Bácsmegyei Napló, 1924. november (25. évfolyam, 302-329. szám)

1924-11-16 / 315. szám

14. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

1924. november 16

ezt a szót? Eggyel vagy kettővel?

— Még ezt se tudod? •— nevetett Volles. — Nem mondtam, hogy dunsztodj sincs a helyesírásról?

— Azért még sincs igazad! — erőskodött Noir. — Te mindent elkövetsz, hogy lerázz a nyakadról s pzért választod ki ördögi rosszhiszeműséggel a leglehetetlenebb szavakat!

Vallés majd eldült a kacagástól.

— Hogyan? — kérdezte. — Hát a consoler-szó olvan rendkívüli?-— Mindenesetre a legnehezebbek egyike, — felelte Noir. —: És az ember utóvégre nem tudhat mindent!

Mégis csak el kellett hagynia a bizalmi állását, és é ete végéig — amely, fájdalom, nem tartott soká — neheztelt a kollégájára, aki őt a'hivatalából méltatlanul kiüldözte. Váltig hangoztatta, hogy nagy igazságtalanság történt vele, mert néhány helyesírási hibától még kitűnő titkár lehet az ember... Nemsokára aztán azt a nagy helyesiársi hibát követte el, amely az életébe került ...

Vallés pedig többé sohase hirdetett pályázatot titkári állásra. Ilyen lukszus nélkül is el tudta költeni a fejedelmi jövedelmét.

LÁPDÁK

Irta: SZ. SZIGETHY VILMOS

I.

Szinte megkövesülten állt a korzón Jurkovics Zoráthné előtt.

istenem, sose hittem volna, hogy tn-íg egyszer látom.

Az asszony is elfogódott volt.

■— Hány éve? Eh, ne is keressük, mert csak szomorúság jár vele. Mit csinál?

— Feljöttem, dolgom van, körülnézek . . .

— Persze, a korzón.

— Csak véletlenül, mert itt a hotelem S odaigyekszem. Ha akar emlékezni, sósé szerettem a korzót, ma is csak úgy vagyok vele.

— Emlékszem, nagyon is emlékszem. Hát a család?

— Melyik? — kérdezte értetlenül Jurkovics.

— Nem nős?

— Nem nekem találták azt ki, szerencsétlenség lett volna belőle. Van égy emberi' típus és abba sorolom magamat is, amelyik csak egyszer próbálkozik s hogy néni sikerül, a nyomorékja marad örökre.

Az'asszony úgy tett, mintha nem akarná megérteni.

— Én is csak rövid időre jöttem föl, a lányomat . hoztam intézetbe s most atyafiak unalmas körébe készülők. Ki fog . nevetni, de ,s.óse szerettem Pestet, olyan, elveszettnek érzem magam a falai. között. De magának nagyon örülök, Isten úgyse örülök, akár tetszik, akár ntrru Tudja-e, hogy alig változott nyolc év óta? Legföljebb a külsejében. Akkor, régen, többet adott magára, most az asszony keze hiányzik a megjelenésén.

— Igaza van, ez a legkisebb gondom. Jobb is lesz, ha elajánlom magamat, még kompromittálom.

.— Jaj, de csacsi maradt, nevetett Zoíáthné. Hiszen azért külömb ennél a sok kikentségnél, maga nem lehet soha slampos. Amit én észreveszek, az a műgond hiánya, maga nem öltözik'valakinek a kedvéért. Van most sürgős dolga?

— Semmi. A szándékom is annyi, hogy a vacsora után lefekszem, a hajnali vonattal hazautazom s nem mozdulok ki megint vagy félévig a nyárfáim, az akácaim közül.

— Nézze. — kapott a szón az aszszony, — elkísérhetne a szigetre, meszsze van még az este.

II.

