Bácsmegyei Napló, 1925. augusztus (26. évfolyam, 204-232. szám)

1925-08-02 / 205. szám

14. oldal.

BACSMEGYEI NAPLÓ

1925. augusztus 2.

Sohsevolt király bánata

Móra Ferenc meséiből

Sehfflsines országnak Sohsevolt királya egyszer azt álmodta, hogy kilenc borbély kergeti árkon át, bokron át

nagy ollócsattogással s egyre azt kiabálják á fülébe:

■— Megállj csak, hadd borotváljuk le. azt.a három szál bajuszodat!

De vitte is ára a Sohsevolt király a ritka szép bajuszt úgy, hogy szinte elakadt bele a lélekzete. A verejték meg úgy: szakadt róla, bogy száz feneketlen vödröt še lehetett volna vele -meg-, tölteni.

‘Nem ért az semmit, az'egyik borbély azért csak megkapta már a palástja szélét, a második már verte a habot, a harmadik már fente a borotvát, mikor a Sohsevolt király olyan nagyot rúgott magán, hogy az. aranyos ágyról egyszerre elszálltak ijedtükben a ráfestett angyalok.

— Ejnye, de jó, hogy fölébredtem, — dörzsölgette Sohsevolt király a szemét s ahogy körülnéz a szobában, látja ám, hogy éppen akkor repül föl a Piros bársony paplanról egy icike-picike legyecske.

— Hopp, te üldöztél engem kilenc borbély képében! —. horkant föl mérgesen Sohsevolt király s úgy odavágta a legyecsücéhez a koronáját, bogy a korona menten kétfelé repedt. A legyecske meg fölszállt az élefántcsontgérendára s onnan pislogatott lefelé a három szál bajuszra.

—. No ezért meglakolsz! —, illesztgette össze a király a koronáját, de hogy össze nem ragadt, kiadta megdrótozíatni. aztán maga elé parancsolta az udvarmestert:

— Hallod-e, nekem azt a legyccskét élve-halva megkeritsđ* mert máskülönben a, lábadhoz tetetem a fejedet!

Szaladt az udvarmester, hozta a nagy létrát, fölkapaszkodott a gerendára, de akkorára a legyecske átröpült a gerendának a másik oldalára.

Hej, Sohsevolt király mérgében hatfelé sodorta a három szál hajuszát, de azért az udvarmester egy nap. egy éjszaka hasztalan kergette a legyccskét a nagy létrával. Mit volt mit tenni, utoljára azt mondta a királynak:

— Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: létrával nem tehet legyet fogni.

Sohsevolt király .négyfelé rúgta’ mérgében a "két papucsát s maga elé parancsol ía az udvari fővadászt:

— Fél koronám neked adom, ha azt a haszontalan legyet lelövöd!

Az udvari fővadász elővette az ijját s egy nap,1 egy éjszaka lövöldözött a legyecskére. Olyan volt már a szoba a sok nyílvesszőtől, mint. valami óriási sündfeznó, amelyiknek befelé nőttek a. tüskéi, de azért a legyecskének annyi baja se volt, mint egy leesett mákszem.

Utoljára az udvari fővadász is odaállít a király elé s azt vallotta szégyenszemre:

— Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom: nyíllal nem lehet legyet fogni! I

Sohse volt király bujában tövig rágta a három szál bajuszát s maga elé rendelte az udvari parittyamestért:

— Fél koronám, fél országom a tiéd, ha azt a hitvány legyet, agyönparityíyázod!

Az udvari főparittyás elővette a parittyáját s egy nap, egy éjszaka hányta vele a kavicsot, úgy, hogy annyi volt már a kavics a szobában, mint az országúton. Jutott belőle még Sohsevo’t király orrára is. Akkorára dagadt iők, mint a magnak való uborka, de a legyecskének kutyabaja sem esett. Olyan vígan pödörgette a bajuszát a király fejebubján, mintha lakodalomba készülne. Utoljára az udvari parittyamester is hét-rét gönyedt a király előtt:

— Felséges királyom, életem dudálom kezedbe ajánlom: parittyával nem lehet legyet ütni.

