Bácsmegyei Napló, 1924. október (25. évfolyam, 269-300. szám)
1924-10-26 / 294. szám
3y24. október zt>. BACSMLGYEl NAPLÓ 13. oldal. A nagy színjáték r Ha cirkusz arénájában, belépődíjért mutogatnák! a halálos ítélet végrehajtását, minden jegy elővételben elkelne. És ha az elitéltet mindenki megnézhetné a siralomházban, mint ahogy a cirkusz vadállatainak ketreceihez odabocsátják a közönséget, szakadatlanul tódulna a tömeg abba a cellába, ahol a delikvens sorsa. beteljesedő;ét várja. Amikor Sutboticán hire terjedt, hogy a Halasi-uti kétszeres rablógyilkost kivégzik, a kíváncsiság lázbetegei valósággá 1 megostromolták ,a törvényszék elnöki hivatalát, hogy belépőjegyhez jussanak. Egykét órai alatt minden kiadható jegy elfogyott. Akik elestek attól a szerencsétől, hogy a gyilkos borzalmas halálának szín játékát végigélvezhessék, olyan összegeket kínáltak egyegv jegy tulajdonosainak, amenynyiért páholyból gyönyörködhetnének a bécsi Hofoper előadásában. Mialatt az elitéit a halálnál is irtózatosabb utolsó huszonnégy óráját szenvedte, városszerte egyébről sem volt szó, csak ia kivégzésről. Á politikai válság izgalmas hullámverése elől egyszeriben elzárkózott az emberek érdeklődése és a szerencsétlen bűnösnek nem személye, hanem a vele kapcsolatos esemény köré sűrűsödött. A földi megtorlás »szcmet-szemért* elvének vallói elégtételérzettcl állapították meg, hogy azt, aki e—’'«-társát megfosztja az életöl, az igazságszolgáltatás mint fenevadat, kiirtja az élők sorából. A moralista humanizmus szószólói az emberölésnek, mint ítélkezési aktusnak) jogosulatlanságát és barbarizmusát domborították ki. A két álláspont egyeztetői amellett foglaltak állást, hogy a kivégzést narkotikummal, fájdalommentesen alkalmazzák. Voltak olyanok, akik a halálos Ítélet végrehajtásának nyilvánosságát kifogásolták, de akadtak olyanok is, akik példaadás okáért ennek a nyilvánosságnak széleskörű kiterjesztését követelték. 'A Gréve-íérre is, ahol Sámson hóhér naponta százszámra vágte le az emberfejeket, akárcsak a szivarvégeket. szabad volt a bemenet és az összecsődült néptömegben az öregasszonyok harisnyakötéssel hasznosították a várakozási időt, inig az inferna comoedia el nem kezdődött. Mások viszont a halálraítélt lelkiállapotának elemzésébe mélyedíek el. Milyen érzés lehet az, amikor az ember előre tudja a napot és az órát. ámi-kor múlhatatlanul meg kell halnia? A végső ítélet kihirdetésének pillanatában megnyilalló elszörnyedés milyen pokoli változatokon vonaglik kérésziül az alatt a huszonnégy óra alatt, amennyit a törvény kiutal az életből a bünhődőnek? Csaláltagok látogatása, pap vigasztaló szava, utolsó kívánságok teljesülése nem tetéznek-e újabb gyötrelmeket a halál rabjára? Jön-e álom az elitéit szemére és ha elszunnyad, milyen álomképeket festhet eléje az utolsó éjszakán a megriadt életösztön? E problémahántások mögött azonban az az atavisztikus szadista hajlam húzódik meg, amely mindnyájunk tekintetét ellenállhatatlanul a halálkinok felé vonja. A büntető judikaturai vonatkozások megvitatása és pszichológiai megfigyelések óimén Tóth Imre kivégzésével tula.idonképen ugyanabból a motívumból foglalkozunk, amely az akasztást a néptömegek számára szenzációs látványossággá avatja. Neró korában a gladiátorok