Bácsmegyei Napló, 1925. október (26. évfolyam, 263-291. szám)
1925-10-18 / 278. szám
1925. október 18, BACSMFGYEt NAPID 13. oldal Az Adria királynéja mindig vonzóerőt gyakorolt a magyarokra, különösen az osztrákok uralma alatt állandóan igen sok magyar mágnás és mübarát lakott ottan, akik közül többen (persze potom pénzért) palotát is vásároltak a Canale grande-n. a venéták ez Andrássy-utján vagy nagy-boulevardján. Harminc-negyvenezer fiorino-éxt (forint) nagyon szép palazzokat lehetett itt kapni, — természetesen kissé elhanyagolt állapotban, de ezeket a végeladásárakat a züllött facciata-juk s a kopott díszítésük ellenére is bőven megérték. Aki abban az időben szerzett itt tulajdonjogot, mind jó vásárt csinált. A Palazzo Labia (ahová Tiepolo pompás freskói ma is csábítják az idegeneket) akkoriban egy Lobkowitz herceg tulajdona volt. s mikor megunta, hét V-nőt ezer líráért adta tovább, holott az a csarnoka, amelyben az említett Kleopatra-képek vannak, maga húszszor annyit is megér. Ugyanabban az időben a Palazzo Darío tulajdonosa egy Zichy gróf volt, s az ő jóhangzásu arisztokratikus nevén kívül még sok előkelő magyar família predikátumaival találkozik, aki a régi velencei útleírásokat forgatja. A gyönyörű Rezzonico-palöta, egyike a legszebbeknek a nagy kanálison, a Zselénszky grófi családnak irigyelt fényes otthona s a »jó társaság« egyik fashionable találkozóhelye volt, s ugyanezen a szép vízi boulevard-on laktak akkor Esterházyak és Erdődyek is a maguk szerény 40—50 szobás saját-házukban. De egész Velencében föltétlenül a legszebb volt az osztrák időkben a nagykanálison egymás mellett lévő két Contarini-pal'ota, mind a kettő Berchtoid Antal grófnak és nejének: Strachan Maliidnak a tulajdona, ahol szívesen láttak minden jcbbnevü vagy ajánlólevéllel bemutatkozó magyart pusztán azon a címen, hogy: honfitárs. Velencének akkor nem volt ennél fényesebb látványossága. A két palotának, amelyeket összekötő födött folyosó egyesített. eggyé, hat utcára szóló homlokzata, három táajas udvara és a Canale grande-ra nyiiu három kapuja volt. Hogy ez a helypazarlás mit jelentett Velencében, csak az tudja, aki ismeri az ottani építkezési és talajviszonyokat. Hát még e paloták belső disze! A két ház 125 (nem sajtóhiba, kérem! — valóban százhuszonöt) szobáját és termét Berchtoldék a legválasztékosabb Ízléssel rendezték be, amit egyébaránt nagyon megkőnnyitett az a körülmény, hogy a palazzo-kat az antik berendezésükkel együtt vették meg a régi tulajdonosaiktól. De az uj birtokosok is sok pénzt ölhettek beléjük s a meglevő állományhoz számtalan értékes régiséget szerezhettek, mert az akkori utazók mind azt találták, hogy az ott fölhalmozott antik bútorok, szobormüvek, festmények és egyéb műtárgyak »bármely nyilvános múzeumnak is díszére várnának.« Bizonyára csinos »home«-ok voltak ebben az időben (trutzige' vagy trotzige Zeit, ahogy valaki az osztrák elnyomás korszakát elnevezte) a Szapáryak, Széchenyiek, Batthyányiak és Nopcsák palota-otthonai is. Egyik-másik ily családnál élénk szalon- és társasélet folyt, sokkal élénkebb, mint a velencei nobiliknél, akiknek conversazione cimü és jellegű összejöveteleik messze állottak elevenség és kedélyesség tekintetében a bécsiek vagy budapestiek társas szórakozásaitól. Voltak e magyarok közt, akik az olasz nemességgel, a velecei úri családokkal s olyanok is, akik az osztrák előkelőségekkel érintkeztek és rokonszenveztek. Hiszen akkor két táborra oszlott Velencének egész lakossága. Nemcsak az előkelők, akik hivatalból politizáltak, rezisztáltak vagy megalkudtak, de a polgárok is szint vallottak a társas- és kávéházi élet ártatlan leple alatt. A Szent-Márk-téren úgyszólván farkasszemet nézett egymással a két embercsoport. Az osztrák katonatisztek, beamterek s a velük megbékélt olaszok a Quadri-kávéhában tanyáztak a régi prokuráciák oszlopai alatt, az italiani és iíaüanissitni pedig velük szemben a királyi palota épületében levő históriai kávéházban, a Flórian világhíres stabilimento-jábun ütötték föl a főhadiszállásukat. A miagyarok nagyrésze persze — szinte tüntetőleg — a Flórian hívei voltak. (S azok is maradtak. Ma is oda jármaik. Mert ez a kávéház még megvan régi népszerűségében minden történelmi patinájával, s valószínűleg éppen olyan örökös emléke a régi Velencének, minit Rómának a Colosseum.) Nem tudom, van-e jogunk Velence idegen vendégei közt magyarnak tekinteni Dürer Albertét, a világ egyik legnagyobb festőjét. Annyiban taűán igen, hogy az apja kétségtelenül magyar volt: Ajtós, akinek nevéből előbb Tüner, s később Dürer lett Nürnbergben, ahová Ajtós Magyarországból költözött, s ahol az a fia született, akire ilyformán két nemzet lehet büsizike. Ez a geniális ember eleinte kitünően érezte magát Velencéiben, ahonnan azt irta haza Nürnbergbe, hogy »mindenütt vegetál, csak itt él az ember.« Egy másik levelében egyenesen »isteni«-nek mondja az életet itten, de az elragadtatása később kedvetlenségnek adott helyet ... Nem soká állhatta ki a müvésztársai közit, akik féltékenyem nézték a magyar származású ■ német müvészóriás őseredeti tehetségét. A kollégái a szó szoros értelmében • kiszekir ózták« Velencéből. Az első nagyobb útleírást Olaszországról és Velencéről egyik legszenyedelmesebb Velenctrajongó: Császár Ferenc, az ismert Petöri-elíenes iró becséi tóttá közre két kötetben, amelyek Budán jelentek meg 1844-ben. Ismertetni óhajtom a könyvet, mint az u. n. régi jó idők egy nem éppen érdektelen emlékét. Mint az akkori magyar forestiere-k nagy része, ő is a naiv utazók közé tartozott, s a naivitását csak fokozta a korabeli Írók neologizmusokkaJ teleszőtt »negédes« nyelvezete, amelyben Császár Ferenc — pedig elismert jogtudományi iró its volt — különösen excellált. Valószi.'iü, hogy később, amikor I a hivatalnoki ranglétrán emelkedett s I '’égül a hétszemélyes tábla asztalához ülhetett, maga is lemosolyogta magát a komoly jogásznál szokatlan lelkesedésért, amellyel például a várost amikor először megpillantotta, üdvözölte: — Velencét szép tiszta őszi nap reggelén a ’tengerből feltúrod látni, sudár tornyaival, számtanain templomainak többnyire ólommal fedett kúpjaival, olly bájos iátomány, olty va-rázsszerü tünemény. mdlyhez hasonlót nőm hiszem, hogy az ó- és uj vlfóg bármely városa is mutathatna. Mindvégig — mintegy száz lapon — meleg elragadtatással szól a