Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)

1925-12-25 / 344. szám

1925. december 25.

kosán nézett rá, akár csak az első napokban.

— Talán holnap vagy holnapután...

— Igazán nem jössz estére? — kérdezte rnégegyszer Blanche, {utólagosan, komolytalanul és feleletet sem várva, csókra nyújtotta száját. László kedvtelésül csókolta vissza.

— Müven jó meleg a szád — mosolygott Blanche. De a csókod nagyon rövid. Ho'nap estefelé eljövök hozzád. Jó? De akkor hosszabb csókot tartogass számomra', különben megharagszom.

László keserűen, gömyedten és csalódottan. ment vissza a metró állomás felé. Mintha mindent elveszített volna. Hát ez Blanche? L’yen üres, ilyen önző? Meg sem kérdezte mi bajom, hol fáj, arról meg szó sem volt, hogy munka után hozzá jöjjön, ápolja és ne gondoljon a Chatelet ma esti előadására. Hirtelen milyen távol kerültek egymástól! Csak a csók, az egészséges test kapcsolta őket egymáshoz. Most is a csókon jár az esze. Hosszabbakat követel tőle, tőle a iuldokíós, köhögös betegtől. Ez több, mint szelesség, mint meggondolatlan hebshurgyaság, ez durva kegyetlen közöny, ez viszonyuk lazaságának,, fe'ütetességének és érzéki-i ségének szomorú jele. Olyan jól esne, ha valaki most levetkőztetné, ágyba fektetné, betakarná, ■ megkérdezné hol fáj, akar-e teát vagy som befőttet, vagy talán borogatást a melle köré.

Alig vergődött te a víTamosig, kétszer meg kellett áTnia és hápogni és köhögni, mint asztmás öregurnak, A villanyos már elment, mire leért, s a perronon már senki sem volt. Ekkor a másik oldalon egy szikár, különös, körgaféros ember jelent meg. Milyen furcsa. Mit keres ez az ódivatú ember a végállomás érkezési oldalán? Lász'ó borzalommal, ködös sejtelmekkel nézte ezt a titokzatos fekete galléros embert. Jött a villamos. László beszál't. Egy vidám arcú, szőke lánnyal ült szemközt, aki hamiskásan, kihivóa-n nézett a lihegő kipiru't ifjúra. Mit akarhat tőle? Megint kaland? Mi'yeti értelmetlen és üres dolog: kaland, csók. nevetés, szeretkezés. Undorodott ezektől az üresen csacsogó csókvágyó nőktől és nem tudta megérteni, hogy nemrég hogy rajonghatott értük. Most puha ágy kellene és a másik nő, az anyja, aki clyan messze van... A szőkehaju kissé előreto’ta térdét, úgy, hogy összeért az övével. László azonban ridegen visszahúzódott és bosszankodva félrenézett. Ekkor éles, borzalmas döbbenettel azt vette észre, hogy a körgalíéros ott á'J! a kocsi közepén. Hogy kerü'hetett idle, hiszen a másik oldalon állt, s a síneken senki sem mehet át? Ez a titokzatos fekete jelenség állandóan nyugtalanította, s csak mikor az átszállásnál e’veszi tette szeme elől, nyugodott meg kissé. Mintha légzése is könnyebb lett volna. Érezte, hogy láza van, valami tompa szúrást is érzett a mesében, no de mindez elviselhető volt. Csak elmúlik, ha ágyba búvik, ha kiizzadja magát Úgy vágyódott az ágy után. mint még soha.

■ A St. Sulpice-nél szállt ki. s innen úgy érezte, hogy még nagyon hosszú útja van hazáig a Rue Qaranciére-ig- De valahogy könnyebben ment most Ú, ha lefekhet, ha jól betakaródzhat, milyen jól fogja magát érezni! Csak ágyba jusson már. ágyba. Futólagosán az egyetem is eszébe jutott három órakor nemzetközi jog lenne... de most lázas, ágyba kell feküdnie. Majd máskor. Sietett. Amint a Rue Palatine-en befordult, úgy érezte, hogy valaki sietve felmegy a St. Su'pice lépcsőjén.. Megállt. majd visszafelé is tett pár tépést s ekkor úgy látta, mintha a fekete galléros éppen besuhant volna a templom ajtaján.

