokott sablón-sinre a fájdalmait, sem hétköznapi elborulásait, Egyenes utón, távol a szenvedelmektől és dactól, Távol a messzefutott ábránvagy volt arpja! Ám Vadnaival nem halt ki teljesen az a fölfogás, hogy valamint a társaséletben, úgy az irodalomban is udvariasnak kell lenni a »szépnem.« iránt, poentirozni kell a jó tulajdonságait s a keresztényi megbocsátás fátylát bontani a hibáira. Ezek az Írók aligha azért kezelik a nőalakjaikat ily elfogultsággal, mert van vagy volt anyjuk, hanem azért, mert van — feleségük. Lehet, hogy ez a feleség se éppen angyal, de van benne jellem, élénken érzi a szolidaritást, amely a testvéreihez fűzi s elvárja a hitestársától, hogy csinyján bánjon velük. Némelyik meg azért nem tűri, hogy az ura kellemetlen vagy erkölcstelen nőket hozzon a színpadra vagy vigyen a regényeibe, mert attól tart, hogy az olvasók őt fogják ez alakok modelljének nézni. (A szegény Strindbergnek azért kellett négyszer elválnia, mert a nőalakjait nem festette olyanoknak, aminőknek a feleségei tartották — magukat.) Mindenesetre érdekes volna megtudni valais adhatott volna a paranoiás vén királynak — ámde . az emberiélek e hatalmas’ isme'rőie jól tudta, hogy olyan nagyfokú hálátlanságra, aminő t Regan és Goneril urhölgyek tanusitanaak, férfiember nem is képes. S neki e tragédiájához monstruózus hálátlanságra volt (szüksége. ÍBulziac pedig a Parents iPauvres iketltős regényében, a Betti néni-ben és a Pons bácsi- ban hangos tanúságot tesz amellett, hogy az aljasságban és bosszúvágyban milyen impor náló felsőbbsége van a nőnek. Betti néni egyike a legszivtelenebb teremtéseknek, akikkel csak találkozhatunk az életben és a litteraturában, míg Pons bácsi melegszívű, naiv, jó és hihetetlenül önzetlen lélek, akivel a nyájas olvasó minduntalan kezet szeretne fogni. És senkinek se jutott eszébe állítani, hogy Balzac igazságosabb lett volna, ha a férfihősét teszi utálatossá és Lisbeth-et "szende, finomlelkü nővé. Senkinek se jut eszébe, mert ösztönösen érzi az olvasó, hogy ilyen nők is vannak a világon s hogy hasonló bosszú-. leső és kegyetlen természetű férfi a polgári társadalomban nemcsak mint tipus nem fordul elő. de mint egyén se igen jelentkezik. Persze a guvernant- és komtesszregényekben meg az u. n. fehér litteraturában másképpen vannak a nők festve — ezekben az ár-, tatlan írásokban az udvarias szerzők a gpnosiz indulatokat és rossz jellemvonásokat mind a férfialakjaiknak engedik át s a nőket mint áldozatokat, vértanukat s a férfiúi önzés leüportjait szerepeltetik. Azért is olvassák e könyveket a nők oly szívesen. Jól esik nekik egy-egy ily női figura sorsán sopánkodni s fölsóhajtani: »Istenem, ilyen az élet!, Ez a szegény nővérem sorsa!« S némelyik fölszisszen: »Egészen az én esetem!« De nincs igv. Ez csak irodalom és nem élet. A példákat folytatni lehetne egész irodalmakon keresztül, amelyek mentül modernebbek, annál inkább tanúskodnak amellett, hogy a nőt nemcsak Balzac, hanem sok más iró és olvasó is inkább tartja a szépség eleven szobrának, mint a jóság modelljének s hogy ha a gonoszság szélsőségeit kell személyesíteni, sokan nem férfiakra, hanem nőkre gondolnak. (Bár másrészről! az is igaz, hogy az erkölcsi erények önfeláldozó hősei is inkább találhatók a nők, mint a férfiak táborában.) Az ilyen kutatás azt is világossá teszi, bogy a nőtisztelet nem a női erényeken, hanem a női szépségeken alapul s hogy az asszonyoknak nem a lelki tulajdonságaik váltják ki a férfiakból a nőkultuszt (ami különben is inkább szerelem., mint tisztelet és inkább testi birvágy, mint eszményi hódolat), hanem a többé-kevésbbé kívánatos kézzelfogható bájaik. Hogy mily kevés érdeklődést keit a legnemesebb női lélek (a legnemesebb férfiszivben is), ha udvarlásra nem kihívóan és szerelemre alkalmatlan formában jelenik meg, azt. tapasztalásból tudhatja mindenki, aki’ olyan társaságokba jár, ahol nők is megfordulnak. S ha egy rut nőriil ■ megállapítják. hogy nemének legtisztább, legnemesebb és legértelmesebb példánya, az vajmi csekély érték a férfiak szemében — míg ha ezek csinos arcot látnak, amely mögött üres lélek s néha nem is tizenhárompróbás .jósziv lakik, odavannak a lovagias érzésektől. Talán nem jó, hegy igy van, de biztos, hogy igy lesz mindég. A nemek közti viszony igy kívánja — s aztán az ember (akármennyit prédikál másképp) jobban szereti a szépet, mint a jót s ez utóbbit csak akkor szereti, ha az egyszersmind szép is. S ha szóvá teszem, csupán azért történik, hogy megfeleljek egy olvasómnak, aki azt kérdezte tőlem, miért festik »újabban« az írók nőt sokszor boszorkánynak, veszedelmes nősténynek, gonosz szörnyetegnek? Nincs rá más felelet, mint az, hogy azért, mert ilyen nők is vannak. És pedig nemcsak »újabban.« Ilyen portrét is festettek róluk már régen, ha olyan iró foglalkozott velük, aki nemcsak udvarolt nekik, de boncolta is őket. Shakespeare és Balzac bizony nem »újabban« festettek hasonló portrékat. S ha az én kedves olvasóm azt hiszi, hogy ez csak mostanság történik, akkor ez azért van, mert ő csak mostanában olvasott oly könyveket, amelyekben ez arcképek vannak. Ami eszembe juttatja azt az urat, aki vitatkozás alkalmával bizonyitékul egy ujságközleményre hivatkozva igy szólt: Ma délután az volt a Budapesti Hírlapban, hogy — S elmondta, hogy mi volt a lapban. Persze a kérdéses közlemény reggel látott napvilágot, mert a Budapesti Hírlap reggel jelenik meg. De az olvasója délután olvasta s igy azt hitte, hogy az újság is délután közölte. Az én t. olvasóm is igy járt. Újabban olvasta a régi portrékat s mert csak nemrég olvasta, azt hitte, mostai.nában fejtették őket.