Sohsevolt királynak megcre’dt a -köay-I

>. nye bánatában s olyan patak lett belőle, ! hogy az árvíz majd! elöntötte Seholí sincs országot. De még tán el is öntötte ! volna, ha a negyedik nap az udvari boí lond be nem állít a király elé hívás nélkül is. Nem volt pedig annak a kezében se létra, se nyíl, se parittya, csak egy csorba cserépbögre, f — Légyfogui jöttem, hékás! — szól a királynak, aki úgy ugrott föl a tró- I nusáról, mint a labda:

— Neked adom fél fejem, ha megfő, god a legyet.

i — Kell is nekem olyaníéle, ugyan I mit csinálnék' véle? — nevetett az ud- I vari bolond s azzal belenyúlt a bögréj be: úgy bekente édes mézzel a király fájós orrát, hogy az egyszerre szeretett volna szájjá változni.

— Inkább a számba édes fiam, —

Valamikor kemény, önérzetes ember volt..

Műhelyében sivalkodott a fűrész, mint fa kismalac s gyalupadjáról, mint a táv■ ii atszalago'k, hosszú, fehér forgácsok I gombolyodtak.

Januárban ötéves, egyetlen kisfia !áfzat kapott, mellét apró piros pöttyök \ lepték ei s mire orvos érkezett hozzá i a szomszédos faluból, már meg is halt. I Az apát hónapok múltán is mély-mély ( csodálkozás fogta el, valahányszor íelj ébredt, hogy mindez ily hirteleniil és i ícl se ioghatóaa megtörténhetett. Üres! séget érzett fejében, szivében, maga kö! riil, mintha elvettek volna döle valamit, ! ami eddig védelmezte. Sokat aludt, egészségtelen, hosszú álommal, nappal is. Eiolgozni nem tudott. Vállát vonogatta, ásitott, lesoványodott, megöregedett, pedig csak akkor múlt huszonkilenc éves.

Egy nyári reggelen — a másik megyében, egy városka határában — a temető mellett, a mezőn találták, amint a napfényben aludt. Puha kalapját, — hogy ne érje a forróság — szemére húzta. Kék kabátot, sárga nadrágot, fűzős cipőt viselt, mely után valami mcsteríegénynek gondolták. Messziről jöhetett, minthogy cipője fehér volt az országút porától.

Augusztus végén a szomszédos falukból, tanyákról odaözöulöttek a bucsusók, lányok, asszonyok, kik fekete ruhában csoszognak a próbán, melyet a nyár utolsó fénye aranyoz s a templomi zászlók alatt, réztrombiták hangjainál szenténekeket énekelnek. Egy öregaszszony, aki a megyéje beli faluból jött, megismerte:

— Péter — mondta.

Ö azonban nem mozdult.

— Kis Péter, — kiáltott még egyszer a fogatlan öregasszony — hát nem ösmersz?

— Nem ösmerem magát — szólt s elfordult tőle.

Az öregasszony arra gondolt, hogy megháborodott szegény s három miatyánkot mondott a lelke üdvösségéért.

Pálért épülő házak állványai alatt lehetett látni, amint cigarettázott. Olyan könnyű házimunkákat vállalt, melyeket bármikor abbahagyhatott. Fölásta a kerteket, piszkafákat hegyezett, madárijesztőket állított fel. amiért ebédet, vacsorát kapott. Szüret táján hordókat szállított parasztszekéren. De sehol sem volt maradása.

Bántotta á fény is, a lárma is, különösen a gyermekek, kik vadul, szemtelenül ordítottak. Ilyenkor elfordította a fejét, komoran tovább ment. beült- egy korcsmába. Akkor aztán hetekig lógatta fejét egy vörös-abroszos asztal mellett. Csöndes korhely volt, ki senkinek sem' ártott.

De egyszer hajnal felé több pálinkát ivott a szokottnál, nem tudott fižetni. A korcsmáros, aki maga is részeg volt, Össze-vissza verte, galléron ragadta, legurította a korcsma lépcsőjéről a hóba,

akarta is mondani Sohsevolt király, de abban a percben leröppent a legyecske a gerendáról, ’körüldongta háromszor a király fejét s oda ült a mézes orrának a leghegyébe. De bele is ragadt úgy a mézbe, hogy két udvari szakács mire ■lefcapargatta a tortavágó késsel, annak nyélig elkopott a vasa.