— Nem kívánom azt a nagy tömeget, jobb a fák alatt. Emlékszik még az erdőkre? Sehol se találtam a mását, pedig sokfelé megfordultam. Hozzon inkább két perecet, aztán elmajszoljuk, amúgy diákosan s hozzáképzeljük, hogy a majálisról szöktünk meg.

Csakugyan, diákos jókedve támadt Zoráthnénak.

— Sose találja/ki, hogy min tűnődöm, inkább elmondom magam. Az jár'az eszemben, hogyan rázhatnám le a rokonságomat, aztán holnap elmennénk ketten valami kis budai korcsmába vacsorázni.

Jurkovics furcsa arcot vágott, az aszszöny sietett a szavával:

— Már megint erénycsőszködik?

— Dehogy, mondta a férfi, csak féltem ma_gát önmagától, a temperamentumától, a szeszélyeitől. Nem érzi, hogy kegyetlenség, amit velem csinál? Régi dolog, beszélhetünk róla szabadon, bár én még mindig alig jöttem magamhoz.

— Azt látom. Alig lehet a szavát venni.

— Bocsásson meg érte, maga nekem színes, szép emlék. Azt hittem, hogy sikerült már teljesen , elfelejteni, maga miatt nem mentem haza soha, — nagyon kérem hát, hogy ne játszék.

Zoráthné egy pillanatra elkomolyodott.

— Semmi okom a szégyenkezésre, az iíjuságom, az emlékem az enyém, akkor idézhetem, amikor kedvem van hoz-I zá. Ha mindent tud, azt is tudhatja, hegy sose volt nekem közönyös.

— Tudom, bólintott némán Jurkovics.

— Szerettem is, de huszonhétéves voltam s már minden barátnőm férjhez-I ment. Férfiak sosem értik azt meg, mit ■ jelent nékünk, mikor látjuk, hogy az 5 egyik generáció a másik után hagy el $ bennünket. Mintha ránk tapadna a vijlág szeme, ott is megjegyzéseket hal. lünk, ránk nem szóltak semmit, — maga, magára pedig még esztendőkig kellett volna várni.

— Istenem, jó pártit csinált, boldog, mondta Jurkovics,

— Igaza van, most már boldog vagyok, visszatért a nyugalmam is.

Mosoly futott át az arcán, egy kis , zavar szegődött melléje.

3 — Mondja csak, tisztában van az én

f helyzetemmel? Azt hiszem, hogy nem.

I Tudja, hogy elvált asszony vagyok?

I Ne, ne nézzen rám olyan ijedten, nincs J ebben semmi boszorkányság.

— Tréfál?

I — Eszembe sincs, folytatta az asz- I szony. Harmadik nyara, hogy befejeztük. •

— Aztán miért?

— Mondhatnám, hogy nem értettük fm.eg egymást, az igazság azonban az, jjhogy Géza nem való férjnek. Kedves,

L szeretetreméltó, de közönséges lélek,

3 aki még csak diszkréten se csalt meg. j; Nem volt oka rá, hogy tőlem bárkihez “meneküljön, mégis mégis megtette, minidig csak azt tette. Már nevetségessé í váltam, éjjeli zenét adott lányoknak, ppróbb botrányai támadtak s szemér• inetlenüi hazudott.

INéha rájöttem valamire .s felelősségre vontam. Nézett rám azzal a gyerekes tekintetével, amely egyre jobban I dühbe hozott s az volt az első szava:. Tessék? Szüksége volt az első pillana«tokra, t hogy levegőhöz jusson, hazudjj hasson valamit. Eh, elég volt, elintéz! lem, elfelejtettem, jj — De a gyerek . . .

§ -- Hát az közös, szó sincs róla. Ná-II lám van, lány nem való amúgy sem az ő társaságába. Nagy ritkán találkozunk, de az ügyeinket levélben intézzük el. A fiút ő neveli, az olyan is, mint ö, réme az utcának, hozzám csak ritkán jön ei s első kérdése az, hogy mit adok neki.

