Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)

1925-07-12 / 184. szám

1925. julius 12.

BACS MEGYEI NAPLÓ

15. oldal

r

Egynéhány évtized óta nem gondoltam rá. Néha megjelent kellemetlen álmaimban, reggel még éreztem a lidércnyomást, aztán megint sokáig nem került reá a sor. De most julius ragyogó verőfényében künn voltam a szabadban. Hozzátartozik ez a gyerekkorból megmaradt szokásaimhoz, szinte áldozatot mutatok be a múltnak, amikor megállók a ha tárban, fürdetem a leikcmef a természetben, nézem a buzakereszteket addig, amig fátyolos lesz a szemem. Keresek fákat, amelyek a régiekhez hasonlítanak, megdobban a szivem, ha fehér galambok röpülnek fel a tarlóról.

— Nini, a becskcreki temető mellett vagyok, a sváb-fertályban. Ott is ilyen galambok röpködtek akkor, amikor vitt valami érthetetlen erő a szabadba, bolyongásokkal vertein agyon a vakációt, hol a mezőn, hol az erdőben, hol a temető öles füvében.

Mikor átúszik rajtam a szél, sokszor érzem a régi illatot, jaj de szépek a hajnalkák, amelyek délig már elszomorodtak, a fuxia, a verbéna ilyenkor a virágom, az egyszerűek, a falura valók és nem a városi rózsa, amelynek csak a tövisei maradtak meg.

Álltam a határban és bámultam a sok zöld százféle árnyalatát, elérzékenyültem, hogy hány formája van a falevélnek, éreztem, hogy egyre kisebb, gyengébb — de hatalmasabb és tisztább — leszek, mert bukom vissza a gyerekkorba; igenis, vakáción vagyok, most estem át Péter-Pálon, iskolai ünnepségen, Balázsi igazgató ur prédikációján, bizonyitványkiosztáson, (meg se nézem, elég korán ébredek a biztosan várt valóra) s akkor ebben a visszazsugorodásomban megképződött előttem Kiszelák. teljes néven Kiszelák Ferenc, civil tanár ur a becskcreki piaristagimnáziumból.

Nagyon el voltam lágyulva, nem haragudtam rá, ennyi idő után sok mindent megbocsát az ember, még az se boszszantott, hogy belebotlott az ünnepi hangulatomba. Ritkás volt a kusza kecskeszakálla, amit rosszindulatúan simogatott, lapátfogai sárgállottak a kifőzőhely ócska ételétől, tömpe orra kevés jóval biztatott.

Furcsa figurája .volt annak a világnak, amelynek csak finom, kellemes benyomásokkal volna szabad eltelnie, hiszen ha egyszer megöregszik az ember, miért járjanak hozzá vissza a boszorkányok, a kísértetek?

Kiszelák Ferenc tanár ur nem élt eleven társadalmi életet, megrögzött agglegény volt, immár hajiammal az elpocakosodásra. Életét az iskola, könyvektől dus legénylakása és apró kocsmák között osztotta meg, mindegyik helyen teljes alapossággal. Szürke, egyszerű népek között érezte jól magát, poharát sűrűn íiritette s diáklegendáink szerint valami közelebbről meg nem határozható személyiségit suszterné volt az ideálja.

A német nyelvet és irodalmat tanította Kiszelák tanuár ur, aki tíz kilónyi könyvvel, jegyzettel érkezett az iskolába, előadásaira halálos alapossággal készült és azt kívánta, hogy egyszeriben mindenki annyit tudjon a tudományokból, amennyit ő tud.

Mi nem szerettük a németet, mert alig voltunk túl a hires véderővitákon s az egész nyelv fogalma alatt a kellemetlen osztrák militarizmus terheit, arroganciáit éreztük. Azonfelül a tanár ur barátságos megegyezésben lévén némely könyvkereskedőkkel, uniformiroztatta a drága füzeteket és segédkönyvek beszerzésére adott nyilvánvaló parancsot.

— Ezeket tegyék a padba! — mondta főigazgatói látogatások ideién, amikor a megrepedésig feszült füllel figyeltük, hogy merre hangzanak a vendég lépései, hozzánk nyit-e be, avagy másfelé vezérli pedagógia istene.