halálvivását és az oroszlánok martalékául dobott keresztények vértfagyaszíó vergődését ezrekre menő közönség nézte kéjes lihegéssel. Az azóta lepergett közei két évezredes kulturális fejlő des során a bestiális vonzalma a rémségek iránt nem változott, csak megnyilvánulási alkalmai idomultak át. Amikor a hóhérnak átadott delikvenst a| bitófa alá vezették, a rablógyilkossáig nyomán kigyuit bosszuérzés inár régen elfüstölgött és a 'minden emberi nyomorúságnak kijáró szánalom alábukott az izgalomnak abban az örvényében, amely a nézők lelkét elkapta. Beleborzongtak az idegek a feszült figyelembe, hogyan viselkedik az elitéit, amikor szemtől-szembe kerül a halállal, milyen eltorzulások deformálják az arcvonásait, jajveszékel-e vagy férfias lélekjelenléttel adja Shakespeare meg magát a kényszernek. A maguk élményeit hajszoltak a megrázó dráma látogatói, annak a pszichopatológiai gerjedelcmnek hatása alatt, amely a chicagói milliárdosfiukat gyilkosságra tüzelte. Egy bűnös embert utolért a törvényben előirt büntetés. Akik hajnalban keitek fel. hogy jó helyrő láthassák a hajmeresztő aktust, nem arra a bizonyos katharzisra szomjaztak meg, amely Arisztotelész szerint a tragédia rendeltetése, hanem olyan cirkuszi mulatság után loholtak, amelynek halálhörgés a kísérőzenéje. bm. Imperator Irta: Baedeker Bizonyos idő múlva minden zsarnokság tűrhetetlenné válik, még a zsenié is. Innen van az, hogy időnkint kikezdik az avoni hattyu-t is s hangok hallatszanak a Shakespeare egyeduralma ellen. Ifjabb korában Voltaire-t se engedték nyugodtan aludni; a britt drámairó babérai, s hogy szabaduljon a kínzó álmatlanságtól, megtépdeste azokat merészen. (Igaz, hogy érettebb éveiben clösmerte a nagy tragédiaköltő felsőbhségét s bocsánatot kért a megsértett 'szellemétől.) Kisebb szelle*mekjet is bántott a nagy hatalom, amellyel a Hamlet szerzője ránehezedett minden korok és minden nemzetek drámairodalmára s a kis Roderick Benedix vastag kötetet irt — Die Shakespeareomanie címen — c hatalmasság ellen és bizonyítani próbálta, hogy Vilmos ur 'Schiller és más német drámaírók mellett csak afféle dilettáns, aki t— nem tud drámát imi. De hát Shakespeare kikezdhetetlen, pedig újabban Benedix irótársnál komolyabb ellenfelei támadtak Tolsitojbaní és Bemard Shaw-ban, sőt akadt egy zsenniális magyar iró is: Móricz Zsigmond, aki zúgolódik a zsarnokság ellen, amelyet az egész müveit közönség csak azért tud elviselni, mert megszokta. Én is gyakran gondolkozom azon. vájjon az a müveit ember, aki Shakespeare-ről sose hallott semmit, mit szólna ahhoz a premier-hez (mert neki az volna!), amikor először látná annak valamelyik müvét? Ö is olyan kitűnőnek klassziíikálná-e, mint mi, akik már a középiskolában bámultuk öt, s ott hallottuk a tanárunktól s olvastuk a könyvünkben, hogy ő a világ legtökéletesebb drámáinak a szerzője? De később rájöttem, hogy bolondot gondoltam el, mert hiszen aki Shakespeare-ről nem tud semmit, az nem müveit ember s igy nincs is hivatva Ítéletet mondani róla. Rájöttem, hogy nem gondoltam el kevésbbé bolond dolgot, mint épp a nagy Shakespeare-elienzőnek, Bemard Shaw-nak egy hősnője, aki igy sóhajtott föl: »Oh, mint szeretnék egy olyan müveit férfival találkozni, aki semmit se olvasott!