Bácsmegyei Napló, 1925. július (26. évfolyam, 173-203. szám)
1925-07-12 / 184. szám
16. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1925. julius 12, Ó, BOLD EGY HASZONTALAN Ifjúságom egy pénteki napon jutott fordulópontjához, amikor vándorszínészek érkeztek a faluba. Csudaszép komédia volt, az egészet a lyukas ponyván át néztem végig térdeplő helyzetben a harmatos piactéri ifiben. Rómeót és Júliát adták karbidlámpák szelíd fénye mellett, valami Sexpir irta ezt a dolgot és én elhatároztam, hogy színész leszek, ha Klein Frédi megpukkad, akkor is. A Klein volt ugyanis legádázabb ellenségein a negyedik elemiben, pilóta akart lenni mindenáfon, mert Mancit, közös titkos szerelmünket abban az időben a modern technika vívmányai érdekelték. Bár Klein, a megátalkodott, utolsó lehelletéig ellenzékben maradt, mégis megalakítottam az Első Pécsváradi Miikedvelőgárdát, mely szülőfalum kulturális hőfokánál ma is legmegbízhatóbb hőmérője. Először az »Ali baba és a negye ven rabló«-t akartuk szinrehozni, de kellő számú rabló hijján a »Koldus és királyfi« mellett törtünk lándzsát. Sajnos az én ruhámat annyira megviselték a gyakori fáramászások és verekedések, hogy csak koldus lehettem, mig a királyfit a patikus fia játszotta, aki kényes, finom urigyerek volt, fehér porcellán arccal és aranygombos matrózbluzzal. A .iószivü kislányt természetesen Manci alakította. A darabot, amely eredetileg ifjúsági regénynek készült, én ültettem át a szinpad számára, igen egyéni módon és alkalmazkodva sziikös díszleteinkhez. Miért is több. a szövegtől eltérő eredeti módosítást eszközöltem és úgy terveztem, hogy a drámai megoldást hatásos tűzijátékkal domborítom ki. Nem mondom: a Reinhardt és egy ügyes ember, de az én rendezői zsenialitásom túlszárnyalt minden méretet. Minden a legszebben ment, vasárnap délután hat órakor felgördült a Farkaséktól kölcsönkért ágyferitő és telt ház előtt kezdetét vette az előadás a kocsma színben. A kis svábgyerekek nagyszerűen mulattak és a megható sláger jelenetet, amelyben Manci két szigorúan testvéri csókot lehelt a homlokomra, ötször megujrázták. A drámai feszültség már a hőfokán állott, amikor a Qrósz Elemér öngyújtójával meggyujtottam a szinpad: sarkában felhalmozott szalmát. Gyönyörű látvány volt, a lángok elborították az egész IFJÚSÁGOM! KISFIÚ NAPLÓJÁBÓL volt az első nyilvános szereplésem és édesapám, hogy a falu feldühödött népének. elégtételt adjon, kijelentette, hogy bead a legelső javítóintézetbe. Amint égési sebeimből felgyógyultam, elhatároztam, hogy világgá bujdosom. Tíz esztendő és egy csalódott szerelem nyomta a vállaimat, mert a Manci, akinek két csodás szemöldökét pörkölte le a szerencsétlen tűzijáték, nem akart többé szóba állapi velem. Kora hajnalban hagytam el a szülői házat. Öreg háztartási alkalmazottunk és a búbos kácsa zokogva kisértek a kiskapuig és Mári, a hii dajka minden spórolt pénzét, két forint harminc krajcárt, erőszakkal a kezembe nyomta. Tudom, sokan majd elitéinek ezért, hogy férfi létemre nőtől pénzt fogadtam el, de az én Marihoz való viszonyom gyengéd, gyermeki érzés volt és különben is szentül megfogadtam, hogy ha nagykorú leszek, visszafizetem kamatostul. Vidáman lengette a szél az országút porát, amikor vad tülköléssel egy autó közeledett felém. Pápaszemes ronda sofför ült a kormánynál,, a közelemben lassított, majd megállt és az ut iránt érdeklődött. — Nem volna kedved kocsikázni, öcskös? — kérdezte barátságosan. — Egy ember, aki nem ismeri a múltamat — gondoltam megkönnyebülten és boldogan kapaszkodtam föl melléje a bakra. Egy pilanatra