Bácsmegyei Napló, 1925. november (26. évfolyam, 292-321. szám)
1925-11-22 / 313. szám
1925. november 22. BÁCSMEGYEÍ NAPLÓ 13. oldal. Az i871-es horvát forradalom A bécsi és a budapesti minisztériumok 1871-ben nagy idegességgel vették tudomásul azokat a híreket, amelyek a forrongó Horvátországból érkeztek. A pliívicai tavak vidékén egy csoport »megzavarodott agyú ember«, — mint Bécsbeu mondták — fellázadt a sváb császár ellen, kimondták a horvát függetlenséget, letépték a postáról a kétfejű sast, az állami pénztárakat fosztogatják és önkénteseket toboroznak, elfogják az osztrák tiszteket és forradalmi proklamációkat osztogatnak a lakosság körében. A csapatok élén lóháton a hadseregparancsnokká kinevezett Ra'kija és Csuics lovagolnak, a csapatokat pedig tábori határban követi egy törékeny ember, aki az egész mozgalomnak a szellemi vezére: Kvaternik Eugen. Kvaternik akkor még nem volt egészen negyvenhat esztendős. 1825 október 31-én született Zagrebban. Tanulmányait Zagrebban és Firenzében végezte, Senjben papi iskolát járt és mivel püspöke különös tehetséget fedezett fel benne, ez Budapestre küldte, hogy ott folytassa tanulmányait. Nemsokára azonban bucsüt mond a papi hivatásnak és ugyancsak Pesten jogi tanulmányokat folytat 1847-ben. Északmagyarországon egy nemesi családnál nevelősködik, majd vizsgái letétele után jegyzővé nevezik ki a zagrebi hétszemélyes táblához. Rövid hivatalnokoskodás után Brodba kerül és ott ügyvédi irodát nyit. Kvaternik intellektuel családból származott, apja tanár volt, anyja tanárnő. A népet nem igen ismerte,, a papi szeminárium, a történelemtudományok kultiválása nem adtak neki módot arra, hogy a nép igaz vágyait megismerje. Gaj Ljudevitnek, az illyr mozgalom szellemi vezérének írásai varázslatosan hatottak Kvaternikre, aki Gaj nemzeti romanticizmusának nem tudott ellentállni. Már 1848-ban ő vezette Bécsbe azt a szádtagu küldöttséget, amely a horvát nép követeléseit volt hivatva az akkori kormány vezetőinek átadni és bécsi szolgálatainak elismeréséül választották meg Kvaternikovot a pozsegai és varazsdi nemzeti gárda szervező parancsnokává. 1850-ben azonban már megváltoztak a viszonyok. Bach a horvát néppel szemben más politikát folytatott és a horvát nép is erősen érezte a bécsi politika germanizáló törekvéseit. Horvátországban ekkor vezették be az osztrák magánjogot és minden horvát ügyvédet arra köteleztek, hogy újra tegye le az ügyvédi vizsgát. Kvaternik erre kenyér nélkül maradt és az élére állt az egész horvát függetlenségi mozgalomnak. lS60-ban, a horvát alkotmány visszaállítása után két helyen is beválasztották a zagrebi nemzetgyűlésbe és Starcsevics Anteval egyetemben ők képviselték itt az intranzigens horvdtságot. Éles agitációs beszédeinek következtében hat hónapi börtönre Ítélik és büntetésének kitöltése után négy évig eszi még az emigráció keserves kenyerét. 1867- ben amnesztiával tér vissza Zagrebba, csak azért, hogy még nagyobb vehemenciával folytassa agitációját. 1871 elején már lapot indít »Hrvatska« címen, amely a horvatság érdekeiért szenvedélyesen szállott síkra. Az emigráció Kvaternikra nagyon hasznos volt. Megismerkedett a nemzetközi politika útvesztőjével, volt Angliában, Franciaországban, de legkivált Oroszországban és ott akart az elnyomott horvát nép iránt szimpátiát ébreszteni. Sokai kellett ezért harcolnia. Megemlíti egy helyütt, hogy milyen roszszul esett neki az, hogy az osztrák csapatokat szláv származású tábornokok komandirozták és hogy Oroszországban mennyi közönnyel kellett megbirkóznia, amíg meghallgatták. Cavoni és Napoleon herceg nem valami nagyon lelkesedtek az önálló Horvátországért. Egyedül talán a szárd párisi követet, Nigrát tudta eszméjének megnyerni, akinek azt mondta Kvaternik, hogy négyszázezer felkelő horváttal egész Európa térképét meg tudná változtatni. Napoleon hercegnek Kvaternik nem ajánlott fel kevesebbet, mint a horvát koronát, aki azonban nem vette komolyan ezt az ajánlatot. 1867-ben ismerkedett meg Kvaternik Tiirr és Klapka emigráns magyar tábornokokkal, Milkowsky lengyel felkelő vezérrel, akik azonban csak szebbre festették Kvaternik rózsaszínű álmait. 