Bácsmegyei Napló, 1925. december (26. évfolyam, 322-348. szám)
1925-12-25 / 344. szám
1925. december 25. BAGSMEGYEI NAPLŐ 35, oiaal magukról, hogy arról koldulnak. Mars! Ebben a pillanatban kopogtattak. És belépett Barna, a púpos szerkesztő, egy kecskeszakállas úrral, a szabóval és egy sánta cipésszel. Mindketten tele voltak csomagokkal. A szabó két disz öltönyt hozott magával. Mindakettőt a föispáni titkárnak készítette, akit azonban közben elhelyeztek Pestre, a minisztériumba. —■ Ez az egyik, — mondta mekegő hangon. — a legfinomabb liomesuune. és amint nézem* a nagyságos ur alakját. éppen meg fog felelni. A ruha meg is feleit. Hárfás persze niingyárt a másik ruhát is megtartottá, egy finom sötétkék öltönyt, mert, hogy színházba is kell majd járnia-. És a cipő is jó volt, gyönyörű betétes bagaria • és a korzó egyik fehérnemű üzletéből hozott ingek és egyebek is nagyon megfeleltek. Hárfás egy félóra elteltével elegánsan haladt le a lépcsőn Barnával. A szálló kapuján kilépve. Hárfás a túlsó oldalon egv kávéház tükörablakát pillantotta meg. Ettől megdobbant a gyomra. Hívta a szerkesztőt, hogy reggelizni szeretne. De a kis púpos Barna, aki nagyszerű üzletember volt, megmagyarázta neki. hogy annak a szállónak a kávéházában kell fogyasztani. ahol az éjjel aludt, mert annak a tulajdonosa hirdetője a lapnak. Hárfás azonban modern és csakazértis lélek volt és erélyesen igy szólt: — De kedves redaktorom. a gyomrunknak csak nem parancsol a kiadó. Hogy hívják azt a kávéházat? Bárány? Nohát, én mégis idemegyek reggelizni. a Bárányba, mert az modernebb, .szebb, meg a korzót is jobban lehet látni onnan. — És kedvtelve szemlélgette a korzó hullámzó közönségét. Amikor már benn ültek a kis vörös márványutánzatu asztalnál. Hárfás, miközben mézet kent a vajaskiflijére, kimutatott a kávéház ablakán: — Tyüh, de szép lány megy ott! IVagy asszony? Ki az? Barna felcsapta orrára a csjptetöt és helyeslőén bólintott: — Jó gusztusa vall. Ez a város legszebb lánya. Ajánlom magának, vegye el feleségül. Jó parti.Van az apjának egy gyönyörű háza itt a korzón, lejjebb, a vasút feló, meg vagy két milliója. Amellett olyan zsugori, hogy csak akkor dohányzik, ha valaki megkínálja egy szivarral. Ha lesz a zsebében állandóan erre a céfra egy pár szívánfa. jó viszonyba kerülhet vele. Hárfás olyan éhes volt, hogy teljes ambícióját az evés foglalta le. Azután a szomszédos redakcióba mentek, hogy •az uj munkatárs bemutatkozzon a kiadónak. Ez egy köpcös, vörös nyomdász volt. örökké mosolygós arcú és nyomdaszagu, Nagy reverendával nyújtott kezet a költőnek, kinek nevét már eléggé ismerte a pesti lapokból. Majd megjelent a nyomdász felesége is, ujjatlan kesztyűben, mint a pesti krájzlerosné a pultja mögött és olyan hangon kezdett beszélni Hárfással. mintha ő lenne a főfőfőszerkesztő. Nyilván voltak is ilyen ambíciói, bár még a nevét se tudta megjegyezni a költőnek. Hárfás helyett mindég Sárfai-t mondva. Érzett a hangjából, hogy a végin Epszilont mond — parvenü-zsidő-recepfre. Háriásra kellemetlen hatást tett az asszony. Elegáns ruhájában inkább valami dámával szeretett volna diskurálni. ö úgy képzelte, hogy a kiadó családjában íessz néhány finom. hypermodern irodalmi hölgy.. akik meg lesznek hatva a pesti költő szikrázó fekete hajától, dallamos hangjától s attól a dicsfényből, amely versei miatt személyét körülveszi. Délután megkezdődött a redakciós munka. Háriásnak vezércikket kellett írnia. Ö bizony a vezércikkei is hömpölygő jumbusekban szerette volna, ódái lendülettel, csengő, tiszta rímekkel — ez volt az ő egyénisége, Any•nyit mindenesestre elért, hogy a szerkesztő, jobb érzése dacára is. már ezen az első napon leadta tárcában Háriásnak egy lírai versét, amelynek ez volt hangzatos és pökhendi címe: »Mit tudjátok: ki vagyok, én?!...