Bácsmegyei Napló, 1925. október (26. évfolyam, 263-291. szám)
1925-10-04 / 266. szám
1925. október 4. BÄCSMEGYEI NAPLÓ Az első este Elmondja: Rákosi Jenő A budapesti Népszínház megnyitásának öjtvenéves évfordulóját most fogják megünnepelni. Budapesti munkatársunk ebből az alkalomból megszólaltatja Rákosi Jenőt, aki a Népszínház első igazgatója volt. Pontosan emlékszem erre a nevezetes estére. A nézőtéren csupa notajbilitás és a nagy páholyban Ferenc József is megjelent nagy kísérettel. Megnyitó előadásul olyan műsort állítottunk össze, amely, Ízelítőt akart adni a színház munkaprogramjából. •A Prológust Ábrányi Kornél irta. Emlékszem, hogy drámai {ormában volt megírva, akciója is volt és az volt a pointje, hogy a Magyar Géniusz legyőzi a német Hanswurschtot. Ezután előadtuk »A király csókja« cimü egyfelvonás,os aperettet, amelynek szövegét Bérezik Árpád irta, zenéjét Huber Károly (Hubay Jenő édesapja)' szerezte. Népszínműből is adtunk kóstolót, részletet A leánykérő cimü darabból, amely arról nevezetes, hogy sohasem készült el teljesen . ; A műsort azonban egy egyfelvpnásos bohózat buktatta meg. Cime: Jeremiás siralmai. Szerzője én voltam. Arról volt szó, hogy egy fi'atal orvos nagyon szerelmes egy fiatal lányba, akinek az apját eg yizben részegen szedték fel az uccán. Minthop-v akkor kolerajárvány volt (Budapesten is és a darabban is) a részeg emberről azt hitték, hogy kolerás. mire behozzák a színpadra a kolerás-kosarat és el akarják vinni a részeget. De akkor megjelenik a fiatal orvos, megállapítja, hogy a diagnózis téves, megmenteni az apát a koleráskosár borzalmaitól é,s igy elnyeri Imádottja kezét. Hát bizony, ez nagyon megbukott. A közönség, amely amúgy is rettegett a kolerajárvány, miatt, megrémült, amikor behozták a színpadra a kolerás-kosarat és maga a király is megbotránkozásának adott kfejezést. Érdekes, hogy a próbákon egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ilyen kolerás-kosarakkal mégsem lehet operálni a színpadon. Előadás után aztán odamentem a Népszínházi bizottmány egyik tagjához és igy szóltam hozzá: — Jó volna lemondani. Az illető ur azonban megvigasztalt, hogy mindenkit érhet hasonló baleset. Most már én is tudom, hogy egy színház első előadása és érv újság első száma sohasem sikerül. Csak néhány napig játszottuk az első műsort, aztán szinrehoztuk Tóth Kálmán Az ördöp bibliája cimü darabját, amely eléggé tetszett. A színház ekkor elég jól ment. A Népszínház első rendezője Lukácsi Sándor első karmestere Erkel Elek, és első primadonnája Blaha Lujza volt. Blahánét nem akarták elengedni a Nemzetitől és ćsa khosszas tárgyalások után sikerült vele megkötni a szerződést. A partnere, Tamási pedig csak esztendő múlva jött át, a Népszínházhoz. Különböző befolyások érvényesültek már akkor is. Emlékszem Szigligeti Ede tervére, aki azt proponálta, hogy a Nemzeti Színházból az ormr'-t és a népszínművet át kell vinni a Népszínházba ez a terv persze ebben a formájában nem1 valósult meg. A Népszínház első színészeinek nevét akarom még felemlíteni. Sziklay Emilia és Darvay Karoiina voltak1 a főénekesnők, Solymossy Elek volt a főkomikusunk és a társulatnak több ilyen jeles tagja volt. Mint külön érdekességet említem fel, hogy már az első hetekben szinrehoztuk Moliére Képzelt betegét, amelynek igen nagv sikere volt. Műsorunk általában igen változatos volt és felölelte a legkülönbözőbb zsánereket. Minden