Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)

1925-07-26 / 198. szám

18. oldal

BAGS MEGYEI NAPLÓ

1925. julius 26.

Eladó a Cirmos

Móra Ferenc gyermekmeséje

Cudar, goromba téli idő volt. Bömbölt a szél, mint a veszett vad, szaggatva fejünk fölött a nádtetőt s ugy rázta ■a jégvirágos ablakunkat, hogy ijedelem volt hallani.

— Natianó, 'Fejitériek fázitja van, — panaszkodott kicsi húgom és dideregve bujt oda nagyanyóhaz, aki a padkán ülve melengette a hideg kemencét. Másik oldalról én húzódtam hozzá, kócos fejemet odahajtva öreg szivére. Az ölében pedig ott dorombolt a Cirmos. Hármunk közül neki volt a legjobb, mert őt mind a hárman melegítettük.

— Nadanó, setitet látót. Nadanó félét, — szepcgett megint Teriké.

Leugrottam a padkáról, megkerestem az asztalon a mécsest: nem volt benne egy csöpp olaj se.

— Nem baj, lelkem. — vigasztalt bennünket nagyanyó, — világit már a holdacska. Az a szegény emberek lámpása.

A holdacska csakugyan bekukucskált »az ablakon és elnézelődött rajtunk, a hogy ott gubbaszkodtunk a kemence körül beteg madarak módiára. A szél egyre haragCiSbban üvöltözött s mi egyre jobban elcsendesedtünk. Tériké már a kis markába szorította az egyik fülét a Cirmosnak. Mindig ugy szokott tenni, ha alvófélben volt. Én magam is álmosan bóbiskoltam, mikor egyszerre megszólalt a nagyanyó. Reszketett a hangja s a szava háromszor is elakad:

— Gyerekeim . . . lelkecskéimt . . . szivecsjvéim . . . holnap eladom a Cirmost

Egyszerre kiment szememből az álom s elállt a szivem verése. Ijedten szorítottam magamhoz a cicát.

— A Cirmost, nagyanyó? Ugy-e csak tréfálsz, édes, jó nagyanyó?

Mióta nagyapó meghalt, azóta minden héten eladtunk valmit. A Tarka kocit, a búbos kakast, a kendermagos tyúkot, a kakukkos órát, a diófa almáriumot. S mentül üresebb lett a házunk, annál jobban szerettük a Cirmos cicánkat az egyetlen jó pajtásunkat a kerek világon.

— Se kenyerünk, lelkem, se tűzre valónk, — törülgette nagyanyó a szemét — Egy-két garaskát majd csak adnak érte a jó emberek. Aztán, látod ha szerzünk is valahonnét kenyeret, mindig a Cirmos eszi el előletek a bélesét

Csendes zokogással lehajtottam a fejemet és nemi szóltam többet semmit. Beláttam, hogy nagyanyónak igaza van: nem tarthatunk a háznál olyan ingyenélőt, mint a Cirmos, aki még egeret se tud fogni. Tériké azonban, a kis esztelen, félálmában is haragosan mormogott :

— Rossz nadanót nem szejeti Tejite.Ó, nem tudom én még ma se kimondani, micsoda szomorúság ereszkedett azon az estén a mi szegény házunkra. Még a holdvilág se tudta tovább nézni a nyomorúságunkat: eltakarta orcáját nagy fekete felhővel. A sötétben aztán egyéb se világított, csali a Cirmos villogó szeme. Mintha csak azt akarta volna mondani:

— Ohó, nagyanyó, én is ott leszek akkor, mikor te engem el akarsz adni!

Bizony pedig, istenadta jószág, nem nagyon kérdezett téged másnap reggel nagyanyó, mikor belebujtatott a nagy füles kosárba. Majd meghasadt pedig szegénynek a szive, mikor kihúzott korfuink a szalmavacokról. Tériké akkor is ezt szepegte: *

— Cijmos, hova méd, öjeg Cijmos?

— Hát bizony ezt nem tudta az öreg Cirmos. Nem tudta szegény nagyanyó se. Ahogy ott ácsorgott a piacon, a nagy sokadalomban egyik helyről a másikra taszigálták, de bizony senki megnem kérdezte tőle: hogy a macska, néniké? Akit megkínált is vele, mind kinevette. Piacon árulni macskát: ugyan kihallott már ilyet?

