Bácsmegyei Napló, 1924. november (25. évfolyam, 302-329. szám)

1924-11-16 / 315. szám

1924 november 16.

BACSMEGYEI NAPLÓ

15. oldal,

A gazdagság koldusai

»Te vagy az éu iejemalja, az én szerelmetes ágyam, az én legbensőbb nyugalmam, az én legmélyebb óhajom, az én legmagasabb dicsőségem. Az én Istenségem kedve vagy te, az én emberségem vigasza, az éu parazsamnak folyama«.

így ma már szerelmes verseket se. írnak, még az elragadtatott szerelmes se lát és kap annyit a szerelmesétől, hogy ennyi gyönyörűséget, áldást leljen benne. És mégis: azt a főnt idézőjelbe tett pár sort mégcsak nem is szerelmes ember mondja, akinek a túlzásokat el lehetne nézni, hanem azt állítja egy nagyon régi, tizenharmadik századbeli német asszony, hogy ezeket a verseket Isten intézi az ő leikéhez. Ez eddig még nem Is volna olyan különös, ki tudja, milyen lelke volt ennek az asszonynak. Ott kezd a dolog különössé válni, hogy az aszszony, aki ezt állitja, azt is állítja, hogy nemcsak az ő leikéhez szól igy az vIsten, hanem az enyémhez is, meg a tiedhez is elgyötört embertársain. Ha ennek az asszonynak hisszük, akkor ebből az következne, hogy nekünk egyenként nagyon gazdagoknak kell magunkat éreznünk, hogy mi egyenként, külön-külön, te is olvasóm, én is, csodálatos, drága kincsek vagyunk és soha okunk busulásra nem 'ehet, hiszen ennyire szerettek bennünket örökkévaló hatalmak. Csak egy nagy baj, hogy mi nem érezzük, nem látjuk. Hiszen tudunk olyan esetekről — de csak régi könyvekből, nem a mi jelen életünkből — mondják, régen még úgy volt, hogy a földnek is torka volt és akkor még a föld is eleven személy volt. Ez : azonban ma már mese lett. Ma már a főid a nap körül forog és egyáltalán nein kiált az égre, nemhogy egy nyavalyás kis emberért 'nem, hanem még akkor se, ha egész népeket szorítanának gyilkoló prés közé. De azért mégis érdemes gondolkodni rajta: volt egy-«dö az emberiség életében, mikor az emberek hallották a földnek kiontott vér miatt való égre-kiáltását. Mert csak a mai ember értelmezi »az ilyent szimbolikusan. Aki azt a kiáltásról Mózes első könyvében megírta, az nem valami szépet akart szépen jleirni, hanem egyszerű tapasztalati tényt. Mi ilyeneket már nem tapasztalunk.

Az is lehet, hogy a föld már .beleunt a sok égre-kiáltásba — de én nem hiszem ezt róla, inkább azt hiszem, hogy nem kiálthat már az égre —‘mert az ég már nincsen. Mert az ég is múlj mese lett, mint ahogy mese már az a tizenharmadik századbeli német asszony. Mesékbe él már csak tovább az a holt világ — de van benne valami fájdalmas figyelmeztetés: nem veszitek észre, hogy az lélet határai mindig szükebbre Szorulnak, hogy mindig kevesebb az, amit élőnek érezünk, hogy az élet lassanként egészen kiszorul a mesébe — és mi a magunk én-jével, emberek, külön, egymásnak síiket fülekkel, árván, egyedül maradunk élők? Már régóta tart ez az állapot, t. i. az élet fokozatos megszűnése és az ezzel a saját értékünk tudatának elvesztése is. Mert nemcsak arról beszélek, hogy a föld már nem törődik a vérrel, illetve hogy mi nem törődünk se földdel — hanem arról, hogy rettenetesen gazdagok vagyunk és éhen veszünk a nagy gazdagság közepette. Talán nemsokára mi leszünk egy későbbi kor ajkán mese: nagy madarak hátán átröpültek az óceánt, meghalották az egymás hangját ezer és ezer mérföld távolság ellenére is, óriás erejűek lettek — de szegények a földön kúsztak s rnig madaraik az ég felé szálltak, ők maguk port ettek, a föld porát és egymást. Minden hangot hullani tudtak, csak az egymás szive dobogását nem és a saját szivükről való szó meseként hangzott szegényeknek. Nevezett kor emberei mindig siettek, ök azzal okolták meg, hogy ezer a dolguk száma, de este vagy éjjel nekik is ie kellett fcküdniök és ha ilyenkor történetesen egy pillanatra az életükre gondoltak, akkor egész éjszaka borzasztókat, kellett álmodniok.