« Kedves hölgy, ez lehetetlen és bizony abszurd az én elgondolásom is, amelyet ezennel ünnepélyesen visszavonok. Azt hiszem, Shaw és Móricz Zsiga is visszavonják később a Shakespeare-rel szemben hangoztatott bizalmatlansági nyilatkozatukat s ők is belátják, hogy amíg nem Írnak az eddig érvényes dramaturgiai törvények szerint jobb és emberi dokumentumokban gazdagabb színmüveket, vagy amig nem csinálnak egy minden régit — s igy a shakespeare-i müvet is — halomradöntő uj színházat és uj drámát, addig el kell fogadni őt annak, aminek az irodalomtörténet tartja s el kell viselni a zsarnoki uralmat, amelyet a kedé-Azt hiszem, az ő hatása akkor se semmisül meg s ő maga nagy alkotó maradna még abban az esetben is ha a drámai költészet és a színjátszás művészete oly változásokon menne át, amelyek a darabjait le szorítanák a játékrendről. Mert például Hamletjében olyan elpusztíthatatlan jellemet alkotott, amelynek a hallhatatlansága túlélheti a szerzöjéét is. Nem tudom határozottan, és valószínűleg Brandes és Kerr se tudják. hogy miben rejlik e különös tragikai alak lenyügözhetetlen érdekessége tömegléleknek ez a Ivünk s a szellemünk fölött gyakorol. Taláai — mert itt csak talán-okban lehet és szabad beszélni, talán — nem is esztétikai és a dramaturgiai jelentősége olyan nagy e sápadt trónörökösnek, hanem az emberi sztrukturája. A költője olyan karaktert teremtett benne, amelyben az emberi természet elemei — a jó meg a rossz —, hogy shakespeare-i szót használjak: »csodálatosan vegyültek«. Nincs se a régi, se a modern irodalomban jellem, amely kornplikáltább, differenciáltabb és ennélfogva érdekesebb volna, mint az övé. Oly jellem alkotás, amely a szerzőiét is érdekessé teszi, s bár Shakespeare egy kisvárosi kispolgárnak a gyermeke volt, Hamlet ellenben uralkodónak a fia, mégis sok a hasonlóság köztük, s amit Hamlet mond, azt Shakespeare gondolja, s ■amaz panaszolja, ami ez utóbbinak fáj, s bármily különösen hangzik, Hamlet éppen oiyan autobiografikus részlet az írójából, mint a Prospero-ja . Ám e jellem halhatatlansága talán — megint egy talán! — nem is a tragédiából nő ki, amelyet mindvégig ő mozgat, hanem abból a sajátos rokonszenvből, amelyet a nézőre s az olvasóra gyakorol. Különös,, ez a Massenmörder, aki a tragédia főbb szereplőit — á felét tudatosan, a felét szándéktalanu! — a másvilágra küldi, ez a sokszoros gyilkos szimpatikusabb nekünk, mint akárhány erényes polgár, aki nyúlnál nagyobb állatot sohase ölt. S a szerző geniejét semmi se dicséri annyira, mint éppen az, hogy egy ilyen szabású embert úgy tudott a színpadra helyezni, hogy lélekzetet visszafojtva, a drága életéért reszketve kiséri figyelemmel a sorsát, aki a tragédiát először látja, az emberpusztitó többszörös gyilkosnak a sorsát. Lehet, hogy az avoni! hattyú lángelméjének egy tudattalan megnyilvánulása teremtette a világirodalom e legérdekesebb hősét. Hiszen a genic abban is hasonlít a gyermekhez, hogy olykor szinte szándék nélkül csinál valamit, s alig tudja, hogy mit. De az is lehet, hogy tudatosan, sőt célzatosan adta föl az emberiségnek a Hamlet-problémát, gondolván: adok nektek fejtörőt a hosszú téli estékre!... Akárhogy volt, ez a különös jellem itt van s nyugtalanítja háromszáz esztendő óta az esztétákat, a iflozófusokat