eszembe jutott, hogy az idegen automobilos-rabló is lehet, de az önbizalmam nem hagyott emelvényt, majd átharapództak a néző' térre is és csakhamar egy tüzteuger volt a nagy kocsmaszin. Már maidnem bennégtünk, amikor odakünnt felharsantak a tűzoltóság trombitái. Mint utólag kiderült, a piszok Klein árult el bennünket: bosszúból a nyakunkra hozta a szülői kart és szülőfalum összes tűzoltóit. Tiz év óta nem volt komoly tiiz a falunkban és a tüzoltókapitányt örök hálára köteleztem, amiért végre módot adtam neki, hogy megszolgálja a kenyéréi. Teljés díszben, vérfagyasztó trombitálással vágtatva vonultak ki és ámbár a pajta porig égett, mi mégis bőrig áztunk. Ez cserben. Ahogy én magam ösmertem, tudtam, hogy már másnap visszahozna. Mig teljes sebességgel robogott az autó. kedélyesen társalogtunk. — Hová akarsz menni? — kérdezte. Ez a modortalan fráter állandóan letegezett, teljesen figyelmen kívül hagyva a hosszú nadrágomat. — Csak úgy sétáltam. — mondtam hanyagul. — Ganz egal — tettem hozzá külföldi tájszólással, amit a Klemtől hallottam, akinek az apja utazó és vagy öt nyelvet beszél. Később a zilált anyagi viszonyairól panaszkodott és én büszkén csörgettem meg zsebemben a Mári ezüst forintjait. Szempillantás alatt megváltozott a viselkedése. — Nem uzsonnáznánk egy jót kis nagyságos ur? — előzékenvkedett és én pirulva beleegyeztem. Ettől a perctől kezdve megszűnt a baráti viszony köztünk, ő volt a soffőr és én az ur. Az országúti kurtakocsmához tiz óra tájban érkeztünk. A támlásra megjelent a kocsmáros és neje és kalaplevéve hajlongtak előttem. — Helyet a gróf urnák! — ordított a soffőr és a házaspár ijedten ugrott szét. A rendelést a sofförre hagytam, aki pazar menüt állított össze. Bort is hozattunk s a csirkepörköltre pertut Ittunk. — Szervusz kegyelmes ur! — garázdálkodott a soffőr és a jó kocsmárospár szájtátva nézte a főúri mulatságot. Aztán komoly financiális megbeszéléseket folytattunk. Bizalmasan elárulta, hogy óriási örökség vár reá Argentínában, de gonosz mostohája klikket szervezett ellene és Így momentán tehetetlen. Valami vállalkozásba kéne kezdeni. Régi, kedvenc eszmémmel Hozakodtam elő: — Cukorgyárat alapítunk! — Bravó! — lelkesedett uj barátom — aranyat érnek az ötleteid. Csak az volt a bökkenő, hogy nem tudtuk milyen cukorgyárat: savanyu-, selyem-, promenci- vagy krumplicukorgyárat? Mély töprengésbe merültünk. Alapos megfontolás tárgyává tettem a dolgot, végre így szóltam: — Promencli. • Üzlettársam összeráncolta szemöldökeit, latolgatta az eshetőségeket, majd hosszas habozás után kimondta a döntő szót: # — Promencli. És ebben is maradtunk. Alaptőkéül természetesen az én pénzem szolgált. Félóra múlva ködbe borult előttem a világ és holtrészegen nyúltam el a kocsma padlóján. Késő este volt már, amikor magamhoz tértem. Puha. tarka huzatos ágyban feküdtem. Az ablak párkányon muskátli illatozott. Fejein fölött szentcTtviztarró. — Hej, van itt valaki? — kiáltottam a csöndeségben és az ajtóban megjelent az alázatos fejű kocsmáros. — Az öreg gróf ur — jelentette előrement az automobillal. Azt mondta, hogy a kis gróf ur itt várja be őt. Nem voltam egy naivista. Azon nyomban a zsebemhez kaptam. A forintok természetesen eltűntek. És én tudtam, hogy a soffőr sohasem fog visszatérni. — Köszönöm — szóltam nyájasan a koesmároshoz és falnak fordulva nyugodtan álomba merültem. Talán egy óra hosszat se pihentem, amikor rettentő gágogás vert fel nyugalmamból. .Dühösen kitekintettem az ablakon és a libaó! körül egy nyurga alakot vettem észre hóna alatt egy-egy kövér luddal. Azon módon utána vetettem magam az ablakon át és »tolvaj! fogják meg!