Erről a meséről még sokat lehetne mesélni. Eu azonban még Mcehtilde von

Magdeburgról — ő az a német asszony a XIII. századból — akarom elmondani, hogy annak a pár fenn idézett sornak ciméül azt irta, hogy: »Isten őt dologban cirógatja a lelkét«. Ezt se kell képletesen érteni, vagyis tudni kell, hogy ö ! közönségesen úgy érezte, ahogy leírta. I Milyen tudatlan, naiv nő volt ez a I

Frasice-emlékek. Mikor egy nagyember meghal, úgy tetszik, hogy egy lángoló égitest bukik a szemhatár alá. Fénye pillanatra megkisebbedik de aztán még jobban szikráznak, sziporkáznak az emlékek, melyeket maga után hagyott. France halála után is rengeteg emléket szedtek össze. Ezekből tallózgatunk most.

Agóniája tudvalévőén sokáig tartott; a hatalmas aggastyán tizenöt napig tusakodott a halállal. A párisi újságírók virrasztottak. Már készenállottak a nekrológok, a cikkek, visszaemlékezések, az irodalmi szerkesztők két hétig lesték, mikor tördelhetik be az anyagot.

Az egyik irodalmi szerkesztőnek a hat éves fiacskája este, amikor az apja elment, igy szólt hozzá:

— Meglátod apa, éjjel háromkor fog meghalni. Kitelik tőle.

De a nagy mester, ki sokáig dolgozott újságok szerkesztőségében, előzékeny volt kartársaival szemben. Tizenegy órakor hunyta le utolsó álomra a szemét.

1896 óta tagja volt az akadémiának is, de sohasem vett részt ülésein.

— Az akadémia -- mondotta — olyan intézmény, melynek napjai meg vannak számlálva, valamint minden intézményünknek a napjai.

Mikor 1921-ben megnyerte a Nobelirodalmidijat, bejelentette, hogy nagy munkát ir a háborúról, allegorikus formában. Egy barátjához igy szólt:

— Szeretném megölni a hazugságokat, anélkül, hogy megsebesítenék embereket.

Imádta a könyveket. De a könyvgyiijtöket ugratta. Egy bibliofil elvitte hozzá egyik regényének ritka kiadását, hollandi papiroson s megkérte, írja rá a nevét. France ezt irta oda:

— Pierre Dausenek, a rettenetes bibliophllenek ajánlja ezt a semmiséget, melyet ö fedezett fel, minden harag nélkül Anatole France.

Egy másik bibliophilt igy tréfált egy sajátkezű aláírásával:

— • Kedves Richten, igazolom, hogy ez az uíogramm nem tőlem való. Anatole Frame

*

A lelkek háboraja. . Romáin Holland, a svájci iró-remete, ki annak ideién figyelmeztette az emberiséget a háború veszedelmére is, s az általános vérengzés közepette is résen állt vártáján, ismét fölemeli szavát és Gandhi, az indus vezér írásai elé'’előszót ir. Az előszó főkép a mai európai helyzettel foglalkozik s kemény igazságot mond mindenfelé:

Mechtilde von Magdeburg! A psychoanalitikusok ma megmagyaráznák neki, hogy milyen komplexumai vannak és igyekeznének meggyógyítani — ő azonban azt mondaná nekik: . »Nem értek hozzá, szegények, hiszen még senki se cirógatta meg a telketeket«.

