Bácsmegyei Napló, 1925. január (26. évfolyam, 1-29. szám)

1925-01-18 / 16. szám

14. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 19Ž5. január 18. mélám. nem szenvedsz ilyesféle baj­ban. mórt akkor melegen ajánlhatnám mint drága, de igazán nagyképzettsé­­gü. kiváló tudása szakembert. Aclia Isten, hogy sohase legyen rá szük­séged! Nekem bizony az ö szigorú parancsán itthon kell ülnöm és Omol­nom a s ég eimru tornai, amely füstös levegőben — s .vendéglőkben, kávéliá­­zajtban füst van! —• sorvadássá fajul­hatna.. így mondja ezt az.orvosom, aki —- de ezt már mondtam.... fia itt­honi 'ülök is. e fölötti bánatomban és .szomorúságomban mindig Rátok gön­dörök, a szivem és a lelkem- ' köztotek lesz. nálatok, akikkel együtt érezni • harmincóv óta nem szűntem meg egy pillanatra so. Most ne látogassatok ■ meg. mert nem, szabad beszélnem, de lía egyszer megint Budapestre Jöttük, legyen szerencséin. Ilii barátod: (Aláírás.) Utóirat. — Mellékelem - két - bar,a« tutiknak a levelét, akik az elmaradá­sukat, kimentik. Mikor Szabó Péter ezeket a sorokat elolvasta, fölkereste Yinczc János bá­niját, aki még mindig irodatiszt s teg­nap érkezvén meg Cseh-Szlovákiából, rangjához illően egy igen szerény bu­dai szállóban telepedett meg, amelynek cimét Pété? úrral már eleve közölte. Ott ünnepelte meg a két öreg iegény a harmincéves találkozót. Nem. csináltak karriert szegények, de megőriztek va­kmii keveset a régi ideáljaikból s az il­lúzióikból. Csak ennek tulajdoníthatom, hogy távollevő barátaiknak ez egészsé­gére is ürítettek egy-cgy poharat. S mikor elváltak egymástól s hazautaz­tak két különböző irányba, mindketten annak á reményüknek adtak kifejezést, hogy a legközelebbi összejövetelük — tiz év múlva — szerencsésebb lesz, s hogy akkor nem kell majd ankétbe menni a méltóságos urnák, nem lesz el­jegyzés a nagyságos ur családjában és egészséges lesz a. tekintetes tanár ur. Adja Isten! „AZUTOLSÓ JÓKAI MÓRNAK MEG NEM JELENT „BESZÉLY“-E Jókai az alábbi különös »beszélv<-t 1850-ben. bujdo­­sása alatt irta. De nem je­lenhetett inog a többi közt, amelyeket Sajó álnéven bo­csátott közre a »Forradalmi csataképek«-ben. Nagy- Mik­lós erről a következőket le­gyezte föl: »A vasszigorral föllépett ' • osztrák cenzúra mindent ki­törült. ami a szabadságharc­ra vonatkozott, sajtó alá nem bocsátotta, sőt az Írót-is ül-' dözte volna. így kellett az­tán Jókainak átváltoztatni müvét teljesen. A niü igv 'je­lent meg ' a Dckamerónban, »Az utolsó csatár« cím alatt. Sok évvel később Jókai »Az utolsó csatár«-t újra megírta. Nemcsak a neveket . változtatta meg. hanem egé­szen átalakította a szöveget úgy. hogy álig lehet ráismer­ni a régi beszélvre. . Két régi ismerős találkozott iulius 29-én Marosvásárhelyt. Bem elő szobájában. Az egyik egy fiatal hal­vány férfi. Komoly, hallgatag ajká­ról. lelket hirdető, szén magas hom­lokáról. merész lángszemeiröl. zilál­­tan felfésült hajáról. egész tekintete megkapó kifejezéséről széles c' világ ismeri öt s Petőfinek hívja. A másik athletai alak. izmos­­csontos