« Az uj munkatárs vezércikke, is megjelent, persze ez alatt is ott díszelgett a neve: Hárfás Zoltán. Ezenkívül egy kis külön cikk is. a hírek előtt, a költőmunkatárs bemutatkozása az olvasónak, alatta megint csak a név: Hárfás Zoltán! Ez túlontúl is sok volt a Napló munkatársainak. Ez a túltengő személyi kultusz módfelett bosszantotta eket. Jól tudták, hogy a gyengébb lapnak ütőkártyája, egyetlen adout-ja ez a trükk, hogy ezzel a bombával maga a kiadó, maga a lap pukkasztja őket. de a kiadó iránti dühüket és gyűlöletüket átvitték az uj munkatárs, az uj kolléga személyére is. Már ez a vidéki sajtó kedélyes természetrajza, így volt, igy íessz örökké! így történt, hogy amikor másnap este Barna karoníogta Hárfást, hogy abban a kávéháziban, ahol a helyi sajtó minden este együtt szokott lenni, fülvezesse, az újságírók hosszú és zajos asztala mellől szúrós, ellenséges szemek meredtek a pesti költőre. Hárfás ezt nyomban megállapította magában és mini lyrai kedélyt, szörnyen bántotta a helyzet. Leginkább azért, mert az ellentábor asztalánál egy pufók piros gyerekes fiú ült, egy mosolygós, tisztanézésü. jóságos szemű, újságíró nyilván, akit Hárfás, első látásra, legszívesebben megölelt volna. De a helyzet, a sors ellenségnek szemelte ki őket. akárcsak a háború két ellenséges táborból való katonáját. Az újságírás is háború és a vidéki város mindég is a legalkalmasabb hadi színtér volt... — Ki az a kedves, pirosareu fiú? — kérdezte Barnát a költő, érdektelenséget miméivé és egy újságot kapva fel az asztalról. A másik ugyanígy tett, beledugva pici fejét egy lapba és abba súgta bele a választ: — Rendes, a Napló szerkesztője és tulajdonosa. Nagyon ravasz fiú, nagy ellenségünk. Sok bajunk lesz vele. Hárfás tudomásul vette. De nagyon csudáikozott a hallottak felett. Ez, ez a kedves, szinte leányos gyerekarc? Ez takarna ravaszságot és ezzel lesz sok baja?... No jó. meglátjuk majd! — gondolta magában — hát legyünk ellenségek! ... Másnap reggel a Naplóban penetráns illatú büzbomba felelt. A Napló feltűnő helyen reflektált Hárfás versére. »Ismerünk. Szép maszk« cimmel vaskos jelzőkkel volt ismertetve a Pestről ideszaladt költő személye, múltja és jelenje. éppen csak, hogy rablógyilkosnak nem nevezte a gunyvers. Hárfás még az ágyában olvasta és elhatározta, hogy ezt csupán párbajjal lehet elintézni. Nyomban felöltözött, tudta, hogy Barna minden idejét a redakcióbán tölti. asztmája miatt aludni nem tudván, még éjjel is ott gubbaszt néha a szerkesztőségi ócska bőrfotelben. Meg is lelte a szerkesztőt, aki józan mosollyal fogadta Hárfás felháborodásiát: — Maga még gyerekember, ha ez ennyire kihozza a sodrából. Mit akar csinálni,' szerencsétlen! így most maga ezzel a gunyverssel minden időkre meg van alapozva itt nálunk. Szabadkán. Az egész város magáról fog beszélni, mint érdekes személyről. De. ha kiállásra kerül a sor. ki tudja, miként végződik... És egész fölösleges is. Ez itt mindig igy volt. Az értékesebbjét mindig kikezdték és mindég az lett a gvőztes... Hanem tudja mit. Hárfás kolléga, van itt .egy kis bodega, pompás