— Képzelődöm, rémeket látok, — csititgatta magát, de szive összeszoru'f a félelemtől.

Mikor végre a háza elé ért, vágyakozva nézett fél az ötödik emeletre.

BACSMEGYF! NAPtÖ

43. oldal

Hogy' jut majd fel? Nagyon nehezére esett a lépcsömászás. Eleinte fuldoklóit, majd köhögni kezdett, feje zakatolt. szeme kidülledi A harmadik emeleten le kellett ülnie a lépcsőre. Ült, ült, békésen, zihálva, fejének zizegő zúgását hallgatva. A negyedik emeleten ismét le kellett ülni. Egy asszony épp akkor lépett ki az ajtón és szólt hozzá, de László e nagy belső zakatolástól semmit sem hallott Mosolygott maflán és kényszeredetten. Az asszony lement, László utána nézett. Lent mintha beszélne valaki a házmesternével, ugyan nem értette a szavakat, de halottá a beszédet, egy mély férfihang kérdező muzsikáin mondatait. Lepillantott a földszintre s ekkor egy fekete alakot látott mozogni a házmesteri fülke előtt. Szive a torkába ugrott a rémülettől, szédüni kezdett s az az érzése támadt, hogy rögtön lezuhan.

— Ö az! A kör galléros!

Várt. Remegve és sipoló susogó lüktetéssel a fülében, de lassankint semmit sem hallott, csak saját vérének lázas száguldását.

— A láz, a láz... — csillapította magát és tovább csoszogott felfelé, az otthona felé.

A lakás üres volt, a háziasszony nem volt otthon. László bement szobájába, de annyira kimerült volt, hogy nem tudott mindjárt az ágyba feküdni. Bevetette magát a karosszékbe s pirosán, zavaros szemekkel hápogott, s ekkor mindjárt olyan jó lett. otthon volt a Ti-, szánál, forró nyári délelőtt volt. , minden szikrázott a tüzes napfénytől, a füzesnél asszonyok sulykolták a ruhát, a Tisza pedig sárga, mint az agyag. Ö mesztéláb gázolja a vizet, s arra gondol, hogy hazamegy, de nincs cipője. — Hol is hagyta? Az anyja már várja, már készíti az ágyat Hazamegy, akárhogy is, de hazamegy. Elindul, de ekkor elsötétül az ég, mintha fekete felhők húzódtak volna a nap elé. Mindenütt víz és mindig sötétebb lesz. Nem mer visszafordulni, egy iromba, galléros árnyék fekszik előtte a vízben, s ő hiába siet, az árnyék mindig előtte van,' soha el nem hagyja. A víz hideg és sűrű és mintha valaki a lábát fogná. »Ne, no eresszen el, sietek!« Alig kap levegőt, úgy siet szalad a hideg, sötét vízben, de a borzalmas fekete gallér utána. Jaj, most fogja meg! Jaj, most teriti rá a gallért... megfullad, nem kap levegőt... Segítség!

—■ Anyám! Anyám!

Förtelmes köhögési roham rázza fel. mintha minden szét szakadna a belsejében, mintha valaki valami gummi ballont fújna a mellkasában s a tüdők mind jobban összeszorulnának. Majd az az érzése támad, ha valami nagyot, vastagot kiköphetne, úgy minden könnyebb lenne. De hiába. A hosszú, zakatolós köhögés teljesen eredménytelen. Még kevesebb levegőt kap, mint ezelőtt.

Lász'ó most felkel, az ablakot akarja kinyitni, hogy friss levegőt szívhasson, s elvánszorog a tükör mellett. Belenéz a tükörbe és idegenül nézi az arcát. Ajka Szinte kék, csúnya barna árnyékok gonoszkodnak a szeme körül, orcái sötét piszkos vörösben izzanak, a keze pedig viaszos, fehér és hideg mint a halotté. Egy pillanatra a ravatalra gondol, ahol ilyen kezek tartják a feszületet, azután egy másik tükörkép villan fel elölte. Pár nappal eze'őtt. mikor indulni készült, feltette uj kalapját és kényeskedve bepillantott a tükörbe. Egy csinos, nyalka huszonhároméves ifjú nézett vissza rá, az ifjúság minden örömével.