termet, írtóztátó kezekkel s hosszú karokkal: arca sovány. tjel­lemzően hajlott sas-orral. Ez a had­sereg legmerészebb lovagja, Zeyk Domokos: az ősz hadvezér kedvelt galoppinja, akiről azt móndá, hogy iegörömestebb bízza rá izeneteit, mert az nem kerülgeti az ágyúgo­lyókat. hanem azt szokta, hogy ke­­' resztül nyargal két egymásra ágyu­­zó üteg között. Hogy a szászrégem csata és visszavonulás hírével Bem apóhoz jöhessen, egy útját álló mu­zulmán oortyázó jcsaoaton kellett keresztül vágnia magát. Mutatja a kardját, melynek az éle egészen hasznavehetetlenné , volt csorbulva, a cserkész-dárdák he­gyeinek hosszú vasalásán. Petőfi erre leoldotta saiát kard­ját s megkínálta vele Zeyk Domo­kost. »Cseréljünk el kardjainkat. Ve­lem úgyis letetette a kardot a bel­ügyminiszter s közkatonának minek a kard! Csak azért, hogy utánam .csörömpöljön az uccun, nem vise­lem«. . . Petőfi pedig jó katona volt, nem .csupán dilettáns, mint eddigi élet­­jrói hitték. Tiszttársa., PaDo Lajos • tanúsága szerint a Szebentől a pis­lái hídig vívott elkeseredett harcban a költő arcvonalban küzdött s vité­zül megállta a tüzet. Hanem azontúl Bem apó, aki nagyra becsülte a költőt s fel tudta fogni szellemi értékét, azt a rende­letét adta tisztjeinek, hogy ne bo­csássák őt többé oly veszélyes pon­tokra, hová lángszenvedéfye viszi. Tiszti rangjáról leköszönése titán ő maga is csak önkénytesnek tekiu­­té már magát. Ez a kard párja volt az enyém­nek. Két hasonló kardot • kaptunk ajándékba egy buzgó hazafitól. Gyö­nyörű két damascén acél volt,, he­gyével markolatig hajtható szé­les pengéjű, fut az enyémet ugyanez időben adtam át Földváry ezredesnek, a váci és isaszegi csa­ták hősének. »Bízd rám te a kard dolgát.’ bará­tom --monda Zeyk Domokos ''Pető­finek, — a te fegyvered hatalmasabb ennél. Majd teszek én még a te kar­doddal valamit, amit megénekel­hetsz! « »Ott-leszek hozzád közel« — — ígérte a költő. Másnap megindult Bem Maros­­vásárhelyről Segesvár felé az orosz hadvezért fölkeresni. * A meleg nap csak harmadnap kö­vetkezett be. melyet a vörösbetüs gyászünnepek közzé e névvel _ jegy­zett be a történelem: »Segesvári üt­közet«. (Tévesen, mert fehéregy­házi ütközet volt.) A harc elején kedvezett a jó sze­rencse a magyar fegyvereknek. A jobbszárny kiverte az oroszok bal­­szárnyát Feiiéregyházából s a falu­ra támaszkodva kezdő meg a harcot az oroszok ellen. itt látták Petőfit még sokan, a le­égett falak romjai között. Nem vegyült a lármás csoportok közé; olyan helyeket keresett, ahol nem háborgatja senki s ahonnan a csata folyamát közelből szemlélheti. Legutoljára látták őt cgv elpusz tűit ház sütőkemencéién állva. Minő piedesztál ehhez a szoborhoz! Majd leült a romra s hátú a falhoz tá­masztotta. Fegyvere már nem volt. Egy tábori távcső volt kezében mellyel a csata folyamát szemlélte s térden kitárt jegyzőkönyve fe küdt: abba koronkint jegyzett vala­mit. Volt. aki azt megfigyelte. A harc balul ütött ki. A túlnyomó orosz erő. megkerülve a magyarok hadállását.' zavarba hozta soraikat. Az élű szobor