« kiállással egy szál ingben üldözni kezdtem a holdvilágos országúton. — Mit, lármázol? — fordult hátra mérges képpel a libatol váj és lassabban trappolt, hogy beérhessem. Rettentő gyanú villant át a leikemen. Ez a gazember most el fog tenni a láb alól, hogy megszabaduljon tőlem. — Tudja, hogy ezért börtön jár? mondtam meglehetősen bizonytalan lélekjdenettel és felidéztem előttem a kinzókamrák rémségeit. De az elvetemült gonosztevő egyszerűen kiröhögött. — Ha nem fogod be a szádat, kitekévé rém a nyakadat — biztatott olyan me: győző arccal, amely minden kétséget 1< zárt. — Te taknyos! — tette hozzá u dórral és méltóságosan mellém trappo hóna alatt segítségért kiáltozó ludakkt Ebben a percben vészes morgás ha látszott mögöttünk és a gomolygó po felhőből egy megvadult bika alak bontakozott ki. A tolvajnak véres kai kák táncoltak a szeme előtt a rémüle tői. Elejtette a libákat és eszeveszett fi tásnak eredt. A bika — engem egy pilla tásra sem méltatva — mindenütt a ny mában. Jósokára ért oda egy parasz gazda, a megvadult jószág tulajdonosa, akivel együtt loholtunk a vadállat nyomdokain. Negyedórái hajsza után az országút menti réten iszonyú látvány tárult a szemeink elé. A fűben ott bevert véresen, eszméletlenül a csavargó, mig tőle nem messze a gyilkos állat legelészett. — Biske te! — mondta szemrehányóan a gazda és mig a szarva után nyúlt, a bika, szemében bűnbánó könynyekkel, mellénk somfordáit. Ekkor vettem észre óriási meglepetéssel, hogy — tehén. Egy szabályos tehén volt, impozáns emlőkkel. Aztán a szerencsétlen tolvajt vizsgáltuk meg. Döbbenve lát-; tani, hogy a szája széle csupa tej és a hátára fordulva, jóllakóttan alszik. Csak az orrán szivárgott a vér, egy felkapart pattanásból. A gazda és a telién kíséretében tértem vissza a fogadóba, sikerült feltűnés nélkül bemászni az ablakon. Mély álomba merültem. Déltájban egy kemény kéz szorítását éreztem a fejemen. — Jancsi, fölkelni — mondta az édesapám és én abbiyi a hitben, hogy roszszat álmodom, a másik oldalamra akartain fordulni. De apám erélyesen felrázott. — Ki az ágyból! — mondta szigorúan — hisz már a hasadra süt a nap! Megreszkiroztam a fél szememet és meghűlt bennem a vér. Az egész família óit állt az ágy körül, még a Mári is. Te jó isten, biztos a két forint harmincért gyött. A faion, közelemben egy vadászkés lógott. Villámgyorsan lekaptam és a mellemnek szorítottam: — Ha javítóba akartok vinni, inkább megölöm magam! — Jánoskám! — sikoltott fel az édesanyám és én elszántan bökdöstem a késsel a szivem táján. — Csak hazaviszünk, ne ostobáskodj — mondta meghökkenve az apám és ismét közeledett. — Esküdj meg! — kiáltottam — erre ni — mutattam hirtelen a feszületre és ekkor majdnem elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy apa nem katholikus. Rövid, izgalmas tárgyalások után kiegyeztünk, hogy a társaság egyetlen hites köröszténye; Mári fog esküt tenni a feszület előtt. Szüleim csak nem hagyják a hü cseléd lelkén száradni a hamis esküt? Mari letérdelt és felnyujtott kézzel, ünnepélyesen utánam mondta: »A Jancsikát nem engedem a javítóba vinni. Esküszöm a gazdám és a magam életére! Isten engem úgy segéljen!* A ravasz eskü után kocsiba raktak és hazavittek. Mári soha az életben nem említette eldorbézolt hozományát, őszre beírattak az első gimnáziumba. A kis országúti kocsmában pedig uj legenda született és a kocsmáros még ma is szentül megvan győződve róla, hogy a királyfi maradt adósa egy ebéddel inkognitóban. Száradjon az én leikemen. Tamás István.
