Bácsmegyei Napló, 1925. március (26. évfolyam, 58-86. szám)

1925-03-15 / 72. szám

1925. március 15, BACSMEGYEI NAPLÓ 13. oldal Istenek alkonya A kormánt/ betiltotta a vajdasági vallási szekták működését Az fsteníszomjazó áhítatot valósággá! felkorbácsolta az a rendelet, amellyel a kormány a vallási szekták működését betiltotta. A rendezett felekezeti viszo­nyok közt élő hivök el sem tudják kép­zelni azt a vad ribiiiiói, amely a bara­nyai végektől a délbácskai Dunáig vé­gigtombolt. Ez a komor, szigorú rende­let többet, sokkal többet jelent minden más kormányintézkedésnél. A rendőr­hatóságok agitátor-hittérítőket, hitszó­nokokat tartóztatnak le és állítanak bí­róság elé. Itt néni vagyonról, nem anya­gi kérdésekről döntött az államhatalom. Itt a jámbor polgáréletet élő földműves nép belső életébe, lelki ügyeibe szóltak be, ledöntötték, száműzésre ítélték, po­ros akták tömegsírjába deportálták a hitüket. A nazarénus istent, az adventis­ta istentj a bimbózó baranyai csillag is­tent. A beteges és exaitációra hajló vallási téboly bármennyire is bizonyít­ható akadálya a civilizáció fejlődésének,' hatalmas megnyilatkozásait mégsem le­het letagadni. Ott van bennük, ott é! velük fában, fűben, kőrakásban, a pará­dés szobájuk minden sarkában. Becézik, simogatják, félnek tőle, imádják. Lehet bálvány, idegen isten, faragott kép, kép­mutatás, mégis nekik ez az igaz isten, a kényeztetett végtelen, akitől eddig kedvet kaptak a munkára, vigaszt a bá­natra és buzgó önmérsékletet az öröm­re. * A világháború vihara után talán fölös­leges kutatni a viharmadarakat. Az ösz­­szetört, pozdorjává silányult léleknek csak két kikötője van. Az egyik itt fék szil« előttünk, íróasztalokon széthányva, sürgönyökben, telefonjelentésekben, hul­laszaga ujsügoldalakon Ledercrékben, Leírerékben. Haarmannokban. leíürészclt végtagokban; a másik a megrökönyö­dött tábor, a szepegö tömeg, feje fölött a halálraítélt, siralomházban vesztegelő, földi hatalmasság bitója alá induló isten lecsapni készülő ostorával; szivében az egyetemes jósággal, felebaráti szeretet­tel, az öldöklő szerszámoktól irtózássai. A harmadik, itt ál!, vár, figyel, ámulatba esik, értetlenül dadog, paragrafusokat citál, Boutrouxot recitál az öntudata parázsló üszkei aló! engesztelő füstcsi-; kokat ereget Lehetőségeket kutat, ma­gyarázatot vár. igazoló indokokat bön­gész,, megoldást keres, megnyugvást, áhit, harmóniát prédikál. Mi ad itt megnyugvást mi csöndesiti 5c a megzavart etnberbolyt? * A miniszteri rendelkezés elsősorban a nazarénusokai érinti, akik beláthatatlan j utat futottak meg a magyar falvak ér­deklődésében. Valamikor, Eötvös Károly róluk szóló írásának idejében még csak csírázott ez a vallási mozgalom. Ma szőtterebelyesedett a szervezet, prédi­kátorokkal, fejlett hierarkiával. imahá­zakkal, hitközségi adószedőkkel,, bün­tető és jutalmazó fórummal és rendel­kezik általában mindazokkal a kritériu­mokkal, amelyek a vallásfelekezetek külső velejárói. A nazarénusok igazi ta­laja ma Baranya. A magyar kálvinista községek, ahol tömegesen máról-holnap­ra, valósággal gombamódra szaporod­nak. Laskó, Daróc, Vörösmart. Csuza, KŐ, Sepse, Karancs községek népe ve­zet elöl. A református templomok hívei megfogyatkoznak vasárnaponként, a megszentelt napon. A pap. a kántor, az Iskolásgyerekek, a presbitérium tagjain kívül egyre kevesebb hívőt látni bennük. A nazarénus imaházak pedig