az agyagtalpazaton látta az orosz lovasság rohama alatt szétbontani a zászlóaljakat, '.mik sortüzzcl fogadták a támadókat s aztán a segélyül siető huszársággal összekeveredve tovább hömpölyög­ni. Egy része a menekülő csapatok­nak mellette rohant el. Vágtató lo­vasság, dübörgő ágyuk tűntek el mellette, mint kisértetes álomkép. Talán kiáltottak is rá. hogy ö is i. i az cl­gy mo­meneküljön: azt nem hallotta. Aki legutoljára látta őt e helyen, azt mondják, hogy egy orosz ágyú­golyó oly közel hozzá fúródott a falba, hogy az agyagot szeme közé szórta. A költő letörölte arcáról a port zubbonya szárnyával és tovább bámulta a látványt, mely lelkét le­kötve tárta. Amit nézett, az egy hősköltemény volt, miliőre csak íázálom adhat esz­mét. Mese és csoda. Az ősz hadvezér, ki arról volt ne­vezetes. hogy mindig utolsó volt a vesztett harctérről menekülésben, a vérengző viadalban lovastul együtt belebukott egy mocsárba és "ott ma­radt eszméletlenül, sebesülten. Hős kísérői, amint észrevették, hogy eltűnt, visszafordultak kere­sésére: megtaláltak, lóra ültették is­mét s siettek őt megmenteni. ’ De a csatatér már egészen lénségé volt, s arról csak c csűrön keresztül lehetett menekülni. Az ingóványon végig húzódott egy keskeny malomárok, annak műid a két oldalán süni nádbozót. E szűk töltésen csak egy lovas szá­mára van tér. A dzsidások, kiknek rohama a csatát elelöntené. sarkában voltak az üldözött magyar vezérnek, kit kísé­rői a keskeny gáton át igyekeztek megszabadítani. S itt kezdődik a hősköltemény. Tizenkét- vitéz lovag, azok között a nyolc előkelő tiszt, összebeszélt, hogy a keskeny gáton egyenkint fognak szembeszállani az üldöző orosz lovasságai s harcolni fognak, férfi férfi ellen, hogy a menekülő vezér számára időt nyerjenek. Az oroszok sem támadhatták meg őket másként, mint egyesével. A mocsár nem engedte a tömeges megrohanást: azon a keskeny gá­ton kellett karddal kard ellen har­colni. A védőnek vesznie kellett. Ha eg.v oroszt legyőzött, jött utána a másik, míg a kifáradt hős végre sebeitől aléltan bukott le lováról. Tizen elhullottak már az egyen kinti harcban. A tizenegyedik volt Papp Lajos (most országos képvi­selő.) Ezt a küzdelemben egy dzsi­dadöfés letaszította lováról: de még volt annyi lélekjelenléte, hogy lovát kantárjánál fogva maga után rántsa s azzal az ingoványbán elmenekült. Az oroszok nem gondoltak vele: nekik Bem kellett. Most már egyesegyedül állt egy egész üldöző lovascsapat ellenében Zeyk Domokos. És elfogadta a liős­­regci harcot. Egy ui Bayard volt »a félelmes és megrovás nélküli lo­vag«. ki egyedül harcol a hídnál jó kardjával, a Dürandállal egy egész tábor ellen. § neki is volt olyan köl­tője. ki őt megénekelje. Ott állt az a romhalmaz falán és egész lelkét be­töltő a látvány. Ö nézte ezt és lel­kében Iánggondolatok gyújtogattak fél egy egész világot. Mit hallotta ő most. hogy kiáltoz­zák fel hozzá a mellette elfutok: »menekülj!