— így van ez, uram király, — mondja az udvari bolond. — jobban meg lehet a legyet fogni egy csöpp mézzel, mint egy hordó ecettel!

Sohsevolt király ezt a bölcs mondást mindjárt felíratta a kéménybe korommal, az udvari bolondot pedig megtette udvari bölcsnek, hogy tanuljon tőle bölcsességet az egész királyi udvar. Ha az udvari bolond ilyen nagyra nem vitte volna, az én mesém is tovább tartott volna!

j havat, sarat, eloldalgott szó nélkül. Égett mind a két arca. Úgy emlékezett, hogy arcul is ütötték. Nem törődött vele, minthogy már semmire sem becsülte magát.

Reggel kiállt a piacra, hol facér nap-1 I számosok álldogálnak, munkára várva, j Valaki azf kérdezte, nem vinne-e cl egy I kocsi szemetet. Miért ne? Legyintett a ! kezével, hogy nem bánja.

1 Öreg szemetesektől hallotta, hogy iag’ jobb erős virzsiniára gyújtani, akkor kibírja az ember. Erre se volt sziiKség. Állta ő cnélkül is. Amikor inár gyakrabban szállított szemetet s naponta többször fordult kocsijával, maga is csodálkozott, milyen hamar beletörődött uj mesterségébe. Annyi bizonyos, hogy mindgyárt érdekelte. Élvezettel nézegette kezét, melyet ’ elborított a ragadós szutyok, le se mosta. Este pedig kéjelegve gondolt arra, hogy milyen ronda munkát, folytat, többször egymásután hangosan kimondta foglalkozása durva nevét, s ezen jót nevetett.

Azt remélte, hogy a földalatt, a sok haszontalan liin-lom között, véletlenül valami kincset talál, mindennél nagyobb kincset, mely egyszerre nagyon gazdaggá, hatalmassá, boldoggá teszi s megint élheti régi életét. Hiszen annyi minden van a föld alatt. De nem talált semmit. Csak port, szalmát, rozsdás lábasokat, cserepet, iivegdarabokaí, gubancos hajat, rohadt cipőket, olyan holmikat, melyeknek már az értelmét se tudta. Egyszer lapátja egy kémény tárgyba ütközött. Valami ládára bukkant. Kinyitotta a fedelét, de belül üres volt.

A gödör fenekén rendesen pihenőt tartott. Leült a földre, melyet előbb lesöpört nyiríaseprőjével és aszerint, hogy tél volt vagy nyár, melegedett vagy hüsölt, mert a gödör olyan, mint a parasztsuba: télen meleg, nyáron hideg.

Zöld legyek cikáztak a homályban. Messze fölötte lármázott az élet. Egyedül volt a föld alatt. Péterire, gondolta egyszer, ő is mélyen lehet és az ő kis szája, az ő fekete, kedves szeme, áldott két keze is szemét már. Mosolya is szemét.

Nagy-ünnepeken találkozott a falujabeli asszonyokkal, de ezek már nem ösmerték föl. Haja hozzákopott a szemét színéhez, a szeme, talán a sok fürkésző kutatástól, összezsugorodott, mint a földalatti állatoké, arca elhízott, vastag, húsos, négyszögletes lett. az élettapasztalat állati ’kegyetlenségétől. Körmei megrepedeztek, elcsempültek, kettő a balkezén meg is vakult. Élt-éldcgélt. Dolgozott, aludt. Kapott valami szürke ruhát is, mely oltalmazta a hideg meg az eső eilen, úgy elbújhatott benne, hogy senki se vette észre. Ha csöngetett a kapukon, kezében, kezében a vasvillával, beengedték. Senki se kérdezett tőle semmit, sohase néztek rá. Tudták, hogy ez a szemetes.

Időközben mellékfoglalkozása is akadt. Uriházakhoz hívták, agyonlőni veszett kutyákat, beteg macskákat. Egérfogókat ámít, patkáayinérgct, me-I lyet bádogdobozban tartott, sok rongysyal körülbugyolálva a szemeteskocsi mélyét. Bunkósbotokkal, horgokkal, kötelekkel órákig piszmogott, gyufákat, gyertyát gyújtva a lucskos sötétben.