Sinkó Ervin.

— A politikusok — írja — struccpolitikát folytatnak. Nem tudják, hogy a mai világban nem csak egy harc van; és nem az a leghősebb, aki az arcvonalakon küzd. Ezt nem akarják megtanulni. Tekintsenek maguk köré. Nézzék, mi készül a jövendőben: forradalmi harcok, osztályharcok, fajiharcok. És fölöttük: a lelkek harca, a Lélek harca. Mi itt eléjük tárjuk ezt a másik harcot, mely Indiából lassanként az egész földre kiterjeszkedik. Ámuljanak el, ha akarnak! Szégyeljék magukat, ha még tudnak szégyenkezni! Róma is igy akart tenni az első keresztényekkel. Egy napon azonban be kellett adnia a derekát. Én, mint aki foglalkozásomból kifolyólag ismerem á történelmet és gyakran láttam, hogy a Lélek nagy áradatának dagálya-apálya mint jön és megy, hiriil adom, mi indul meg Keletről. Ez a tenger-ár csa'k akkor vonul majd

vissza, mikor elborította már Európa partjait is.

*

Doszlojevszki és a ggorsiróno.

Dosztojevszkinek számos ismeretlen, kiadatlan levele került nyilvánosságra, Goldzévnek, egy orosz írónak a hagyatékából. Egyik legérdekesebb levele az, melyet 1867 május 5-én irt ‘Drezdából, Suslava asszonyhoz, akihez évek hosszú során át mély barátság és szerelem fűzte. Ebben a levelében régi szerelmének megható gyöngédséggel és egyszerűséggel meséli el, mikép vette feleségül gyorsirónőjét:

— Szerződésem kötelezett, hogy kiadómnak november elesejére uj regényt szállítsak, legalább tiz nyomtatott Ívnyit, különben rettenetes büntetés-pénzt kellett volna fizetnem. Közben irtani egy regényt (a Raszkolnikovot). Már átadtam kiadómnak huszonnégy ivet és még tizet kellett írnom. Október 4-e volt és még bele sem kezdtem. Miljukov azt tanácsolta, hogy vegyek egy gyorsirónőt és diktáljam regényemet, akkor négyszer gyorsabban megy. Olkliine, a gyorsíró-tanár elküldötle hozzám legjobb növendékét, akivel megállapodtam. Október 4-én kezdtem meg. Gyorsirónöm, Anna Gregorievna Snitkina, busz éves fiatal leány, elég szép, jó családból származik és kitűnő eredménnyel vizsgázott a gimnáziumban; egyszerű és jólelkü. Csadálatosan haladba munkám. November 28-án regényein, a Játékos naplója (melyet már ki js nyomtak) elkészült, — huszonnégy nap alatt. A regény végén észrevettem, hogy gyorsírónőm őszintén szeret, noha ezt sohasem mondta és nekem is egyre jobban tetszik. Minthogy fivérem halála óta az életet nyomasztónak találtam, elhatároztam, hogy nőül veszem öt. ö hoz« zám jött és mi egybekeltünk. A köztünk lévő korkülönbség óriási (ö húszéves, én pedig negyvennégy), de napról-napra jobban érzem, hogy boldog lesz, mert jó szive van és engem nagyon szeret.

*

Érdekes Irodalmi orzás. Jack Londont, a népszerű amerikai irót irodalmi orzással vádolja meg Frank Harris, Wilde Oszkár élerajzirója, az angol regényíró, aki 1911-ben »London püspöke és a közerkölcs« címen fantasztikus rajzott tett közé londoni folyóiratában. London püspöke egy gyülekezetnek be* jelenti szatirikus és csontig ható beszédben, hogy szakit eddigi múltjával és végre — keresztény lesz.