« Mit hallotta o a szala­dok robogását: mit hallotta ő most saját nevét? Lelke volt ott ahol az a hős ül a tomboló paripán s oszt az ő kardjával halálcsapásokat Ha egy kard vülámlik. ember válik meg lei­kétől. s akit közelébe visz balsorsa, az vérével fizet meg a megtiprott földnek. Csákóját már leverték feléről, ha­ja úgy lobog a szélben, arca úgy ég az alkony napsugarában: de , még ellenség vérén kivid más nem fény­lik rajta. Vasból van a férfi, nem fog rajta a kard. Már egész bűvkör van körűié kerítve holttetemekből s még nincs szándéka pihenni: ha jobb karja elfásult, baljába kanja át a kardot: az is csak oly veszedelme­sen tud vágni, mint a jobb. Harcol felváltva jobb és bal kézzel. Öt bámulta a költő olv elbüvöl­­ten! Csoda-e. hogy nem tudott a látványtól menekülni? Ali. minő lángköltemény volt az. mely e te­kintet alatt szivében fogamzott! Ha az meg volna írva, ahogy érezve volt! De nemcsak a költőt igézte meg e dicső jelenet a hős rege világból: maga az ellenséges hadvezér. Lu­ders is meg volt általa hatva. Lüders egy dombtetőről, a Haller-sirbolt mellől nézte a hősi harcot. Egész tömeg nem bir letörni egyetlen fér­fit. Az orosz vezér nem dühöngött haragjában. Oda nvargaltatá hadse­gédét azzal a paranccsal, hogy ezt a nemes hőst nem szabad megölni: ennek élve kell maradnia. Az orosz tiszt fehér zsebkendőjét kardia hegyére tűzve, vágtatott a küzdő csapat közé. Parancsszavára félbehagyták a dzsidások a táma­dást. Tizenegy halott hevert már a hős előtt. De ki volt fáradva ő is. Az orosz hadsegéd odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát, ke­gyelmet fog kapni. A vezér becsüli! őt hősi bátorságáért, ne áldozza fel nemes vérét. Még akkor egy csepp vére sem hullott el a hősnek. Zeyk Domokos erre a szóra föl­emelkedett kengyelében, hátra te­kintett. Látta, hogy Bem már mesz­­sze elmenekült az ő harca alatt, hogy többé utói nem érhetik. Akkor hirtelen kirántotta nyereg­­kápájából pisztolyát. Még egy utol­só golyó volt hátra. Ezt a golyót úgy hitte Zeyk Do­mokos. hogy »az utolsó szó«. Mikor testvére (a mostani államtitkár) ag­godalmát fejezi ki előtte, hogy őt, kit oroszlánt vitézsége mellett meg­ölni oly nehéz, elvégre mégis elfo­gadhatják maid. azt mondái neki. pisztolyára mutatva: »azt nem te­hetik: enyitn az utolsó szó«! »Soha!« — kiáltó Zeyk Domokos az. orosznak. S azzal fobelőtte magát. A költőnek kihullott kezéből a távcső, mikor hősét lebukni látta. Most tért eszméletéhez. Köröskörül temetői csend volt már. Saiát tábo­ra rég elfutott. Ő egyedül maradt. Védtelenül. Csak jegyzőkönyvét! rejtette el keblébe. Abban voltak utolsó költeményei. Az tán megvédi őt a halált adó vas hegyétől? Vagy talán nem? Azt mondja az ég: ha elveszett a nemzet, vesszen cl a költő is. ki nagyságáról, honszerelméről éne­kelt? S a hős és dalnoka egy siröan uyugosznak. Néllitztóetta Mim'd részére! isshíssíssessi MAGYAR ÁLTALÁNOS KÖSZÉN3ÁNYA RÉSZVÉNYTÁRSULAT BUDAPEST "1 Ajánl azonnali szántásra, franko bármely vajdasági állomásra tatai szenet felsőgailai meszet ‘ | l/.irtfir^ónuieelaf N> DA i ion» Vezérképviselet EISLER ÉS SIPOS SUBQTICA Z läESSiSE!

Next

/
Oldalképek
Tartalom