évben látványos darabot is játszottunk. Az Utazás a föld körül 80 nap alatt, aztán Utazás a holdba, Sztrogov Mihály utazása igen nagy sikerrel kerültek színre. Az első évben már Offenbach is szinrekerült. Bemutattuk a Dunanan apó cimü operettet, amelynek naey sikere volt, pedig akkor Offenbach nem igen volt divatban és helyét‘ Lecocgu foglalta el. Ez utóbbitól az Angot asszony lánya, A kis herceg, a Kisasszony feleségem szerepelt a műsorunkon. Az akkor oly népszerű Audrantöl az Üdvöske cimü operettet játszottuk. A franciákat aztán felváltották a bécsiek. De én a bécsiektől semmit sem adtam elő, mert ők a budapesti német színháznak adták az elsőséget, mire bojkottáltarn őket. Csak 3—4 év múltán tört meg a jég, amikor szinrekerült a Népszínházban íaz első bécsi operett: A kapitány kisasszony. Ezek a legrégibb népszinházi emlékeim. Idegenek Velencében Irta: BAEDEKER Nagyon szerettem Riedl Frigyesnek, a nagy tanárnak és kitűnő írónak bájos kis könyvét, a »Magyarok Rómában« cimüt. Minek tagadjam? — a jelentékeny valőrjén kívül azért is. mert velem is rokonszenvvel foglalkozik 'benne, s mint írja, az én római tárcaleveleimnek (a »Római Mozaik«-nak) olvasása adta neki a könyv megírásához az impulzust. Azt mondja az illusztris szerző: »El-elgondolkozom. amint leteszem ezeket a tárcaleveleket. Honnan van ez az igézet, amely az elhanyagolt városban rejlik? Honnan van az. hogy Róma örök tárgya az útirajzoknak? Miért vésette egy jeles magyar ember, aki egy római templomban van eltemetve, e szavakat sírjára: Róma mindnyájunk hazája! Honnan van-e városnak, amelynél nagyobb és szebb környékü város Olaszországban is található, honnan van vonzóereje még ma is. ahol nem első világváros, mint London, nem vezető szellemi fényforrás, mint Páris? Mi magyarázza e nagy mágneshegy vonzását, amely lelkünk minden nemes ércét ellenállhatatlan erővel magához huzza?« Efféle kérdéseket vetek föl magamban én is, amikor azt látom és olvasom, hogy tudósok, művészek, költők, rajutazók t nászutasokj Bildungspliilisferek, müveitek és félmüveitek, nők. férfiak, ifjak, öregek évszázadok óta állandóan, s ma nem kevésbbé, mint a múltban, talán még nagyobb számban és nem kisebb lelkesedéssel zarándokolnak Velencébe, mint mások (és néha ugyanazok) az örök városba. Mi vonzza őket a tenger Rómájába? Mi az. ami vágyat olt beléjük, hogy ezt a vízre épült közületet fölkeressék s ott hosszabb-rövidfcbb időre sátrat üssenek? Ez is egy mágneshegy, s a vonzása messzire terjed. S a fölvetett kérdésekre nem felelhetek egyébbel, mint ezzel a szóval: romantika. Rómába a történet szelleme csábítja az idegent. Velencébe a regényességé, amely a sajátságos város múltját rémessé tette s a jelenét érdekessé varázsolja. Tudattalanul ennek a hatása alatt árasztja el annyi idegen a lagúnák városát. S ez félti meg azt a különös szeretetet is, amellyel a kiválasztottak, a nemesebb kulturáiuak, s különösen az irók és művészek imádják Velencét, akik a naplóiknak a legszebb lapjait szentelték neki s ma is »hazamemiek«, ha Velencébe indulnak, mert otthon érzik magukat benne. Néhány cikket szándékozom irni kiváló szellemeknek veneziai tartózkodásáról s a benyomásról.1 amelyet rájuk ez a tündérváros tett. Itt1 következik az első. Ha az olvasó nem unja majd nagyon, akkor folytatása is lesz. Kevés hely, talán egy. se, babonázza meg annyira az utazót, mint Velence. Ha nem tenne