— Milyen drága, csinos kölyök vagy te, —• mondotta Blanche és összevissza csókolta az üde rózsaszín orcákat.

De ez a íojtogatós köhögés nem engedett időt «'lágyulásokra és emlékezésekre. László az ab’akhoz lépett és durva dacos mozdulattal feltépte szárnyait.

Enyhe, ábrándos őszi délután. Emitt a Jardin de Luxemburg-ban sírnak, sárgáinak a fák, szemben a negyedik

emeleten leckét magol egy kis, leány, amott a St.-Sulpice tornyai, lent néhány autó tülköl... De Lászlónak most csak egy gondja van: mélyen, nyugodtan lélegzőm. Rövid időre csillapodik is a köhögés, a ziháló hápogás. Mégis csak jó a friss levegő. Lassan, vontatottan és roppant óvatosan megveti az ágyát, majd ernyedten, erőtlenül lehámozza magáról a ruhát, a cipőt, a nyakkendőt. Többször szünetet tart, leül az ágy szélére és üresen bámul a padlóra, a felfordult cipőre, az elhajított harisnyára. Otthon, forró délelőtt, a Tisza kanyarog, a kert alján á naspolya bokrok, a konyhában kalapál a mozsár, az ebédlőben nagyapa nagyszakállu fényképe, az anyja tortabélést kavar* ő hazajön ... hazamegy...

Két könnycsepp csorog <te a meggyvörös orcákon. Oh, ha otthon 'ehetne, ha dédelgetnék, ha megsimogatnák a fejét, ha azt mondanák, hogy meggyógyul ... Nem akarna még meghalni, még csak huszonhárom éves.

Valami pattant az előszobában. Valaki jön. Talán a háziasszony, talán bejön hozzá és mondd egy-két vigasztaló , szót. Mintha hasonlítania egy kicsit az anyjához... Csend. S ekkor, hirtelen eszébe villant a körgalléros ember. ö az- Igen, igen, utána jött, s most ott áll az ajtó mögött. Biztosan hallgatózik. Már arra is pontosan kezdett emlékezni, hogy az ajtót rosszul csukta be, a körgalléros bármikor bejöhet anélkül, hogy a, kilincset lenyomná. Milyen rémes! Csúnya, riadt vonalak rángatództak torz, idegen arcán. Ekkor gyerekesen, de borzalmas elszántsággal bedobta magát az ágyba. J paplant a feje fölé húzta, hogy ne lássa a fekete ga’íéros rémet. De ez a hirtelen és ostoba védekezés hatalmas köhögést váltott ki belőle, úgy. hogy rögtön kibújt a paplan alól és ismét az ágy szélére ült. Melle eszeveszetten kezdett zihálni.

— Jaj! Jaj! — kiáltotta és olykor felpróbált állni, de mindig visszazökkent. A me'Iéböl rossz hangú sípolás, recsegés, huhogás szakad fel. mint nyekergő és sebesen hajtott vásári kintornából. A levegő folyton fogy, a tüdők, mintha teljesen összelapulnának, semmit sem tudnak tágulni, mindjárt megtoltad, jaj nem lesz... segítség!

És ekkor minden ernyedt erejét öszszcinarkolta és felállt. Érezte, liogyi megfullad, ha még egy-két pillanatig igy marad. Jobb kezével görcsösen az ágy támlájába kapaszkodott, bal kezét pedig felemelte, íóbálta, mintha repülni akarna. Az ablak nyitva volt, kirepülni mint valami nagy madár a kö.’rvnyü levegőbe, s menni haza, haza, a Tisza partjára...

Levegőt! Levegőt! Teljesen cíkékül, mint a szilva, erei kidagadnak, szeme eszelőse.« mered az enyhe párisi égre. izzadsággyöngyök csillognak homlokán, arcán' pedig fekete árnyékok gázolnak végig. Na most! Mindjárt vége lesz!