1871-ben Kvaternik már nem tudott várni, megcsinálta a horvát iorradal-A herceg dolgozószobája is elárulta, hogy oly embernek az otthonában vagyunk, aki büszkébb arra, hogy művész és müértő, mint arra, hogy uralkodhat az »alattvalói« fölött. Egyszerű, de tágas, nagyon magas terem volt ez (most persze sóhivatal vagy egyéb állami tisztség van benne, mint a többi kis rezidenciákban), amelynek berendezése minden fényűzés nélkül való, de égvén! és művészi Ízléssel volt ékes. Aki ide betette a lábát, azonnal tisztában lehetett azzal, hogy a lakás tulajdonosa nemcsak szenvedélyes dramaturg, de jeles piktor is. (Talán ez a tehetsége csábította át a festett világhoz, a színészethez, s a színek szeretető a festői csoportozatok rendezéséhez és a történelmi hűségű jelmezek alkalmazásához.) Nagy mappák tele rézmetszetekkel, litográfiákkal, radirungokkal és egyéb reprodukciókkal támaszkodtak a falakhoz s a szoba közepén guggoló óriási asztal fáradtan roskadozott a rája nehezedő könyvek, füzetek és iratok súlya alatt. E terem mindenképpen hasonlatosabbnak látszott egy tudósnak, művésznek vagy Írónak a studio-jához. mint egy fejedelemnek a szobájához. — az igaz, hogy a herceg is kilencvenkilenc százalék erejéig volt esztéta és színházi ember, s csak egy soványka percent erejéig uralkodó. Nemcsak azért, mert vajmi kevés uralkodni való akadt ama kis államocskában, de azért is, mert Georg herceg ur minden jobban szeretett, mint uralkodni. (Abban az időben különben is elintézett minden idevágó ügyet a német birodalom akkori hatalmas vezére, a Blut- und Eisenmann: Bismarck, aki nem sok tennivalót hagyott a ki's duodez-feledelmecskéknek, s talán nem is bánta volna, ha mindannyi, mint a meiningeni herceg, színházi ügyekkel foglalkozik, s az államiakat neki engedi át.) A fal egyik részén hatalmas könyvtár húzódott végig s szerteszéjjel mellszobrok és képek tarkították a muzeális termet. Teller barátom — amint beszélte — egy oly pillanatban, amidőn egyedül. tartózkodott ez érdekes helyiségben, megbocsájtható kíváncsiságból elkövette azt az indiszkréciót, hogy betekintett a mappák közé s az azokban elhelyezett vázlatok mindegyikén a herceg kézjegyét (Gg.) találta. A görög, római és újabb történetből merített rajztanulmányok egytőlegyig a herceg munkái voltak. (Kaulbach egy Ízben a Münchenben inkognito utazó fejedelemnek nagy. mat, ami megbuktatta az osztrák Hohenwart kormányait. Az akkori horvát forradalom és függetlenség azonban csak negyvennyolc óráig élt. Az osztrák katonaság leverte a mozgalmat s Ótok mellett Rákiját a nyeregből lőtték ki, Guics sebesülten menekült, Kvaternik pedig nyak- és haslövéssel maradt a tábori kocsiban. A holttestek az útvonalon porladtak el és máig sem tudja senki sem az 1871 évi horvát népvezérek pontos temetkezési helyét. Még ugyanazon a napon és ugyanazon a helyen még tizenkét felkelőt lőttek agyon, vagy akasztottak fel, vagy ahogy az osztrák katonai kegyetlenség ezt elrendelte. így végződött az 1871-es horvát forradalom! G. D. jövendőt jósolt, ha a festőművészeinek szenteli a tehetségét.) A falakat diszitő képek is az ő ecsetjét dicsérték és nem lehetetlen, hogy az asztalokon, a kandallón és egyebütt elhelyezett szobrok is a sokoladlu és talentumos hercegtől származtak. A könyvszekrényekben jobbára oly müvek voltak fölhalmozva, amelyek a dramaturgia kérdéseit tárgyalták s a színház egyéb problémáival foglalkoztak. Remekírók müvei (főleg színmüvek) eredetiben és fordításokban , kritikák, kommentárok, szövegkönyvek, Bühnenbearbeitungok, jelmeztanok és rajzok, stb. Az egyik asztalon heverő iratok szcenáriákat tartalmaztak, amelyeket maga a Fenség készitett a színház számára, egy másik meg kosztümrajzokkal volt tele. amelyek ugyancsak az ő szorgalmas kezének a munkái, s a színház szabóinak a dolgát könnyítették meg. Ebben a teremben tartózkodott jóformán egész nap a kulturherceg, s ha nem éppen túlságos sok kormányzói gondját szegre akasztotta, itt fejtette ki reformeszméit, amelyekkel a jelenetezés s a szinrehozás tudományát gazdagította, s amiknek segítségével a színészei az eddig elért legbevégzettebb összjátékot tudták fölmutatni. Itt fogadta bizonyos órákban a »személyzet«-ét. Itt tárgyalt a színészekkel, akiket ad audiendum verbum akárhányszor a színe elé citált ‘mert a szenvedelmes