áhitatos, átszellemült, fanatikus istenkeresőkke! telnek nieg. Szomorú, bűnbánó, meggör­­nyedt hátú magyarokkal, akiknek a so­ros biblia magyarázó kenetes igéket és zsoltárokat idéz, apostoli leveleket kom­mentál, a hiúságról, az élet tülekedésé­ről, hiábavalóságáról példáz. Az ünnep­nap délutánját is így töltik cl. imád­koznak, zsoltárt dúdolnak, nem isznak, sem kártyáznak* nem káromkodnak, nem veszekszenek, bíróságnak nincs ve­lük dolga. A hívők közt gazdag, vagyonos em­berek is szép számmal találhatók. Ki­csit furcsán hangzik ugyan, hogy ily hirtelen, szinte átmenet nélkül történj ami történt, de ezeknek a názáreti Jé­zust követőknek ma már tradícióik is vannak. Fiatal, friss még ki nem forrott hagyomány, alig két évtizedes műit, amire büszkén, dagadozó Önérzettel, pa­­lástolatian örömmé! és diadallal tekin­tenek vissza. Aki bejárta Baranyát, be­tekintett látó szemmel az életükbe az előtt pillanatra sem lehet kétséges, hogy ezen a terfiíeten alapos és gyökeres megrázkódtatást fog előidézni a szek­ták hatósági szétrobbantása. * Ami a magyaroknak a nazarénus val­lás, az a németeknek az adventizmas. A bácskai német községekben elharapód­zott adventista járvány gazdag bő erek­ben ágazik széjjel, behálózza a bácskai járásokat és ha a tanácsomat nem te- j kiütik hatósági ügyekbe való beavatko-! zásnak, akkor elárulom, hogy itt irtás­ról, lélektnozgalom elfojtásról nem lehet szó. Sem fegyverekkel, sem szép szóval, sem hatósági kényszernek. A zsabiycá, j titell, palánkul járás adventistái olyan' A költő, aki kedvesével: a nagv Írónővel, egy szép velen­cei najoiahotelben lakott íöl­­gyógyult a betegségéből és bú­csút szándékozik vonni az álmai városától s a szeretőiétől. Ve­lence hű maradt hozzá, de ez utóbbi megcsalta. Amikor bete­gen. szinte haldokolva feküdt, látta, hogy zseniális barátnője esókoiódzik az orvossal s egy­­pohárbói iszik vele. A nő tar­tóztatja. — Szeretném, ha maradnál, amíg ♦óbban megerosoüol, — így szóit. .4 költő: Nincs többé türelmem. Már Velencét se szeretem... Nem, nem szeretem, amióta csalódtam bernied... Az Írónő: Barátom, minden szere­lemnek ez a vége.., Csalódás... S te elsősorban abban csalódtál, hogy megcsaltalak. A költő: Tagadni mered? A sze­mem látta. Közös pohárból ittatok s az ajkatok összeforrt. Az írónő: Pillanatnyi megfeledke­­zés... Csali nem gondolod, hogy szeretem azt az embert? A költő: Semmi lehetetlenség sincs benne. Tagadhatatlanul igen szép fiú. Az írónő: A férfiszépség nem szá­mit sokat. Jó dolog, de nem döntő tényező a szerelemben... Azt hi­szed. Frantz a szépsége által lett oly hódítóvá? A költő: Tudom, Lisztet a zsenije teszi ellenállhatatlanná... Amrál in­kább csodálom, hogy Te. akit már annyian imádtak, Sanđeau, Sainte- Beuve, Liszt, Balzac, s ha szabad a revemet szerénytelenül említenem: Musset, te ezzel . a jelentéktelen doktorkával tudtál elárulni. Az írónő: Ismétlem, nem csaltalak meg. Pagello csakugyan ke’lemes ember s valóban megható, mennvire rajong a költeményeidért, amelye­ket könyv nélkül tud, s a regé­nyeimért amelyeket olaszra szeret­ne fordítani. S aztán, ahogy Téged ápolt! Mint egv hü testvér, mint a levszeretőhb anva. Fz volt ar. ami olv közel hozott hozzá. Azért ked­veltem mez, mert oly jó volt hoz­zád. A költő: Köszönöm ... Elárultad mostan, hogv nemcsak zseniális iró, de közönséges asszony is vagy. Az írónő: Alfréd! f A költő: De milyen