Mivel pedig Kiszelák tanár ur állandóan csak az életünket keserítette, elérkezett a bosszú ideje. Oh, tud a diák is kellemetlenkedni, ha nagyon akar. Mindig akadt valaki, aki épp akkor rakta feltűnően' a padra a tilos könyvet, amikor a fődirektor a közelében járt.

Fehér Ipoly rideg arca, (csupa szeglet és él), tetszetne, odavágott.

— Hát ez mi?

— A tanár ur parancsára vettük meg.

A tanár ur kékült-zöldült, úgy topogott, mint akit szél környékez, a konferencián alig tudta magát kivágni. Pedig, Isten úgyse, neki volt igaza, hiszen azóta is, akárhányszor eltűnődik a hajdani diák, hogy honnan tud valamit, mikor tanulta? — s eszébe jut Kiszelák, aki széles irodalmi műveltségéből hullatott el a gyámoltalan kis lelkekbe apró buzaszemekct. Ha jobb a modora, nem olyan nyers, zord lélek és kevésbbé pángermán szellem, tud közeledni a diákhoz s nem ellenséget látnak kölcsönösen egymásban, — ini mindent lehetett volna még tanulni tőié!

Mert mondta ugyan, mondta, csak nem figyelt rá senki. Pedig most már megmondhatom, hogy Kiszelák tanár urnák nem volt igaza, amikor a legmagyarabb nyelvű gyerekeket osztályismétlésre kárhoztatta a német nyelv miatt.

Később, hogy feloldódott az a merev elkülönülés, ami tanár és diák között fennáll, immár túl az iskola padjain, sok mindent tudtunk meg azokról a tanári konferenciákról, amelyeken emberséges más tanárok csaknem hajba kaptak Kiszelákkal, exponálták magukat tömeges buktatás! mániájával szemben.

Annyit mi is láttunk, hogy alig van kollégája, aki érintkezik vele. tízperces szünetben vagy magában állt az udvaron, vagy átment a szomszédos Lučičházban levő lakására; aztán meglestük az utcán, hogy nem köszönnek neki a tanárok, semmiféle társadalmi viszonyt vele fönn nem tartanak.

Kiszelák Ferenc kivert bika volt, de megváltozásra képtelen. Égő vágya, hogy nagy diákokat megpofozzon, már ment is feléje, kezét hosszasan ütésre emelte, mintha a szándékához önmaga tovább biztatása kellene, de a diák mereven nézett vele farkas-szemet, kezét a kabátja zsebében tartva.

— Mi van a zsebében?

— Mindenféle.

— De mit szorongat?

A diák megmutatta, hogy a körzőt.

— Itt kell azt tartani?

— Kénytelen vagyok, mert sok haragosom van a csizmadialcgények között és félek, hogy megütnek.

— Mit csinál, ha megütik?

— Hát akkor beléjük szalad a cirkli.

Kiszelák tanár ur keze olyan lassan

ereszkedett le, mint a régi fahid két felvont szárnya, minekután elvonult alattuk az Ordódy-gőzös. Érezte bordái között a körzőt és sose mert verekedni.

— Te képes volnál rá! — mondta nekem, mert minek tagadjam, én voltam az a bizonyos diák.

— Én képes, feleltem nyomva attól a rettenetes súlytól, mely az ő jóvoltából szakadt rám, mikor a német nyelv miatt az én életemből is elrabolt egy pár hónapot.

Mindnyájunkkal baja volt, pedig nem mi voltunk a rosszak, ö volt a konokabb, aki nem tudott a gyerekekkel bánni, pedig emlékezzék vissza mindenki a diákkorára s rájön, hogy nincs az. a rajongás, amely erősebb volna, mint amit a diák az emberséges, jóindulatú tanára iránt érez. Tanárok, elmondhatjátok ti is, hogy senki se szeretett benneteket úgy, mint a diákok, ha meleg szívvel közeledtetek hozzájuk.

Kiszelákkal a »kivégzés« után haragos viszonyba kerültem, meg voltam győződve, hogy én már teljesen szakítottam az iskolával, ezért megmondtam neki a magamét. Aztán . . . mégis csak hozzája kerültem és ő sohasem szólított ki felelni.

Ültem a padban szabályszerű merevséggel és néztem rá. ö pedig kapta fel a könyveit, kiment a teremből.

— Nem tudom elviselni azt az infámis tekintetedet.