egyebe, mint a nagy kanális, már akkor is olyan érdekesség volna, amelyhez foghatóval egyetlen város se dicsekedhet. De ahogy elébiink tényeskedik a sokféle attrakcióival, száz meg száz különösségével, szűk utcácskáival (amelyeknek tótágast álló meredek falai azzal fenyegetnek, hogy egymásra puffannak), keskeny oldalcsatornáival, négy-ötszáz köhidjával, műemlékeinek nagy számával, a regényes történetével — amelynél kalandosabb regényt Jókai csak úgy tudott volna irni, ha Hugo-val, Dumas-val, Sue-vel. és még egy sereg elbeszélővel szövetkezik hozzá —, a márványpalotáival s az útikönyvekben megcsillagozott egyéb szépségeivel, szédületbe ejti s varázslatban tartja a látogatóját. Mert ez a város a »nil adinirari« egyenes cáfolata. Fényes cáfolat márványból, amelybe Sansovino, a gráciáknak az építőmestere, lehelte a lelket. Ilyen elbűvölő hatása volt Velencének az első modern emberre, Perturcara, akit pedig nem messziről, csak a szomszéd vármegyéből, Arqua-ból vonzott ide szerelmes szivének a romantikus szeretete. Majdnem oly szerelmes lett e városba, mint Laura urhölgybe, amit a végrendelete is bizonyít, amelylyel becses könyvtárát a köztársaságnak hagyományozta. Ennek a háromnégyszáz kéziratnak építette aztán Sansovino a Piazetta gyönyörű reneszánsz-ékszerét, a Libreria-t, amelyben kényelmesen elfér két millió könyv is, s már van is benne közel félmillió. Legértékesebb persze köztük a Petrarca hagyatéka, csupa nagy ritkaság, s annak a bizonyitéka, hogy a szerelem nagy költője nemcsak asszonyba tudott szerelmes lenni, de a világ legszerelmesebb városába is. Napóleonnak, ennek a nagy ország- és városgyüjtönek is kedvenc objektuma volt a csődbejutott reszputíiika fővárosa, amelyet hódított tartományainak és citta artistica-inak a képzeleti vitrinjében a legláthatóbb ponton, a legelőnyösebb helyen ■ állított ki. Velencének a szépítésével, a karbantartásával és a csiszolásával sokat és szívesen foglalkozott ez a maga műfajában oly jeles poéta.- Különösen a San Marco gyönyörűséges terét kedvelte, amely szerinte egy szalon, s »egyedül méltó nienyezete maga a csillagos égbolt.« Bizony költőibb mondás, mint a Sannazar hires hatsoros verse de mirabile űrbe Venetiis, amelyért a pazar köztársaság olyan gazdag tiszteletdijat szavazott meg a középszerű poétának, aminőt isten kegyelméből való. igazándi költő sose kapott, — hatszáz aranyat. Száz csillogó-villogó velencei zecchino-t minden sorért! (Ilyen honoráriumot kívánok minden nagy költőnek.) Erről az előkelő idegenről — tudniillik Napóleonról — azt is beszélik, hogy föllovagolt a Márkus-templom harangos tornyába, a Bartolomeo Bon karcsú Campanilejére. Ez persze csak mese, egyike azoknak az érdekes elképzeléseknek, amelyektől hemzseg az a romantikus legendasorozat. amelyet velencei históriának hívnak. (Nincs az a mesegyűjtemény, amely vetélkedhet ezzel.) Erre a magaslatra iöllovagolt egyszer egy francia uralkodó — állítólag IV. Henrik, s lehet, hogy ez se —ami elég ok. volt arra, hogy a korzikai ne csinálja meg e bravúrt, Napoleon tudvalevőleg semmiben se utánozta a francia királyokat. S amikor a trónjukra ült, még a címüket se fogadta el, — egyszerűen és szerényen (az igazi . nagyság mindig szerény) csak császárnak tituláltatta magát. Egy másik nagy idegenre, Goethe-re is elementáris hatással volt a tíódok e köztársasága, a Biberre publik. amint ez az előkelő utazó a venéták csodálatos közületét elkeresztelte. »Tehát Velence nem puszta szó, nem üres név többé!