. közös társaságunk nincs, a feleségét 2 személyesen nem is ösmerem.

— Feleségét? — csodákozott Jurkovics.

— Azt hát, megnősült a drága három hónap múlva, kapott vagy ezer holdat, i most még kevesebbet van otthon, Az

asszony egyébként úgy fest, mintha az anyja volna, tudja, olyan bájosan tekintélyes és terjedelmes.

Jurkovics könyökével a padra támaszkodott, úgy nézte az asszonyt, aki egy csöpp izgalommal beszélt ezekről a dolgokról.

— Szegény, szegény Giziké.

— Magát sajnálja, ne engem. Csak azért mondtam el, hogy megértse: nem kompromittál, ha együtt vacsorálunk. A tervem egyébként az, hogy most befelé indulunk és elintézem a tantikat, lekötelezem őket a sárga földig, aztán holnapra szabad vagyok. Föltéve, persze, hogy maga is igy akarja és nem szalad reggel haza.

Jurkovics keserű grimaszt csinált.

— Igen ám, de mit csinálok én holnap estig?

— Látom már, kezd visszatérni a józan elméje, kacagott Zoráthné. Ezt cl is vártam.

— Mit csinálnak ma este? Nem lehetnénk mindnyájan együtt? <

—Jaj, fiam, sóhajtott tréfásan az asszony, mintha én nem gondoltam volna erre! Csakhogy azokat az öreg csontokat a cukrászdába se lehet lecsalni. Ülünk szépen otthon, beszélünk vegyes témákról, a mai világ rosszaságáról, a régi kiválóságáról, mikor pedig Halmosodnak, hazakisér a szobalányuk.

— Én megvárom . . .

— Pszt, szót se, maga ehhez nem ért. A két hangulatot nem szabad összekeverni. Ellenben tízkor délelőtt eljövök reggelizni a hotelje kávéházába.

— Utána Buda.

Zoráthné hálásan’nézett rá.

— Nagyon jól tette, hogy ezt mondta, minden eszembe jut, amit a gondolat takar.

nivágyás, —nem láttak belőle semmit, csak mentek.

— Itthon vagyok, mondta végre az asszony egy ház elé érve.

Nem nyújtotta még a kezét, nézett a csendes emberre szomorúan.

— Haragszik?

Az idegesen pattant fel.

— Ugyan!

— Nézze, nem tehetek róla. értsen meg. Legyen jó és méltányos, ne lumpoljon ma este, hanem imádkozzék, hogy holnap is napos szép idő legyen.

Ügy szorította meg a kezét, mint régen, lánykorában, amikor a geyrmekl szerelem évődéseiben azt próbálták ki, hogy melyikük az erősebb.

IV.

Jurkovics végigjárt egy csomó mulatóhelyet, de egyikben se mtudott megállapodni. Ma mindent utálatosnak, ié‘hának talált, gyűlölködött a bizalmaskodó hang miatt, szegény, pályavert lányokkal, akik feléje közeledtek, csaknem gorombáskodott.

Fojtotta a forró nyári éjszaka, hazament korán, beszedett egy veronait és lefeküdt. Korán reggel levéllel verték fel.

— Ne várjon, lehetetlen. Lapdák voltunk a sors kezében, tehetetlenek. G.

Keserűen meredt maga elé.

— Nem is vártalak, úgyis hiába vár-, talak volna.

De most már nyugodtabb lett. Felöltözött s még reggelizés előtt átment a Bristolba.

— Zóráth Öméltósága lejött már?

Az nézte a fiókokat.

— Fenn vannak még. Az éjszaka ugyanis a méltóságos asszony is, későn feküdt le.

— ügy van, Giziké, a régi időket hozzuk helyre, amikor a mi poros kis városunkban folyton azon tűnődtünk, miiyen szép volna, ha mi is járnók a budai utcákat, keresnék a bujkáló napot és lesnők a lenyugvását.

— Igen, ez volt az ifjúság!

— Nincs igaza, hogy csak volt. Az ifjúság örök otthonra talál az emberben, csak mi vagyunk az okai, ha elszállt, Minek engedjük?

III.

A Ferenciek terén öblös hang szólt rájuk.

— Csókolom a kezedet Giziké, na hát ez pompás véletlen. Hallottam a tantiktól, hogy itt jársz, el se tudtam volna képzelni, hogy hol talállak meg.

Zoráth volt, egész legényesen öltözködve, frissen, vidáman. Az asszony kelletlenül örült a viszontlátásnak s mikor a hajdani ura beléjekarolt, ideges mozdulattal húzta magát vissza.

— Kérlek, mondta1 az ember mosolyogva, nem volt bennem rossz szándék.

— Csak a gyakorlat, mondta Zoráthné. Hát mi baj?

— Sok és komplikált. Meghalt az öreg Csollákovics és jelentősen érdekelve vannak a hagyatékban a gyerekek. Nehéz ügy, mert az örökösök hiénák és vigyázni kell, hogy be ne csapjanak. De majd megbeszéljük.

— Miért nem fordulsz az ügyvédemhez?

— Majd azután. Az előzetes megbeszéléshez ö fölösleges. Mit csinálsz estére?

— Nem tudom, el vagyok foglalva, beszéld meg csak az ügyvéddel, én megbízom benne.

— Hát kérlek, mondta Zoráth vállvonogatva, ha nagyon akarod . . . Csókolom a kezed, szervusz Jurkovics. Igaz ni, azt se kérdeztem, hogy vogy? Ritkán jársz felénk. Ha kell valami, a Bristolban szálltain meg.

Szelesen lecsapott a Dunapart felé, azok ketten mentek tovább némán, magúk elé nézve.

— Huh, rázkódott meg az asszony, de Jurkovics nem felelt rá.

Villamosok csillingeltek, jókedvű, erőszakosan kacagó népek haladtak el mellettük, csupa látszólagos gondtalanság, | sok-sok élet-felszin, aminek nem lehet af mélyére látni, aggódó ruhagond, tetsze- *

— Köszönöm, akkor most nem háborgatom őket. Majd adja át Öméltóságának ezeket a rózsákat.

Vidáman íütyörészve indult a városba,

— Lapdák vagytok, gondolta magában, persze hogy lapdák. Csakhogy kllelne a hideg valamennyiteket, ha nem annak a kezébe kívánkoznátok, aki a lehető legnagyobbakat rúgja rajtatok.

Közben fölmerült előtte egy lány alakja. Izmos, erős és olyan finoman szőke, mint valami úri dáma. Pedig csak egyszerű cseléd a gazdaságban, táncba soha nem jár, a parasztlegények incselkedéseit nem tűri, ellenben kíséri a gazdáját a tekintetével amig éri.

A boltok felé indult, hogy vásároljon valamit Pöszének. Színes fejrevalót, gyöngykalárist a nyakába. Milyen boldog lesz az, szegény!

Zongorázik? Hegedül? Cimbalmosrik? Klarinétot vagy mandolint játszik?

A MORAVETZ ALBUM

ezicién a fenti hangszereire különkülön kötetben jelent meg Ez a legszebb és legpraktikusabb k rácsonyi ajándék. Jugoszlávia összes könyvkereskedéseiben kapható. t-747

Ha Ááának a paraÉsoulH

egy Penkaia ceruzája lett volna, ug semmiesetre sem fogadta volna el Éva almáját anélkül, hogy a fele őseget a következményekért Írásban elhárította magáról. A Penkaia tö töiro.i u-yanis mindig írásra kész, ruganyos ab r eoy írótól! és hegyezni sohasem kell. Kapható minden papirkereskedésben 15 dinártól felfelé, ahol a jó Penkaia arany-töltötollat is áru.itják. ______________________________________________87«2