Nehéz leekenanokon jöttek a fiuk, rimánkodtak.

— Nézd ki! Ha feleltet, beszekundázunk.

Én pedig kinéztem.

Ellenben az ráfogás, hogy én tettem radirgumit a kályhacsőbe. A verebet se én eresztettem el óra alatt, hanem a Keresztes Józsi, Én azon a szép májusi délutánon, mikor már nyitva tartottuk az ablakot, csak a Mijo verklist rendeltem félnégykor az ablak alá. hogy iáisza cl a kedvenc nótáját, amit boros állapotban szeretett medvehangján Sör*

mölni: Das ist die Liebe nur ganz at*

lein...

Régen elhalt szegény Kiszelák tanár ur, egyáltalában nem tudok rád hara* gudni, ezen a ragyogó júliusi napon, min kor vakációzó diák vagyok a határban. Csak a suszternét sajnálom, akit mégis csak nőddé tettél, mikor elkerültél Becskerekről. Szegény asszony, mit állhatott az ki tőled! Bob.

Újságírás Palesztinában

Jerusalem, 1925, julius elején.

Egészen hibás beállítás volna európai megvilágítással Ítélkezni a Palesztinái újságírás felett. S hiba volna európai mértékkel mérni a Palesztinái újságíró munkáját.

Palesztinában ma a világtörténelemben hallatlan dolog történik: egy ősi nép hazát épit magának. A népvándorlások és az ősi honfoglalások kora nem hasonliható a zsidó nemzeti otthon felépítéséhez — sem intenzivitásban sem pedig grandiozitásban. Akkor egy elfogadott és a gazdasági-kulturális nívónak megfelelő mozgalomba illeszkedett bele az egyik vagy a másik nép. A zsidóság valami egészen újat, valami egészen különöset és forradalmit alkot, valami olyat, aminek gondolatához csak évek hosszú sora után szoktak hozzá a kuiturnápek. A zsidók egy teljesen romban álló, mocsaras-muláriás, egészségtelen, kultúrálatlan, zsildús keleti országba jöttek, hogy újból felépítsék a bibliai tejjelmézzel folyó ígéret-földet.

Ezért van az, hogy a Palesztinái héber újságok nem nevezhetők (akár politikai, akár ideológiai szempontból) pártlapoknak — európai értelemben. A Palesztinái közvélemény szócsövei, a napilapok, az irodalmi s tudományos folyóiratok s a szaklapok — mind egy ideált tartanak legszentebbnek és legfontosabbnak; az országépités ideálját.

Mielőtt azonban a részletekbe bocsájtkoznám — párhuzamot kell vonnom a zsidó és az arab újságírás között. Tudnunk kell azt, hogy az arab zsurnalisztikának már vannak tradíciói Palesztinában.. Az élő héber nyelv még gyermekcipőben tipegett, amikor az uj-arab újságírásnak tág lehetőségei voltak a Szentföldön. Igaz, hogy ezeket a lehetőségeket nem használta ki s innen van az, hogy a tradíciói szegények és a közepes kulturnivón sokkal alul vannak. Az évszázadok óta az országban lakó arabság úgyszólván semmiféle kulturtényt sem mutathat fel. Az arab fellah — hogy csak egyet is kiragadjak a sok betegségi szimptoma közül. — ma is épp olyan baromszámba megy az cf-J fendi (ur) szemeiben, mint a legsötétebb középkorban.

Ehhez a kulturnivóhoz idomulnak a Palesztinái arab újságírás termékei, melyek éppen ezért nagyrészt merev, vagy gyűlöletes álláspontot foglalnak el a zsidó törekvésekkel szemben. Ez a tiszta igazság, amelyet hiába is kísérelne bárki is tagadni. Az arab újságírók, nagyon kevés kivétellel — alkalmi újságírók, a szerkesztők közül pedig alig egykettő válik ki a nemesebb értelemben vett irodalomban.