közönséges! Több eredetiséget vártam volna Tő­led... Hiszen majdnem minden asz­tr.agabizással vállalják meggyőződésű­ket szegényen, megvetések és gunyzá­por közepette, hogy egészen meddőnek, kilátástalannak tekinthető már most előre, minden ellenük foganatosítandó intézkedés. * Az a néhány baranyai csillagimádó magyar család majd csak meg lesz va­lahogy. Az öreg izsóp! Szűcs bácsi, aki­ről már Irtani hónapokkal ezelőtt, to­vábbra is jói fogja érezni magát! önma­gának adományozott főpapi minőségé­ben. * Nem emlékeztem meg Arangyelovác­rfel, ahol temploma van a szektának. Obrenovác, a délszerbiai Sztramica, sőt a főváros, maga Beograd is tömve van az uj hit követőivel, akik feltűnően ter­jeszkednek, jeléül annak, hogy a szerb népben is talajra talált az uj tan. Az ezerkilencszázhuszonöt év tava-! szán megindult vallásháború egész biz­tosan nem fog nagy port fölverni. Leg- i alább kifelé nem. De mi lesz befelé,. ahova nem lehet beférkőzni fegyverek-] kel, mi lesz azokkal, akik mártirság glo-; riájáva! a homlokukon még lelkesebben gyűjtik össze az isten nj szerelmeseit?». Mesterkdzy Ambrus. 'szony a férje valamelyik barátjával csalja meg az urát, sokszor a leg­jobbal (valószínűleg ama meghatott­ság folytán, amelyet e barátság láttára érez), s jutalmul ajándékoz­za magát neki azért, mert az úgy szereti őt. N’ern az asszonyt, hanem a férjet. Aurore, szegyeidé magad! I Az irónő: Keserű vagy. Alfréd. .4 költő- Még beteg vagyok, sze­­jgény barátnőm. Oly sokat vesztet­­: tem. Az írónő: M;t? A költő: Téged. Aurore. Az a jele­net a pohárra! mindig előttem áll. Az írónő: Lázálom volt Alfréd. Az egész meg se történt. Nem mon ­dom. hogy Pagello nem árulta cl előttem a szerelmét s nem tagadom. i hogy egyszer a karjaiba dőltem, de az a történet az ivópohárral a fantáziád müve. Hogy’ teheted föl a legjobb barátnődről, hogv akkor, amidőn a drága életedért aggód:k. a szenvedésed ágya mellett ölelkezik és a szerelem poharát viszi a szá­jához? A költő: Láttam ... Pagello dok­tor maga is mondotta. hogy akkor lázmentes voltam. Szegénv fiú! Le­het, hogy jó doktor (engem úgy I ahogy talpra is állított), de ügyeden Don Juan. Ha mestere volna a sze­relemnek és a nőnek, azt állapította volna meg. hogy magasfoku a lá­zam. Nála az orvos fölülmúlja a fér­fit. a szakember túlszárnyalta a sze­relmest. Neki se jóslók nagy és hossza jövőt nálad ... Az írónő: Mégis lázad volt, fiam.! A költő m:ndig lázas. És mégis ál-! módtól. Alfréd. A költő ébren is ál­modik. S te oly nagy kö’tő vagy! i A költő: Nagy költő vagyok, s te úgy bántál velem. mintha valami igen kicsi férfi volnék.. Az írónő: Most is szeretlek, gver-! mekem. s mindig foglak szeretni, de igazságtalanságnak tartom, hogy azt a hűséget követeled tőlem, amelyet a szatócsok szoktak igényelni a ht-i tes asszonyuktól. Gondold meg. < hogv nem vagyok a hites feleséged, s hogy nem vagyunk szatócsok. Ha Dudevant ur. a férjein és gyerme­keimnek atyai. tűri, hogv hónanokig kóboroljak a vi’ágban egv idegen úrral, egy bizonvos Alfréd de Mus-: set-vel. te is eltűrheted, hogv pilla-; natryi szeszélyből vagy ötperces önfeledkezésbő! szerelmes jelenetem vo’t egy más:k idegennel, akinek az idegenségét még enyhiti. hogy a jól-1 tevőd s talán az életmentőd. 