márványváros csodáiról és ei-ehnereng a bukott köztársaság fényes múltjának történetein. Kedvesen túlozza a gyönyöröket, amelyeket a város nyújt, s a szépségeket, amelyekkel az »utazó« lépten-nyomon találkozik. A Szent-Márk teréről »császári« feltemgzéssel Írja: — Ha egyéb nem volna is Velencében, maga e piac megérdemelné, hogy bámulására jöjjön az idegen, s csodálata adóját rakja de a lángelmék müveihez, mint szintté hamvaihoz ama lelkes férfiaknak, kük midőn még éjisötétség borongott Európa többi tartományain: paziar kézzel voltak készek ápolni a művészetet közepeit a mocsároknak, mélyek tengereknek voltak királynéja. Ez bizony nem a Goethe velencei stílusa, s nem is a Ruskin-é, Velence e nagy népszerűsítőjéé, de azért megható a melegségében s a bámulatkészsógében. A mi Íróink ezelőtt nyolcvan évvel még nem ittak valami nagyon tökéletes prózát (főleg Császár Ferenc nem, akit Frankenburg Adolf tréfásan Ferenc császárnak keresztelt el), de hevülnii és lelkesedni épp úgy tudtak a ' Szépért, igy hát Velencéért is, mint a világ legkitűnőbb tollai. Elég kár, hogy a különben »pallérozott ízlésű« iró nem tudott fölmelegedni nagy kortársának, Petőfinek a költészetéért, amelyet ő póriasnak és durvának hirdetett, Velencét jobbam méltányol ja, s gyermekes naivsággal csodálja S.-Marco-t, amelyről szerinte »részletes leírást adni teljes lehetetten.« Majd a börtönöket tekinti meg. s miután azoknak kegyet-' fenségein eléggé méltaitlaiíkoddtt. igy folytatja elmélkedéseit: — Nehéz lélekzetet véve a hercegi palota térés udvarán, igy sóhaj ték: Hála, végtelen hála a gond^elósnek, hála a kor szelidebb szellemét lelkiismeretesen szemmeltar'tó s követő kormánynak, melly ezen embertelen kinlyukialkiat záraik- s ajtóiktól örökre megfosztotta. Ne mosdlyo'gjunk az ily ömlengésen. Abban az évtizedben igy írtak Magyarországom általában, s a Tóth Lőrinc meg a Gorove István útirajzai, amelyek nyugdíj utazásaikról ugyancsak abban az időtálba,n jelentek meg, szintén tele varnak ilyen fiatalos, die humánus, naiv, de őszinte érzel emkátö résekkel, amelyekkel beszámcíwak Európa »többi tartományai«-ban nyert benyomásaikról. A magyar próza, csakúgy, mint maga a táirsadakwn akkor készült, akkor »csiuálódott«. a vajúdás nehéz és nyöszörgőo életét élte, — annál szebb, hogy aránylag gyorsan, szinte rohamos sietséggel formába ömlött ... És bármily komikusán hangzik a mi ufelrónik csetlő-bctló »unfertig« prózája, legyünk hálásak neki azért a szép uj szóért, amellyel szegény nyelvünket gazdagította. A dogepalota prigioni-jainak (bcirtöneinek) átkeresztelése »ktnlyukak«-ká fölötte sikerült s a nyelvújításinak egyik legszebb diadala, — bár, attól tartok, lesznek sokan, akik e költői szó hallatára nem apró börtönökre fognak gondolná, hanem valami más különlegességre. Császár Ferenc egyébairáift nem volt tudatlan férfiú, dötanuknányokkal fölszerelten utazott Itáliába, élvezni, sőt müélvezni is tudott, s néha fején találta a szöget, amelyöt valakinek a fejébe akart verni. (Jogászi »elmeél«, 'ahogy az akkori nyelvújítók mondták.) Csak a mód, ahogy a megfigyeléseit föltála,lja s a tapasztalaltait előadja, tesz komikus hatást, több minit nyolc évtizeddel a könyv megírása után. Én mégis szívesen olvastam, inert jól esett látnom, mily módon lelkesedett egy régibb nemzedékbe^ iró annak az álomvárosnak a szépségeim, amelyek az én' lelkemnek is sokszor a gyönyörködtető! voltak. Mily megható például, amit az Accademia remekeiről jegyez föl: — Itt van Tiziano hires Assuntája, mellyen midőn annyi viszontagságok után is. a festékeik ritka elevenségét, az arckifejezések nemességét, sőt mennyiségét csodálva nézd eled: odatapadlsz azon ki fej e zhetetöe nül gyönyörű arculatba, melyen az örökvalóság örömkedélyhem tükröződik, s azon angyalvo* násokba, mellyek az égbe emelkedő Istenanya arcán, a mennyei boldogság elvérzetében, c’.ly kedvesen. cMy remekül, olly lláDekheszólólag ecsetelvék!... Itt függ Tintoretto azon vászna is, mellyen a nagy festesz önmagát látszik fölülmúlni, a sz. Márk által megszabadított rabszolga.*) Miíi-y külöaféteség, s mily csodálatos erötéli arckifejezé- Sökben a poroszlóknak, kik foglyuk békéit, a fellegekben megjelenő szent mosolyára szétpattanni látják! Mily hatalmasan rezeghette út idegeit ,a szabadság szerebete a művésznek ki illy Hatalmas vonásokkal tudta vásznára varáasotnfr az önkény puiya sz,Olgáinak rémületét a szabadító szent csodájára! Philaréte Chasltes, Téophiie Gautier jvagy Crowe és Cavafcaseääs bizonyára több tudással és müértéssel s klasszikusabb formájú mondatokkal magyarázták Tizian és Tintoretto hatalmas vásznait, de aiglra több lelkesedéssel. Kérdés, vájjon az ő Írásaik is hasonló »örömkedélyben tükröződő« élvezetet uyujtanak-c az olvasóknak, s van-e beanökoly »csodálatos erőtejj«, mint a mi derék írónk taglalásaiban? Az ember e kedvesen nehézkes képmagyarázatért szívesen nézi el az érdemes férfiúnak és jeles sepíemvir-uek a mulatságos és erőszakos szócsinábnanyait. A gondoliere-t ő föilváltva csónakász-mk és sajkás-nak nevezi, a pestist dögmirigynek hívja, a piktort festesz-nek címezi, a velencei államot folyton és előszeretettel dllomány-mk mondja, a pillantást pedig pillanat-iné,De bármily jelentéktelen benyomást tesznek ez útirajzok a inai olvasóra s a mostani Velencejáróra, nem lehet ta*) Császár Ferenc itt a Miracolo di S. Marco cimü Világhíres: kénre gondol, amely a velencei festőművészeinek valóban egyik legszebb alkotása. Homokjáték. Pergő homokkal játszik a kislány. Árkokat ás és alagutat épit, bástyát, meg várat — s már kész is a város pár uj ház kell még. S rontja a régit. Rombol, meg épit aranyhomokból kis tenyeréből földre zizegve, hullva homoklik a sárga kőliszt ^ össze ha omlik nem bánja kedve. Nem szegi kedvét homok hullása fnajd épit másat, el sose unja a másik szebb lesz, az lesz a legszebb, tapsol előre, vágyik az újra. Sőt, el is unja, egy ha soká tart rúgja kacagva, nem tartja sokra hopp, ma ez eldőlt l — nevetve nézi s nevet a nap is az aranyhomokra. „Homokra ne építs, csak játsz vele lányom építs belőle dús kastélyt, százat, mind szép, mert mindre süt az aranynap s ha el dől, épit újat a vágyad. Játéknak jó ez: homok — szerelem. Örökön uj az ingere, bája játsz vele vígan“ im igy nevelem — „de jaj, az életed ne építsd ráia !“ Lángi Sarolta. Magyarok Velencében Irta: Baedeker nagy s