Ezt a beszédet Jack London a »Vassarok« cimü regényében szóról-szóra, betüről-betüre átvette, a forrás megnevezése nélkül. Frank Harris az irodalmi orzást Jeplezte párhuzamos szöveggel s fölszólította az amerikai irót, hogy válaszoljon rá. Jack London levelet irt Harrishoz, amelyben azzal védekezik, hogy a püspök beszédét puszta riportnak tekintette és azért vette át.

Frank Harris most az alábbi nyiltlevelet intézi Jack Londonhoz:

— Ön ötvenezer dollárt kapott háromszáz oldalnyi regényért, melyben három oldal tőlem származik. Ennélfogva ön tartozik nekem 2imak az összegnek a századrészével, melyet munkájáért kapott. Küldjön tehát nekem ötszáz dollárt és én teljesen meg leszek elégedve. Ezenfelül felhatalmazom, hogy bármit is lemásoljon tőlem, ami önnek tetszik, azzal a föltétellel, hogy mindig ilyen módon és ilyen arányban fizet.

Az amerikai iró erre a levélre nem válaszolt. Frank Harris ezt mondja:

— Nem volt annyi humora, hogy megküldje azt az ötszáz dollárt, amellyel — tartozik.

*

A bécsi varangy. A tudósok néha olyan megindítók, mint a gyermekek. Most a biológusok között folyik egy mulatságos perpatvar, mely egy bécsi varangyosbéka körül keletkezett.

Kämmerer doktor, a bécsi tudós, ki a práteri biológiai intézetben tett tapasztalataiból még a háború előtt fölolvasást tartott a »Linnean Society«-ben, a központja ennek a háborúságnak. Fölolvasásában kifejtette, hogy a himbékák ujján kéreg líépződik. De van egyfajta varangyosbéka, mely nem a vizberj szaporodik és ennek az iujján ez a kéreg nem észlelhető. Kísérletezései során meggyőződött, hogy ha a békákat a vízben tartjuk, ami azáltal érhető el, hegy a vizet kissé magasabb hőfokra melegítjük, akkor ez a kéreg a többi himbéka ujján sem fejlődik ki.

Egy angol biológus, névszerint Batercn ezt kétségbe vonta. Kämmerer lefényképeztette a békát, de ez sem győzte meg az angol tudóst. Számos biológus Kämmerer mellett tört lándzsát, sokan pedig kétségbe vonták fölfedezése lehetőségét. Végre Bateron huszonöt font sterling jutalmat tűzött ki annak, aki ilyen békát mutat neki.

Egy ilyen varangyot, mely Kämmerer állítását igazolja, a práteri biológiai laboratóriumban őriznek. Kämmerer hajlandó lett volna a varangyot elküldeni az angol tudósnak, de a bécsi biológiai laboratórium igazgatója ezt nem engedte meg, hanem arra szólította fel az angol tudóst, hogy jöjjön Bécsbe és nézze meg. Bateron visszairt, hogy ö bizony nem utazik ezért le Bécsbe, hanem jöjjön Londonba a varangyosbéka.

A harc folyik . . .

Még csak

f t*rtock próba^^íiniiiir^ mosást a világ

legkönnyebb

£Äu‘ mosson levegővel 3urr°a

Lifka-mozi udvarában, ahol mindenkinek mayával hozott szennyes fehérneműjét kimossuk kézimosógépünkkel:REFORMATOR. A készülék ára din. 150’—. 365Ö

JUHÁSZ GYULA:

HERODES

Nagy úr. Hatalmas. Cézár a barátja Es birodalma egy darab Kelet,

Negyedes fejedelme Judeának.

Tekintetétől tartomány remeg,

Nagy úr. Van vára, trónja. Gőgösen néz Alattvalók és zsoldosok felett.

A neve rémület, személye szentség Es vágóhídra mennek emberek,

Ha int. De ö elfáradt. Koronája Fejét szorítja s keze már remeg.

Mert keze véres. Minden Gileádnak Nincs balzsama, mely e véres kezet Tisztára mossa. Es jön a jövendő S a Gyermek felnő s az Idő betelt. Minden hiába. A halál is eljö Es összekulcsol két véres kezet.

TERE-FERE