De ekkor megváltásszeriien meleg, sós folyadékkal telik meg a szája, mély boldogan bugyog, tocsog, fröcsög ki a száján és az orrán. László visszaesik az ágyra, de mindig ujjabb és hatalmasabb vércsomókat kell kiköpnie. A padló már olyan, mintha nagy tál paradicsomlevest öntöttek volna ki. Köuyíiyünek és fáradtnak érzi magát és lehajtja fejét a párnára. A feje oly sápadt, mint valami bohócé, aki a szája köré vastag vörös festéket kent. A párna, az ágy, az ing is tele van evvel a vidám, megváltó vérrel — nem baj, de most olyan könnyű. Még egyszerkétszer kibuggyan a száján egy kis habos vér, azután béke van, az egész napi kínnak és hápogásnak vége. Oh. milyen jó. Lehunyja szemét, boldog és bágyadt és máris úgy érzi, mintha aludna.

— Anyám, — nyöszörgi szelíden, mintha csak otthon lenne, a szomszéd szobában aludna az anyja, beteg kis fin volna és az öreg falióra tik-takolna a falon.

— Anyám., — nyafogja rnégegyszer és hangját fáradtan, alázatosan leejti, mint ahogy az engedelmes gyermekek szokták.

A körgalíéros csendesen belép 3 szobába.

R mi házunk

Egri Székesegyházi karnagy korában édesapámnak háza volt. Nyolcesztendős voltam, amikor a makiári »bástyán« (igy hívták Dobó István városában a külső városrészeket) megvett egy kis bogárhátu parasztviskót.

Egy uccára, meg egy udvarra néző szobából állott a szerény hajlék, a kettő között ablaktalan konyhával. A konyhából szobát csinált, az udvaron különálló kis kamrafélét pedig konyhává alakította át egy derék pallér. így laktuk az első esztendőben a »mi házunk«-at és mi gyerekek szörnyen büszkék voltunk rá, hogy az apánk háziúr.

A következő tavasszal aztán a konyhához még két különbéiáratu kis szobit építtettünk.

A belső uj szobába került a zongora, az .róasztal, a könyves és kottás polc, ez lett apám dolgozószobája, itt adott órákat, itt komponált. Az ablakok kis virágos gyümölcsös kertre nyíltak, ahová az udvarból pár légcsőn kellett lemenni s a kertnek még az a nevezetessége volt, hogy hátsó kapu vezetett belőle egy széles, poros utcára, a közeli érsekkert fe)é_. A kert közepén szivattyús (Egerben ugv mondták: »szivárvánvos) kút, a sarkában vadszöllős lugas. A padlásfeljáró fordulóját galambdúccá alakitottuk át. Ernő bátyám bóbitás, meg pávafarku galambokat nevelt benne és az utcabeli gyerekekkel nagy galambrepülési versenyeket rendezett. Volt macska is a háznál, édesanyám kedvenc állata, mig édesapám egy nagy íebérbundás juhászkutyát favorizált. Kőrösnek hivtuk a derék állatot, a házikója az udvaron állt a fásszin mellett. Narmal láncrakötve szenvedte ja(kutyasorsot és keserves vonítással verte föl a csendes, falusias akácos uccát Esténként, teljes családi segédlettel apám maga engedte szabadon házunk négylábú őrszellemét. Nagy mulatság volt ez. Apám minden állatot szeretett, a kutyát különösen és az esetlen parasztkomondor féktelen, bohókás ugrándozásán könnvekig tudott kacagni. Nyári délutánokon fürödni is vittük Kőröst a meleg vizű kenderáztatóba. A kutya, ahogy csuromvizesen kiugrott a medencéből, utána persze tüstént meghempergett a szénsalakkal fölhintett ucca fekete , porában s a groteszk látványban apámnak diákos öröme tellett.

Játékra, gyerekes pajkosságokra nagyszerű terrénum volt a maklári bástvai házunk tája, kivált nyáron át. És apánk szívesen örült velünk, gyerekekkel. Emlékszem nagy barack-szüretekre,amikor ő rázta az elaggott, görbe törzsű, de dúsan termő fát és kacagott, ha egy-egy érett, izeslevü ^nimölcs valamelyikünk fején puffant el. Emlékszem családi sétákra boldog nyári estéken ki a »pástra«, a városvégi »Fekete Sas« csárda felé, vagy az Almagyar uccán át föl a várói dalra, ahol Gárdonyi Géza lakott. Emlékszem baráti