S nagyanyó, a szegény jó nagyanyó tnaga se tudta, mért: de szinto örült

már neki, hogy nem akad gazdája a Cirmosnak. Mentői jobban haladt az idő, annál jobban nekividámodott s egész belesápadt, mikor nagysokára megszólította szép nyájasan egy öreg ur:

— Eladó-e ez a szép cica, anyóka?

—• Hát . . . már . . . izé . . - hogyha

éppen hát, — motyogta szegény nagyanyó zavarodottan.

Az öreg ur elmosolyodott s a markába nyomott nagyanyónak egy nagy ezüst pénzt.

— Itt lakunk a harmadik házban, hozza el odáig a cicát, anyókám.

Mosit már nagyanyó is mosolygott, de olyanformán, mint akinek sirhatnékja van. Boldog Isten, hogy jóllakik majd a két árva abból a nagy pénzből! Nagyanyó már szinte érezte, hogy süt a .meleg kemence, hogy párázik az asztalon a forró kalácscipó. Piros felső haja a Janikáé, fehér alsó haja a Terikéé, foszló fehér bele a Cirmos cicáé.

Az ám, ebben a percben megszólalt az öreg urj

— No, lelkem, itthon vagyunk, adja ide a cicát.

Nagyanyó arcáról elszállt a mosoly.

— Alásan kérem az urat, — hebegett szegény, — de aztán ha meg nem sértem, lesz-e maguknál jó helye ennek a Cirmosnak?

— Amilyen macskát illet, —‘nevetett az öreg ur.

— Mert tejfölön nevelkedett ám ez a boldogabb világban.

— Azt minálunk is megtalálja.

— Aztán nincs ám ez eg ér koszthoz ! szokva.

j — Az az ő baja.

— De tollas ágyban szokta ám az éjszakáit tölteni. Aztán nem tűri ám, hogy haragosan kiáltsanak rá.

De erre meg már az öreg urat hagyta el a béketürés. Bosszúsan mordult rá nagyanyóra:

—Ejnye, de sok baja van magának jó asszony, nem érdemes az a haszontalan macska ennyi szóbeszédre.

Egyéb se kellett nagyanyónak. Szinte megfiatalodott, olyan sebesen tette le a földre a kosarát s kereste elő a kötője zsebéből az ezüst pénzt.

— Vigye vissza az ur pénzét. Aki a Cinnostra azt mondja, hogy haszontalan macska, annak a Cirmos nem eladó. Nem ám, nem eladó a Cirmos. Ilyen macska nincs több a világon. Ez a Janika cicája, ez a Tériké cicája, ez a mi utolsó jószágunk. Érti-e az ur?

Kigyulladt nagyanyó orcája s utoljára már olyan hangosra fogta a szót, hogy nemcsak az öreg ur ámult-bámult, de még a Cirmos is megrettent tőle. Kiütötte gömbölyű fejét a kosárból, széttekintett a világban, aztán hirtelen kiugrott s ugy elszaladt a buzásszekerek alatt, hogy tán a világból is kiszaladt. Nagyanyó fehér lett, mint a viasz s bizony vévágódík az utca porában, ha az öreg ur meg neim kapja.

— Sohse bánja, anyókám, vigasztalgatta szelíden, — azt ugyan meg nem fogja többet senkise. Legalább a pénzt tegye el most már, jó lesz egyremásra a kis unokáknak.

Értette is, nem is nagyanyó a vigasztaló beszédet, ö csali annyit tudott, hogy oda van Cirrmos. A legszebb macska, a legjátékosabb macska, a Janika, meg a Tériké macskája.

Mikor összeszedte magát egy kicsit, s vett meleg cipót, piroshajut, mint a rózsa, fehérbélüt, mint a kalács. De ezzel odaballagott, ahol -a kenyeresek árulnak is csak sírva tipegett haza szegény s elszorult a szive, mikor a kis ajtón belépett

Torike belegubódzott egy rongyos

szűrbe, ugy leste nagyanyót s vígan szaladt eléje:

— Jó nadanó vad. Nem adtad el Cijmost. Szejetjet, jó nadanó.