fourmintet lehet ott kapni, menjünk át Oda. a kiadó már ott ül, örülni fog, ha betoppa! nunk 1 A bodegában vastag füst fogadta őket. Kövér bunyevác férfiak a bécsi »Frühschoppen« mintájára javában szopogatták a vörös fourinint siirü levét. Ök is helyet foglaltak egy tenyérnyi kis asztalnál és előbb csak egyegy decit kóstolgattak, de aztán ráragadt Hárfásra is a Barna példája, aki a vörös kövér kiadóval versenyt kezdett inni. Délben egy órakor Hárfás tökrészegen lépett ki a bodega ajtaján és a sarkon levő szálloda hatalmas dór-oszlopai alatt megállva. magasröptű beszédet rögtönzött. Kijelentette, hogy rendet fog teremteni ebben a városban, a sajtót kutyakorbácscsal fogja rendre tanítani. És azt a piros, gyermekarcu szerkesztőt felíncskázza, mihelyt találkozik vele... Hárfást a redakcióba kísérték, ott végigfeküdt a rozoga asztalon és mély hortyogással elaludt. Még akkor is aludt, amikor délután Barna a lapot kezdte csinálni. A szerkesztő arca elmosolyodott — nem zavarta az alvó költőt. Maga irt meg mindent, az első betűtől az utolsóig, nagyszerű munkaerő volt ez a kis ember. Hárfás pedig a kemény tintafoltos szerkesztőségi asztalon Pestre álmodta magát. Álmában a kabaré egyik öltözőiében volt, előtte éppen Szulamit öltözött a számához, a hastánchoz. Éppen most kötötte föl bromfénylésü lábaira az ezüstkösöntyüt, kis kemény, acélfényü almakebleire most aggatta föl a csörgő gyöngykebelszoritót, amely alatt fedetlenül maradt ezermozdulatu kis sima, cipógömbölyüségü hasa uj ragyogó napként mosolygott rá. És ő leborult és megcsókolta a csörgő kösöntyűket, majd felkuszott a meztelen kis hasig, a kis keblekig, d^e SzuJamit ekkor felkapta a sarokból a széles, tompavégü ezüstszablyát, mellyel a fegyvertáncot szokta lejteni és levágta vele Hárfás fejét... Amikor az álom idáig jutóit, megszólalt a' szerkesztőségi telefon. Barna automatikusan tapasztotta füléhez a hallgatót. Egy női hang jelentkezett, Hárfás Zoltánt kereste. Barnát ez kissé fölrázta közönyéből. Mi ez? Hát ennek a pesti költőnek már itt is van nőismeretsége?... Vagy talán utána jött Pestről egy démon?... No. akárhogy van. nyolcra jár az idő, elég volt már a durmolásból Odaszól a költőnek. akinek inge borfoltosan. gyűrötten feküdt a mellén, jellegzetes, hoszszu. keskeny, fekete másítja a nyakán kioldozva... Hárfás fázósan, nyújtózva bámult fel. Barna a kezébe adta a hallgatót. — Halló! — mondta a női hang. amely üde, fiatal, bájos morbidságu volt. a reszketőstől kissé rekedtes — örülök, hogy megtaláltam. Még részeg? Hárfás ámulva tért macához, nem tudta, mit feleljen: — Hát ki maga?... És honnan tudja?... A telefont pajkos, aranyos lánykacagás recsegtette: — Honnan tudom? Hisz láttam délben a korzón, amikor tökrészegen támogatták. nem tudott megállni a lábán. — És ismét pajkos, ingerlő kacagás. — Mondja, nem szégyenü magát?... — Dehogy nem. — felelte tompán Hárfás, — hogyne, persze, hogy szégyenlem a dolgot. De ki maga? — kiáltotta most már fö'fcsigázva a költő. — Maga Veriaín! Maga Baudelaire! — felelte a hang.. valami különös bársonyos becézgetésse! — de azért ne szégyeije magát olyan nagyon. Egy költőnek mindent szabad! És maga nagyszerű költő, én imádom a verseit... (itt már Barna szemtelenül a saját füléhez csempészte a másik hallgatót). Mikor jelenik meg a legközelebbi verse? — De hát ki maga! — kiáltotta most már könyörgő hangon Hárfás a telefonba dühösen — de a készülék lencse egyet csörrent — vége volt a beszélgetésnek. Hárfás még percekig kezében feledte a hallgatót. Ámulva nézett a sárga vfllanylángba, amelyből egy ieáuyarc rajzolódott ki... egy soha nem látott szépségű, szelíd, fiatal, komoly leányarc... Vájjon ki lehet?... És Hárfás nem vette észre még aluszékony, pislogó szemeivel a Barna sunyi tekintetében rejlő sejtelmet... 