reformer nem tartotta elegendőnek a próbákon közölni velük a kívánságait és kifogásait, — négyszemközt is kitanitotta őket, velük együtt mélyedt el szerepüknek a szellemébe s fölolvasta nekik egyik-másik kommentátor cikkét valamelyik folyóiratból. A szabókat és gépészeket is fölhivatta nem egyszer, s barátságosan, mint más fejedelmek a minisztereikkel, beszélte meg velük a szakmakörükbe tartozó kérdéseket. (Mondják, hogy mikor egyszer a főminisztere kihallgatásra jelentkezett nála, azt üzente ki neki a herceg, hogy nem fogadhatja, mert a színházi szabóval tanásekozik.) Ami pedig a rendezőket illeti, azokkal gyakran órákig folytatott itten széptan! csevegéseket; terveket dolgozott ki velük; repertoárkérdésekben döntött, stb. Talán ily társalgás közben merülhetett föl az eredeti eszme, fölszedni a meiningeni színház egész sátorfáját, vendégségbe menni a nagyobb német városokba, s propagandát csinálni a kor- és jelmezhii színjátszásnak, uj irányt szabni a jelene tezésnek, olyan elemeket vinni a színpadra, amelyek azelőtt ott nem szerepeltek (az eleven, játszó tömeget), kiküszöbölni onnan a környezetéből messze kimagasló egyéni művészetet, amely a teljesítmény harmóniájának a rovására csillog, stb. Figyelemreméltó, hogy a meihilngeni mihtasziinházban a rendezők nem voltak egyszersmind aktiv színészek is. ami a fegyelem szempontjából föltétlenül előnyösebb, mintha ők is versenytársai azoknak a kollégáiknak, akiknek a működését irányítják, ellenőrzik és bírálják. Ezt az egészséges újítást magáévá tette azóta nem egy színház, elejét véve igy sok oly kanapéprocesszusnak, amely minden színházi vállalatnál támad, ha a rendező is ambiciózus színész s a közönség tapsaira pályázik. Akik tanácskozni gyűltek e hercegi műterembe, sokszor találták itt a herceg leghűségesebb dolgozótársát: a feleségét. Heldburg bárónőt, aki valamikor maga is igen tehetséges drámai színésznő volt. Amikor még a színpadon játszott, Ellen Franz-nak hívták ezt az érdekes és nagymiiveltségü hölgyet, s mikor a herceg maga mellé emelte a trónra, senki se állította a pletykás kis országban s a bizonyosan még pletykásabb kis udvarnál, hogy őfensége mezalliánszt csinált, — mindenki úgy fogta föl a herceg e lépését, hogy művészházasságot kötött. Valójában mintaházasság volt ez, s azt beszélték akkoriban, hogy Európában kevés oly boldog házaspár élt és szerette egymást, mint György herceg és a felesége. A színház női tagjaival a hercegné foglalkozott, ő oktatta ki és vezette be őket szerepüknek a misztériumaiba, s a mód, ahogy ezt tette, becsületére vált volna akármelyik szinésziskolai professzornak. A hercegi pár elnöklete alatt a jelentékenyebb művészekkel és a rendezőkkel formális értekezletek folytak itt (megannyi minisztertanácsi ülés), mielőtt valamely nagyobbszabásu darab színre került. E konferenciákon a herceg a szereposztás és rendezés körüli nézeteit fejtette ki és pedig nem mint autokratikus uralkodó, még csak nem is alkotmányos uralkodó módjára, hanem mint egy vállalat tulajdonosa vagy vezérigazgatója, akii az »üzlet« prosperálása érdekében a főbb osztályvezetőivel vagy rayonfőnökeivel tanácskozik. A áll minorum gentium-ot, a másodrendű színészeket aztán az itt leszögezett elvek alapián a rendezők intsruálták tovább. Természetes, hogyha enynyi tanulás és betanulás, tanítás és kitanitás után egy dráma szinre került. akkor minden »klappolt« s az előadás úgy ment. mint a karikacsapás. Olyan gördülékeny előadásokat, aminőkkel Budapesten kedvsekedtek a közönségnek, azelőtt sose láttunk. A már említett shakespeare-i tragédián kívül Kleist »Herrmannsschlacht«-ját csodásán stilizálva játszták, — minden jelenetük egy-egy megörökítésre méltó kép volt. A Vizkereszt előadása s a Képzelt Beteg-é azt bizonyította, hogy a vígjátékban is erősek, s mindkettőnek a szcenirozása ötletes munka volt. Sokat lehetett tőlük tanulni. Abban, amiben olyan kiválóan nagyok voltak, még ma se múlta föl őket senki, s én félszázad után is úgy gondolok vissza az estéikre, mint Szenteleky Kornél barátom a Hudozsesztveniek geniális alakításaira: bámulattal és meghatottsággal. Már említettem, hogy statisztákkal Meiningen nem dolgozott, he-A meiningeniek (1875—1925) III. (Befejező cikk)