Hogy megítélhessük az arab és héber hirlapirás közéleti súlyát, egy fontos momentumot kell tekintetbe vennünk. Az arab lakosság (a muzulmán és keresztény) körülbelül ötszöröse a zsidóknak. Ezzel szemben héber nyelven megjelenik három napilap, arab nyelven pedig egyetlen egy sem. Igaz, vannak arab lapok, melyek napilapoknak nevezik magukat, de ezek egyszer vagy kétszer vagy legfeljebb háromszor hetenként jelennek meg. Ennek főoka az, hogy az irás-olvasás még a városi arabságnak egy igen tekintélyes részénél is tudomdnyszámba megy, mig a fellahok majdnem 100 százalékban Írástudatlanok. Legújabban a kormány állít falusi iskolákat, mig a városokban a különféle missziós és rendiskolák terjesztik az elemi civilizációt. Nem érdektelen, hogy a zsidók az összes iskolákat,

' óvodától az egyetemig, maguk tartják fenn a cionista világszervezet segítségével.

A fenti okok miatt van az. hogy az [egyszerű feilah, aki a zsidó bevándorlásnak csak hasznát látja, egyáltalában !nem került az cífendik által pénzelt lapok befolyása alá. Az egyik arab földmivespárt határozottan zsidó-barát ér' zclmü. Ugyanígy az igazi arab intelligencia, például Aziz Dornet, hírneves arab drámaíró.. Az arab lapok cionistaellenes magatartásában igen sok külpolitikai momentum (különösen’ sziriai franci;» befolyás) is jelentős szerepet játszik.

Mint már említettem, három héber napilap jelenik meg Palesztinában,. A régi koionisták és a szefárd zsidóság kedvelt ,!ap.ia a jerusalemi »Doer ilayom«, a középosztály lapja a télavivi »Haaretz« és a munkásszervezet hivatalos lapja a nemrégiben megindult »Davar«. Ezeken kívül megjelennek szépirodalmi hetilapok, politikai revük, időszaki lapok, egy orvosi szaklap, tudományos folyóiratok és a munkáspártok hetilapjai.

Az araboknak öt úgynevezett napilapjuk van, amelyek egyszer-kétszer hetenként jelennek meg. Ezek közül három »angolbarát« — hivatalosan —, de ellensége a Balfour-deklarációnak. Egy kimondottan a zsidóbarátságot hirdeti (»A! Akbár«) s egy »deklarációellenes« ugyan, de hive a zsidókkal való együttműködésnek. (»Liszan el Arab«). E lapnak szerkesztője jelentős helyet foglal el az arab irodalomban is. Még egy lap, amely az »Arab Intézőbizottság«-nak félhivatalos szócsöve direkt angol ellenes és a zsidók ellen uszít.

A helyzetnek félig-meddig való megértéséhez tudni kell azt, hogy még az egy. politikai nézeten levő arab lapok is ellenségei egymásnak külpolitikai, vagy. vallási szempontból. Húszéin volt hedzsaszi király hívei és ellenségei között pl. elkeseredett hírlapi csaták voltak.

Hogy az arab lapok (finoman szólva) mennyire »nem megközelithetetl.enek«, annak illusztrálására csak egy eklatáns példát hozok fel. Haifában megjelenik az »Ab-Nafir« című időszaki lap. amelynek szerkesztője azelőtt annyira szerette a cionistákat, hogy egy héber heti mellékletet adott lapjában, valamint a zsidó nemzeti otthon építésének valóságos apostola volt. »Bizonyos körülmények folytán« azonban a következőképpen változott a helyzet: Az »Al-Nafir« uszitó zsidóellenesség lett és a »Sófár« cimü héber melléklet helyett egy »Haifa« cimü bclseviki lapot indított meg a szerkesztő.

Meg kell állapítani, hogy a mandátum-ellenes lapok az utóbbi két évben csaknem teljesen elvesztették a talajt a lábuk alól. Az arab-zsidó viszony szinte j önmagától konszolidálódott. Az arab fellah és munkás dolgozik a zsidóval együtt és gazdasági nívója emelkedik, a lapfentartó »nacionalista« eitendi urak pedig jó pénzért szívesen adják el a zsidóknak amúgy is parlagon heverő földjeiket, vagy mérges gázokat lehelő mocsaraikat, amelyeket azután a zsidók csapolnak le és változtatnak termőfölddé. A legfontosabb földvásárlásokat és a niocsáflecsapoló munkákat ma a Zsidó Nemzeti Alap végzi, amelynek földjei nemzeti birtok, amely el ne madtható örökáron senkinek s melyre minden ötven évben megújítandó szerződés alapján telepítik le a zsidó kolonistákat.

Mordechaj Avi-Sliaul.