1 A kőMő: Tűröm. George, tutöüs. de belekeseredem. Pagello barátunk­nak én szívesen megfizettem voissa Is minden honoráriumot, még oly na­gyot ■ amelyet kialkudott magának, de nem ismerhetem e! azt a jogit «még ha a halár torkából ragadott is IW. hogy magát elégítse kf s épp az* J szedje cl tőlem, ami a leebecsesebb I nekem. Ha kikötötte volna, amikor a kezelésemet átvette, hogy a gyó­­gyitásom dija: George Sand, azt fe­leltem volna neki. hogy iiagyjoa meghalni. Georse-ot nem adom! Az írónő: Köszönöm. Alfréd, hogy úgy szeretsz. De végre is. ő nem ra­­* bolt el engem. Becsületes vagyok s ; beismerem, én is hibás voltam. As I történt vele. ami Goethei Tiaíásze­­'ával. amelyet Harry Heine olyat! i szépen ültetett át a nyelvünkre $ oly i remekül szavalt. Én voltam. a hab­­f leány, ő volt a halász. Én .vontam ■ őt s o beiémsülyedt Látod, őszinte j vagyok, de a cselekedetem motrva­­! maiban is az; óhajtok lenni. Az ellá­­! avulásom. és az odaeneedéseiti nem I a szép férfiúnak, hanem az orvosod­nak és a megmentődnek szóit, ,4 költő: Ha nem hangsúlyoznád annyiszor, lrogy hálával tartozom neki e megmentett életért, amelyet nem becsülök valami sokra, akkor bizony arra gondolnék, hogy fele­lősségre vonom. Az írónő: Nem olyan sokat vett el tőled. Alfréd. — csak a testemnek egv • porcikáját. néhány erotikus ro­hamnak a könnyelmű ajándékát. A lényen», a lelkem. a/, egyéniségem itt maradt érintetlenül, mondhatnám: szűzen, s az most is a tiéd. A költő: Érzem, hogy újból a ra­bod leszek. Megint e! fogsz szédíte­ni s fölperzselsz nagy telkednek a lángján. De sose leszek többé bol­dog. se veled, se általad, se nélkü­led. Bámullak Téged, s nem értem azokat, akik a kedveseid.. voltak. Hogy’ tudnak ezek továbbélni, mi­után bírtak s aztán elvesztettek Té­ged. a század legnagyobb asszo­nyát! Nem értem őket... Az írónő: Túlbecsülsz engem. Alfréd. Lehet, hogv az írói tehetsé­gemnél fogva nagy nő vagyok, s azok szemében, akik elfogultak irán­tam. talán a század legnagyobb asz­­szonya is. de mint nő nem érzem magam különbnek a többinél. Liszt és társai épp oly könnyen élték túl az én bírásomat mint a többi szerel­meiket, s amint te túlélted kedves k'-s grisette-jeidnek az öleléseit. Hogy a hő szeretni tudion. ahlnz nem kell femme d' csprif-nek lennie és regényeket írnia. Csak élnie kell és éreznie és szenvedélyesnek len­nie. S regényt élni. s szerelmet és meleg szenvedelmet érezni és > kelte­ni akármelyik nő éppen úgy tud mint én. esetleg még jobban. Ismétlem, te túlbecsülsz engem. A költő: Óh, édes Georre-om, te nemcsak mint iró. te mint szerető is nagy vagy. és én nem éllek túl. én beléd pusztulok. Az írónő: Kedves poétám, meg­sértesz. Hiszen, ha így szenvedsz, akkor nem a szellememet szereted, amely halhatatlan bennem, hanem pusztán a testemet amely talán hit­ványabb mint azé a kis camerera-é, aki esténkint az ágyunkat megveti. Lásd. én a telkedhez, a poéziseáhez vonzódtam s ahhoz hü maradtok ak­kor is. ha elválunk egymástól. A költő: Te eklektikus vagy. Aurore. Az irodalmi ízlésed időnkint változik, szeretőddé teszed valame­lyik iránynak egy képviselőiét, s ha e ló urat meguntad, azzal a jámbor csalással búcsúzol el tőle. hogy az iskolájához bű maradsz, csak őt ej­ted el szegényt, mint most engem... Én misként szeretlek téged. A teste­­det-!elkedet óhajtottam bírni. S mert már nem vagy és nem lehetsz egé­szen az enyém, boldogtalan vagyok. As írónő: Szegény barátom, eb­ben ártatlan vagyok. Az isten látja ŐK KETTEN Irta: Baedeker

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom