Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)
1925-08-23 / 224. szám
1925. augusztus 23. BACSMEGYEI NAPLÓ 17. oldal Jótékonyság — Szerkesztői üzenet — Irta: Baedeker A jótékonyság — nem először mondom — igen kellemetlen foglalkozás lehet arra nézve, aki iizi. de még ennél is kellemetlenebb procedura annak, aki »élvezi.« Ez a sport .nagyim fölemelő hatással van arra az úri egyéniségre, aki azt — költséget és fáradságot nem kiméivé — gyakorolja; nemesebbé és jobbá teszi a kérdéses úriembert vagy hölgyet a saját szemében, s néha a másokéban is. .Az ilyen ember jobban alszik éjjel, s . azzal a tudattal hunyja le este a szemét, hogy nem' él hiába, hogy a napját nem vesztette el, hogy a jótett sohase vés-z kárba, s hogy ha ezen a világon nem is, de a túlvilágban okvetetlenül el fogják ismerni a jó cselekedeteit. De sőt ez a világ is elismeri, hogy mily derék férfiúval vagy asszonysággal van dolga, ment már. ez a világ beválasztja mindenféle emberbaráti komitékba. már ez a világ állítja öt nem egy humanitárius akció élére, s már ennek a világnak a hírlapjai (kérdés: a másik világon vannak-e újságok?) közlik minduntalan a becses nevét ezekkel az epithetonokkal: a nctneslelkü emberbarát, az ismert filantróp, a jótékonyságáról széles körökbe;! ismert jeles férfiú, stb. De meg kell őszintén vallani, hogy mikor a jótékonyságról s annak gyakorlásáról, beszélünk, akkor nem ezekre a kitűnő egyéniségekre gondolunk, hanem azokra a talán kevésbé kitűnőkre, akik a jótékonyság adományaira rá vannak Szorulva. S ha már most kérdezné valaki, hogy ezeknek a leikében milyen rezonanciát költ ez a szó és ez az akció; jótékonyság, akkor nem tárul elénk olyan szép kép. aminőt éppen most volt szerencsém festhetni. Ezekre a szegény és talán jobb sorsra érdemes emberekre nézve az a képzelhető legkellemetlenebb intézmény, s ha a sors mosíchasága következtében nem vesztették el egészen a lelkűk erejét és a jellemük szilárdságát, akkor a jószívű emberek sportja rájuk nézve nem sokkal kellemesebb, mint a szarvasokra a vadászok szenvedelmes hadjárata. Ennél a vadászatnál — nem vagyok se vadász, se szarvas, s így nem tudom bizonyosan, de sejtem •— valószínűleg jobban érzi magát a vadász, mint a szarvas, s majdnem így vanajóttevés nemes sportjánál is, amely kedves ingerekkel szolgál a jótékony bácsinak vagy néninek, de kevésbbé kellemes szenzációkkal a jótékonyság objektumainak. Ne értsenek félre! — a jószivü ember minden dicséretre méltó, s még nagyobb elismerésre az, aki a jószívűségét tettekkel is bizonyltja. De — mint már sokszor elmondták — ez a jószivü ember olyat cselekszik, ami nem az ö dolga. A szükölködők ellátása csak úgy állami feladat, mint a tankötelesek iskoláztatása, a közbátorság biztosítása s az ország védelme külső s belső ellenségek ellen. Mit szólnának annak a lelkes férfiúnak az akciójához, aki | fegyverrel járna az utcán abból a cél- j ból, hogy megvédelrnezze a polgártársai biztonságát, vagy a maga szakállára szervezne hadsereget,, hogy megvédje hazája határait? Eltekintve attól, hogy maga az állam sietne kicsavarni kezéből a fegyvert, mindenki bolondnak tartaná s a legjobb esetben azt mondaná róla, hogy olyan dolgokba kontárkodik bele, amelyekhez semmi köze. Nos, ezt teszi X. ur és Y. aszszonyság is^ valahányszor jótékonysági mozgalmat indít, ahányszor özvegyek és árvák könnyeit szárítja fel, s minden alkalommal, amikor a jótékonyság szent nevében alamizsnát osztogat, szükölködőket segit és a koldustársadalom virágzását bármi , módon elősegíti. Az államnak — bocsánat az erős kifejezésért! — kutyakötelessége mindezeket a műveleteket elintézni s gondjának lenni arra, hogy minden. polgáráaak legyen enni és fűteni valója, mint ahogy kötetes arról gondoskodni, hogy minden tanköteles gyerek járjon iskolába és részesüljön elemi oktatásban. Ha az igen (• állam erről a kötelességéről megfeledkezik, ebből semmiképen se következik az, hogy azt átvegye, tőle a társadalom vagy annak néhány jólelkű tagja,, s azt hiányosan, dilettáns módra (mert nem tudja másképp!) gyakorolja, hanem az, hogy az államot e kötelesség teljesítésére figyelmeztesse és kötelezze. Csak az az egészséges viszony állam és a polgárai között, ha mind a két fél elvégzi a kötelességeket, amelyeket a természeti és az országos törvények rája rónak és bizonyos, hogy maguk azok a boldogtalanok, akik öregség, betegség vagy egyéb balszerencse folytán nem gondoskodhatnak magukról, szívesebben fogadnák el a nélkülözhetetlen támogatást a személytelen — és nekik külömben is adós — államtól, mint bármely »nagylelkű« egyesülettől vagy' »jószivü« • emberbaráttól. Mint ahogy' nem tartozik senki se különös hálával az államnak, amért tanítókat boesájt az iskolás gyerekek rendelkezésére, akik őket az ábécé titkaira, ,a földrajz. rejtelmeire s az öszszeadás problémára megtanítják, úgy azért, se kellene extra-hálát érezni az ínségeseknek, ha kórházi ápoláson kivül az állam a mindennapi szükségic- j tekkéi —- akár rente vagy nyugdíj formájában, akár »természetben« — ellátná őket. Mert ugyanazt a kötelességet, azt a kutyakötelességet teljesítené itt az állam* mint ott. ahol arról gondoskodik, hogy a polgárai késő éjjel nyugodan s abban a tudatban mehessenek haza, hogy' az állam rendőrei vigyáznak reájuk. S az olyan szegény' ördög, akit igy az állam támogatna vagy épp egészen eltartana, bátran és szégyenérzés nélkül nézhetne jóltevőjének, az államnak szemébe, mint ahogy az u. n. hadisegélyeket minden géné nélkül felvette mindenki, akinek részére megszavazták. Mert a személytelen áldani adta, amely gondozója és — ha kell — eltartója mindenkinek, aki a közösségéhez tartoziK. Ám most képzeljék el, mily' érzésekké! vették volna föl a hadisegélyeket a rászorultak, ha azokat valamelyik humanitárius egyesület vagy' valamely iőindülatu és nagylelkű emberbarát folyósította volna? Lehet, hogy sokan, a nagyon megedzettek, az u. n. Koldustermószetek pirulás nélkül vették volna föl s nem gondolkoztak volna egy percig se azon, hogy a segítség, amelyre szükségük van, mily forrásból jön. — de bizonyos, hogy mások restelkedve, szégyenpirral az éhező, sápadt arcon jelentkeztek volna e segélypénzekért. S nincs kétség benne, hogy sokan egyáltalában nem is vették volna igénybe az olyan segélyt, amely nem jön illetékes hely*, rőt és külömben se elég. Hálára kötelez. de egyszersmind megaláz s nem nyújt garanciát, hogy alaposan segit. Mert az a magán.jótékonyságnak nagy hibája s egyszersmind a kivégző halálos Ítélete,. — az, hogy sose elég, S hogy a szegényeknek nem nyújthatja az állandóság biztositékát. .Segítséget. amely olyan biztos, mint a tisztviselő fizetése vagy nyugdija, csak az állam nyújthat, s csak az ily segítségnek van meg az a természete, hogy a ráutaltnak a megalázása nélKüi alaposan segíthet rajta. Amit a társadalom ebben az irányban végez, csak dilettáns munka, bármily nemeslelkuek azok, akik jótékonysággal foglalkoznak. Tagadhatatlanul szép és egyenkint ' nem eléggé dicsérhető tevékenységükkel többet rontanak, mint amennyit építenek. Az ő müvük az, ők az okai .annak, hogy az