« —■■ kiáltott föl a bámulattól és örömtől szinte mámoros költő, amikor először pillantotta meg e márványból épült mesét, s azok a lapok, amelyeket a város leírásának s ott átérzett hangulatainak szentel, az ö méltán hires és ma is haszonnal olvasható Italienische Reisej értek talán a legszebbjei. Seholse engedte át magát annyira a gondtalanság boldog érzetének mint ama tizenhat nap alatt, amelyeket az őgyelgés, ácsorgás és bandnkolás e klasszikus földjén töltött, s velencei epigrammáinak szép könyvecskéjét is e pajkos versikével la* ditotta útnak: Wie man Geld und Zeit verthan, Zeigt das Büchlein lustig an. A velencei Goethe egészen más, «aint a római Goethe, — legkevesebb tiz esztendővel fiatalabb. S ezt a derültséget és ifjúságot varázsolta Velence mindazokra, akik beletudták élni magukat e város és lakóinak vidám életvitelébe. Hiszen még ma is ifjabban és boldogabban jönnek onnan vissza, akik tagjaikat a tenger vizében, s szellemüket a velencei művészet Jungbrunnen-jihm fürösztire meg. Mindazok a nevezetes utazók; akik abban az időben látogatták e várost, amikor még nem volt könnyű dolog bejárni a világot (mert a vízum-mizériák éppen úgy megvoltak, mint mostan, de gyorsvonatok és automobilok helyett postakocsik, Doppelschncllschrauben- Dampfer-ek helyett pedig lassú vitorlások »röpítették« a turistát Itáliába), •mindazok a legnagyobb elragadtatás lelkes szavaival nyilatkoznak az »egyetlen« városról, amelybe ellenállhatatlanul Vágyódtak, s ahonnan nagyon nehezen, sokszor könnyező szemmel tudtak csak megválni. Akkoriban ritka pasas volt az, aki külföldi létére egyszerűéi többször jutott el Velencébe, — igy hát aki otthagyta, örökre búcsúzott tőle, nem úgy, mint ma, amikor a Hotel Danieli* meg az Albergo Luna vendégei azzal búcsúznak a szálló személyzetétől: a viszontlátásra. Mert ha kedvük és pénzük Van, akkor teremhetnek ott uiból, amikor akarnak. Chesterfield, a nagy világfi és pompás levélíró ,is imádta Venezia-t, mint a honfitársai általában (tudvalevőleg az; angolok a legszenvedélyesebb Velencerajongók), s nagy kár, hogy nem ii részletesebben róla. De hát c praktikus sfemü és szellemű embert még se érdekelte annyira a romantikus város misztikus érdekessége, hogy könyvet Írjon róla, pedig az — ha megszerkeszti — alighanem sokkal szellemesebb lett volna, mint a Mister Howells máskülönben szintén derék müve. a Venetiar Life, a Tauchnitz-kcWekció egyik legnépszerűbb kötete, amely az angol ve-, lencejáóknak valóságos vademecum-ja lett. Egy másik nagy Írónak a velencekönyve is megiratlan maradt, de egészen más okból. A Perzsa Levelek szatirikus szerzője nagyszerűen találta föl itt magát (a saját kifejezése szerint: »mint ha! a vízben«), — mindaddig, amig csak egy jóakarója nem figyelmeztette, hogy a tizek félelmes tanácsa elfogatási parancsot adott ‘ki ellene és utasítást, hogy az iratait kobozzák el. Akkoriban a letartóztatás itt egyet jelentett az elitéltetéssel, az iratok elkobzása pedig azoknak megsemmisítésével. Montesquieu tehát gyorsan kereket oldott — az akkori Velencéből futni nem volt szégyen — s a jegyzeteit, amelyeket az érdekes állam alkotmányáról s a nem kevésbbé érdekes város szépségeiről papirra vetett, tüzbe dobta. A könyvet, amelyet a Perzsa Levelek szerzője ez incidens nélkül kiadott volna Velen-13 oldal T