Nagyanyó ámlut-bámult, hát még mi- '

kor én odaálltam eléje — vállamon a

Cirmos cicával. Ugy dorombolt, ugy font a haszontalan hogy a ködmönkémen keresztül is mind föltépte» az ingecskémet.

— Nagyanyó, nagyanyó, a Cirmos egeret fogott!

Ugy bizony, mert nem ment ára a Cirmos világgá, ahogy a kosárból kiugrott. Dehogy ment, dehogy: egyenest

hazaszaladt s ahogy a küszöbön beugrott, mindjárt egeret fogott. Életében az elsőt.

S ahogy nagyanyót meglátta, fölpuposltotta a hátát s ráhunyorgott alamuszi szemével:

— Ne busulj, nagyanyó, nem leszek többet ingyenélő. Megkeresem már én nemcsak a kenyerem hanem a pecsenyém is!

A ramazáni éjszakák

Irta: Branislav Nusics

Pasics Ibrahim Ali aga a nagy szultán palotájával szemben építette fel a házát. Keleti és déli virágokkal 'hímzett kis kertecske vette körül a csendes kastélyt. Ilvije szépsége és szerelme vahonolt. Ilvije szépsége és szerelme varázsolta Ali aga házát földi paradicsommá, csevegő dallamos hangja betöltötte az egész háremet. Ilvije háremhölgyhöz járt Ali aga és elcsevegett vele az időről, a virágokról, a szerelemről és a gyaur asszonyok bűneiről.

Innen a rácsos ablak mögül még szebb és boldogabb kép mosolygott reájuk. Egy keleti gyöngyvirág mosolya és boldog, ártatlan arca. sugarzta be a kertecskét. Ez volt Pasics Ibrahim Ali aga leánya, a — szép Gyulaszime.

Ibrahim Ali aga, talpig derék muzul- I mán, valóban megérdemelte a boldog! ságot. Becsületes, okos és vallásos emjber hírében állott s az egész városban ! ö volt ái legnépszerűbb ember.

Nem egyszer fordult hozzá tanácsért a kegyelmes pasa, a nagyvezir, a biró és a iöpap. És a város szegényei dicsérték bőkezűségét. »Áldott jó lélek!«

I Így beszéltek róla a városban.

1 És mikor a mindenható Allah nagy- I reményű fiát, Nazirt magához rendelte Ali-aga nagyon lehangolt kedélylyel járt s kelt a ház körül Egyedüli öröme a szép Gyulaszime volt.

»Édes bülbül galambom!« így dédelgette Ali a kis Gyulaszimet és szeme, szive úszott ä szeretettől. Végtelen gyöngédséggel és kedveskedéssel árasztotta el egyetlen gyermekét *

így nevelkedett Gyulaszime. Nőtt, mint a kerti virág szeretet és gondos ápolás közepette. Játszott a napsugárral, verseny dalolt a fülemülével és kacagott a csobogó hullámokkal. Olykor-olykor pedig átszökött a szomszéd Elife özvegy hannumához, hogy elcsevegje örömét és meghallgassa Elifét, ki sokat tudott mesélni: ki halt meg, ki nősült, melyik háremben táncolnak a cigánylányok, ki szokott péntek este tilosban járni. Rengeteg titkot tudott az özvegy asszony.

És a szerelemről oly hízelgőén, oly nagyon-nagyon kedvesen beszélt Elife banumme.

Gyulaszime arca égett ilyenkor és fehér arcáján piros rózsák nyíltak.

»Mi a szerelem?« kérdezte egyszer Gyulaszime.

Oh! Elife ezt is oly szépen megmagyarázta. Gyulaszime kéjjel szívta bóditó meséit. Gyulaszime szive hangosabban vert, behunyta nagy szemeit, melyet sötéten árnyaltak hosszú ives pillái és álmodozott az uj, rejtelmes birodalomról, ahol csókot vesznek és csókkal fizetnek.

Elife egyszer megemlített deli fivérét, aki hadnagy a szultán dicső hadseregében. Hős éls lovag és ugy tud beszélni, hogy a gyaurok is megcsodálják. Aranybojtos kardot és fezt visel. Oh, müyen szép az, mikor csengve csörög utána a kard!