állam kevesebbet 1 törődik a pauperizmussal s az egyes egyének és családok nyomorával, mint kötelessége volna, s az ö müvük, hogy u. n. kcldustársadalom támadt, amely a magánjótékonyság igénybevételével lassankint elveszti a büszkeségét ‘és elfogadja egyesektől azt a segítséget, amelyre vele szemben csak az állam vau kötelezve. Nem egy büszke jellem, nem egy szilárd akarat lett ’ áldozata annak a visszás állapotnak,i hogy az ál’am egyet s mást nem tett meg a polgáraiért s ebbeli kötelességeinek egy részét áthárítja a társadalomra.’ így aztán a társadalom többet tesz. mint a kötelessége volna, de mégse eleget, mert sokkal gyöngébb az államnál, amely — miikor szociális kérdések megoldásáról és szociális feladatok teljesítéséről van szó — szintén elég gyenge. S itt is áll a régi játék a szavakkal, amely tiszta komolyság: egy kicsit kevesebb több volna. A társadalomnak és az egyeseknek egyszerűen be kellene szüntetnie minden jótékonyságot. A humanitárius egyesületek adják át vagyonukat az államnak, s ez utóbbi gondoskodjon kivétel nélkül mindenkinek az eltartásáról, aki erre valóban rászorult. A társadalom igy egy 'küllőmben szép csoporttal — a jótékonyak osztályával — szegényebb lesz. de az emberiség egy szép látvánnyal gazdagodik: megszűnik a koldustötneg s a. szegények emelt fejjel fogadhatják eí az állami segélyt, amely nem tár maid semmi megszégyenítéssel, mert hiszen a polgárok anyja: az állam adia. A szülők által nyújtott támogatásban nincsen semmi, ami megalázó. Szegénység persze ebben az esetben is lesz, mert az emberiségnek ezt az átkát, ahogy most van berendezve a társadalom, az állam se tudja levenni a polgárairól. De ami pótolni való még marad, azt aKkor is elvégezhetik - o jó emberek, egyesületté való alakulás és reklám nélkül. Vannak esetek, amelyekre nem gondolhat a törvény, a népjóléti se és nem provideálhat az állam, s igy lesznek nélkülözök akkor is. amikor mindenütt államilag fogják szabályozni a szegények megoldás után Vértanuság vágya Irta : Babits Mihály I. Vértanút! Vértanút!... De hol nö a pálma? Fejünkre tikkadt az idők Szaharája. Oh Isten! van-e még a markodban datolya, vetni magvait egy jövő oázodba! vagy fáradt ujjad közt ha maradt egy-kettő pálmamag; azt is már leejted a meddő semmibe, mint sok bus csillagod!? II. így hullna a vér is, a vér is haszontalanul ma. Bújjunk el, testvérek, félnek a próféták, hol az Igazság is hamisan fog krétát. Nézzétek: szavaim elrejtik magukat, mint ha sövény mögül a gyáva eb ugat Óh bilincses élet! óh zsákbafutó kor! Fáradt a fény; császár lett a poroszlóból s görnyedten járnak a hercegek. III. Es mi már nem bírjuk. A mellünk nyugtalanul zihál. Sajgnak hüvelyükben a megcsiszolt szavak: csak nekiindulni, mint a Bolond Lovag! ragyogva, kitárva, kamaszul és bátram s nem is gép-évek motor-fogatában; amely csak arra visz, amerre akarják, amerre számítva csattintja csavarját a Céltudat kemény ujjhegye! IV. Paripán! S a keresztutaknál ha megállsz, paripám, szegd föl szép nyakadat a szimatos égnek s mig hosszú sörényed a Végtelenségnek szelei borzolják, jövendők és múltak keresziutja mellett ha megállsz tágultabb cimpával: megérzed valahol talán ott az Isten illatát! mint lepke a lángot megleli ha belehal is! S ha az Isten fáradt már mint a lámpa, mert olaja nincsen: tápláld te az Istent, aki táplált téged! égj Benne, ki benned évezreket égett! Oh paripám! pillém! óh gyenge moly ócskám! tadom, kicsi vagy te, hogy Abba lobognál: de hány mag elömlik szent kéjjel, céltalan, mig tán egyikben a Jövendő megfogan!