A gyerekek, kik ősidőktől fogva rej mény tel énül szeretik a Piszkot, élvezték I munkáját. Bámulták is őt. mert különös vén szemetes lett belőle. íortélyos I és furcsa. Orra körül volt egy harapás. I Azt beszélték, hogy patkány marta (inog s a szemetes pókhálóval kezeli. I Katonásan ment az uccán, vállára vc- I tett rozsdás flintával, övén egy szeleujcéve! meg egy kézilámpával. Később érj meket láttak mellén, két ócska medáliát, j melyet cukorspárgára akasztott. Az I egyik valamilyen daloskor jelvénye volt, a másikat pedig — egy régi tallért — a szemétgödörben találta. Minthogy egy hosszú élet működéséért senki se tüntette ki, ő’tüntette ki önmagát.

I — Szemetes bácsi — kiabáltak rá a i gyerekek — honnan jön?

I — Lakodalomból — felelt rá s ka- S csiníott hibás halszerűével.

— Mi volt vacsorára?

I — Féreg, bogár, giliszta. Egy se pisz-. [ kos, mind tiszta.

— Mit talált a gödörben?

! — Kincset, kincset. Attilla király kin! eset.

j Ha dolgozott, odaálltak a gyerekek — mosdatott, fésült urfiak — és leszóltak hozzá a gödörbe, melyből feje sem látszott ki. Egymásután hányta ki lapátjával a szemetet, melyet a gyerekek nagy mulatságára »lekváros csuszának« nevezett. Visougoít, sikongott a gyereksereg, ingerkedett vele.

— Szemetes bácsi.

— No mi az, aranyvirágom.

— Mik szaladgálnak a lába körül?

I -- Qalambocskák.

; — Azok cincognak úgy?

; Nem cincognak azok, hanem túr! békolnak.

! — Hát nem fél a férgektől?

. — Isten állatkái azok is, csak úgy,

: mint ti.

; Az öreg gyönyörűen tudott fütyülni.

I Vékony, éles füttyeit úgy eregette-teregette, mint a pántlikákat, melyeket öszszebogozott, kioldott, csokorra kötött. Azt mondotta, hogy ettől elcsendesülnek a patkányok és elalszanak a férgek is.

Tavasszal, mikor az orgonák, galagonyák kihajtanak, dagadni kezd a föld tésztája, a szemét is kivirágzik. Azt lehet mondani, hogy hízik a szemét. A gödrök, melyek mélyükbe fogadták az ősz és tél minden hulladékát, majdnem kiöntenek, mint a megáradt folyók, fölt’etszik rajtuk a rothadás szivárványa. Kövér, fülledt illatok lengenek, melyek elfacsarják az orrot. A salétrom szaga, mint valami hegyes kutató-tü. szinte az agyvelőbe vájkál.

Péter bácsi órákig motoz a gödörben, köszönti a tavaszt, vigyorgó utálattal, eszelős kárörömmel látja a tenyészet és enyészet minden fortéimét. Ezerlábuak, vizszinü, áttetsző férgek, kis fekete szemétbogarak, melyek kemények és szívósak. mintha acélból készültek volna, a halál katalinkái szelíden keze fejére .települnek, végigsurrannak kabátja hajtókáján. Nem hessegeti e! őket. Leguggol a gödör fenekére, egy hajtásra felhörpinti pálinkás butykosát, melytől mind a két szeme szögletén kicsorran a könny és végigfolyik mind a két orcáján. Fejében lassan dongani kezd a részegség.

Még mindig azt hiszi, hogy nem hiába kotorja körmével a földet, egyszer rátalál arra, amit keres.

— Szemetes bácsi. — kérdezi csodálkozva — jó ott lenn?

— Jó, fiam, — mondja a szemetes és csemcsegve issza könnyeit a pálinkával együtt— nagyon jó. Te nem is tudod, milyen jó. De majd ha nagy leszel, egyszer talán, te is megtudod.

A kisgyereket — egészséges, pogány kölyök — megvilágítja a tavasz rózsaszín fáklyája. Néz a fekete gödörbe, a fekete emberre, kinek fekete a szája is. Nem érti, hogy mit beszél. De ösztönösen megborzong. Érzi, hogy valami feketét mond..,

a sárba.

Feltápászkcdott, letörölte magáról a

A föld alatt

Irta: Kosztolányi Dezső