Gyaluszime égő kíváncsisággal hallgatta Elifet

»Be szeretném látni őt« — sóhajtott fel.

»Megláthatod!« felelt Elife kedvesen és hízelegve.

»Igazán? Hogyan? Mikor?«

»Holnap elviszem a hárem előtt sétálj ni. Te nézd őt a rácson át. ö nem fog 'sejteni se nun it.«

Gyulaszime másnap már ismerte Hanuvexdit, a csinos és szép termetű ka« tonát.

»Hogy tetszett?« kíváncsiskodott más-; nap Elife.

Gyulaszine nem felelt, csöndesen elfordította a fejét. Ettől kezdve mindennapos vendége volt a szép Gyulaszime Elite özvegynek.

Pár hónap múlva Elife átrándult Pasics Ibrahim Ali-aga házához. Ilvije hennuma háremébe és nyíltan előadta, ; hogy Gyulaszime szerelmes fivérébe,

! Hanuverdi hadnagyba.

Ilvije meglepetten fogadta a hirt és i mélyen sóhajtott Az elválás gondolata; i fájón érintette szivét, de elhatározta, hogy 'Ibrahim! AH-agával közli at hirt mielőtt választ adna.

Este, midőn Ali-aga a hárembe lépett, Ilvije némi habozás; után megvallotta á fiatalok szerelmét.

Ibrahim Ali-aga arca eücomorodottt Aztán hirtelen felvilantak szemei, kezét görcsösen összeszeritotta.

»Nem!« felelt erélyesen. »Az én leányomat nem Hanhuverdfnek neveltem^ ITáyl és családja ellen nincsen kifogásom, de Hannoverdi rossz mohamedánt Bort iszik, mint egy gyaur, háremben cigányleányokkal táncol és a keresztény nőknek udvarol. Gyulaszime nem tudja, ki az a Hanuverdi. De megtudja és akkor utálattal fordul el tőle. Tanácsolom, hogy Hanuverdi őrizkedjék az én hárememtől.« j

És Pasics Ibrhim Ali-aga, a hithfi muzulmán ettől kezdve szigorúbb fel ügye« letet gyakorolt leánya felett.

De lehet e útjába állni a szerelőm^ nek? Van-e gát, sövény, fal, amelyen át! nemtöri magát a viaskodó szív? És a szive vitte romlásba Gyulaszimét is, a ki fiatal volt, tapasztalatlan és az élet« bői csak a szépet és az örömöt öS« merte.

Ezüstös holdvilág öntötte el a hárem kertjét és a bokrok, lombok halkan fürödtek a sápadt fényáradatban. Megskalpolt fejhez hasonlított a hoidkoroag és Ali-aga magába roskadtan ült Ilije mellett

Egy idő óta szomorúság, kínos nyo« masztó ködként ült az egykor boídogpáron. Különös, rósz hírek keringtek az ő egyetlen galambjukról. Ibrahim nem hitte a rossz nyelvek beszédét

Ilvije hallgatott, most nem volt szava, csicsergő hangja nem vidította fel Ibrahim lelkét. Egyszer aztán önkéntelen sóhajtott és hirtelen megeredtek a könnyei. Ibrahim észrevette.

»Ilvije, oh Ilvije, te semmit sem szólsz Gyulaszimeröl. Mi van vele?«

»Nagyon szomorú és sir, mindig sír.« Zokogott Ilvije,

»Szólj igazat, Ilvije« fakadt ki az aga.

»Oh, Ibrahim, igaz, nagyon igaz, amit a csarsijában beszélnek.«

Ibrahim felugrott és égre emelte kezét.

»Allah, Te mindenható Allah segíts és könyörülj rajtam! Lehetséges az, hogy az én leányom, a szép Gyulaszime — becstelen? Tönkre tették a házam becsületét! Allah, oh, te igy nem akartad!«

Ibrahim aga lábai megremegtet; és verejték lepte el homlokát. És Ibrahim aga lelkében iszonyú elhatározás született

Aga nehéz léptekkel indult a drága há-