3. A ragyogó nyári napok múltak. Már őszi lehellet csípte esténként a korzőzókat, akik közt naponta ott sétáit Hárfás is. Mindég egyedül, mert a kis púpos nem szeretett sétálni, magát mutogatni. meg alig hagyta magát munka nélkül, dolgozóit. dolgozott szegény a szakadásig. A Hárfás munkájának a legnagyobb részét is ő -végezte, hadd sétáljon amaz. A kiadó ugyan boszankodott Hárfás urizálása miatt, alti már csak napi egyetlen cikket irt a lapba, mindig valami lírai megnyilatkozást és mindig a neve aláírásával. Ez valahogy mégis csak kifizette magát. Hárfás a korzón minden este egyetlen lányt csudáit, azt. akinek apjáról az első napon, a reggelinél Barna azt mesélte, hogy pár milliója van és zsugorisága közutálatnak örvend. Ez a lány néha gőgös nemtörődömséggel ment el mellette és ilyenkor a háta mögött velőig ható kacagással felelt a költő forró tekintetére, de néha már kéthárom lépésnyiről szintű intim üdvözletét vetett néki a szemével és ha véletlenül közvetlen egymás mellett kellett elhaladniok, a lánv kemény, kerek. rugalmas karjával megérintette Hátiás karját Az ilyen érintkezésektől aztán reszkettetö villanyos áram szaladt a tagjaiba. Érdeklődésére aztán megtudta, hogy a leányt Ebbának hívják (tudj' isten, melyik női névnek az önhatalmú becézési formája). Angelus Ebbának és nem más, mint annak a bizonyos zsugori milliomosnak a lánya. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy csak ez a lány lehetett az. aki telefonon felhivta. Bármiképpen is igyekezett olyan lehetőséget találni, hogy rendes társadalmi fonnák betartásával megismerkedhessen vele. sehogysem sikerült. A lány mindig anyjával vagy apjával, egy öklömnyi kis. morcos arcú. kolduskülsejü emberrel sétált de leginkább egy törődött öreg francia nő társaságában, ez a guvernantia volt. Enélkü! az ódivatú öreg nő nélkül sohase láthatta. Kezdte már unni és rostéin! is a dolgot. Még nem ismerte a vidéki szisztémát, amellyel a milliókat így őrzik... És a fiatal, provinckeretek közt fuldokló leánytemperamentumot ... Estefelé unottan, fázkódva. feitürt gallérral sétált a korzón. Arra gondolt, hogy Pest mégis más. Ha kopott ruhában is, ha üres gyomorral... .de együtt lehelni a leike igazi légkörével: a poétatársakkal. akik egy-két szóból is megértik, a pesti nőkkel, akik. mint a nyitott tenyér és Szulamit... igen, ő hiányzott Háriásnak nagyon. Nem kellett volna oly végzetes szigorúsággal bánni vele... Hisz nem volt sértő szándéka... Egyszerűen jó akart lenni hozzá... Megosztani vele, amije volt... De most késszurásként szaladt az agyába az ellenmondás: nem, amije volt. hanem- amit a testével keresett! A meztelen táncával! Nem. undorító cselekedet lett volna! Mégis csak jól tette. amit tett!... De mégis, mégis Szuiamit!... Az őszi ködben a kővé;, pocakos kiadó termett előtte, meg egy kedves arcú öszes bácsi. A kiadó bemutatta neki: Ányi bankár. Anyi bankigazgató volt. nem annyira gazdag, amilyen mértékben mecénása volt a szabadkai fiatalságnak, amely csak Anyi tatának nevezte. Pár percnyi beszélgetés Után a bankigazgató, miután a pocakos ki-