és mind-1 azokat, akik tudnak és szeretnek — s ennélfogva kénytelenek — gondolkozni, s_ természetesen Bernard Shaw-t és Móricz Zsigmonidot is, akik közelebb állván tehetségben Shakespearehez mint mi, egy írótársnak a bámuló irigykedésevel s az irigy csodálkozásával tekintene^ föl erre az emberteremtőre, s ha* ragasznak rá. hogy — vigye el az ördög! — mégis csak különb egy kicsit náluk... Feltűnő, s még láthatóbban bizonyítja ez alkotás kivételes becsét, hogy a modern embernek az ideálja nem valamely hatalmas történeti ko* losszfigura, nem is valami nagyon rokonszenvesen beállított regényhős s még csak Wilson vagy Poincaré se, hanem az emberpusztitó Hamlet. Mindenki őt idézi (Deítre János a vezércikkeiben s országgyűlési szónokok a ' budgetvitákban), és még senki se haragudott, ha Hamlethez mondották hasonlónak. Csak a legnagyobb genie tud ilyen csodát. S e csodának folytatása is van. Hamlet a modern embernek típusa s alig van modern ember, akiben ne volna valami a Hamlet jellemvonásaiból* amire már Turgcnjeff is rámutatott, amikor az embert Hamlet és Don Quijote összetételének mondta. Nem értem egészen a dolgot — és henceg mindenki, aki azt áilitja. hogy teljesen érti —, de azt keil hinnem, hogy a Hamiet-rejtélyen kívül, amely még megoldatlan (épp azért mert oly sokféleképen oldották nieg) van még egy Shakespeareprobléma is, amely talán szintén megfejtés nétlkül marad, de ha megoldják egyszer, komolyan, meggyőzőn, világosan, akkor a dán királyfi kérdése se lesz többé titok. Mert a kettő valószínűleg összefügg... Valami titok rejlik a Shakespeare költői tehetsége és 3 melankóliás kedélyvilága mögött, amely ilyen nyugtalanító, mindenkit érdeklő emberalakot tudott a magas észak ködös levegőjéből s egy régi, nem is különösen regényes mondából elővará zsolni. A monda barbár Hamletje nála egy modern gondolkozása, bár olykor barbár módon öldöklő, finomműveltségű és moralizáló amoralistává lesz. Korának légfölvilágosultabb szelleme és hisz — a szellemekben. (Nem a magához hasonlókban, de a hazajáró lelkekben.) Gyöngéd fiú s az anyjához — kegyetlen. Aszszonyokon és holttesteken keresztül Vihar jut el a céljához, amelyet maga se ismer igazában. Aki útjában van. a másvilágra ekszpediálja, mint egy fizetett brávó, vagy ahogy egy lelkes ismertetője mondja: mint a gondviselés »constabel«-je. Különös, különös... a szerelmesét őrületbe kergeti. a dramatis personae-1 majdnem mind lemészárolja, és — mégis tetszik nekünk. Itt a Shakespeare-rejtély. Nincs a világirodalomban párja ennek a jellemnek s még kevésbbé a rokonszenves hatásnak, amelyet olvasóra és nézőre egyaránt gyakorol. Újabb Türck-ök, Vischerek, Riimeiinek, Brandesek és tuíti quanti kellenek még, akik a Hamlet-iitok mellett a Shakespeare-prohlémával is foglalkoznak. Ez a két rejtély együvé tartozik. Csak ha a Sh. belső életét fogjuk ismerni (fogjuk-e valaha?), csak aijkor fogjuk megérteni a Hamlet érdekes jellemét... Már Goethe is lamentált: Shakespeare und Kein Ende! Sokalta a tömérdek tanulmányt, amely megjelent róla. Azóta az ilyen nyomtatványok ötvenszeresre nőttek s nőnek tovább. Azáltal pedig, hogy újabban tiltakozó Írások is szaporítják a Shakespeare-irodalmat, csak még jobban növekedik ez a gigantikus könyvtár, s akik a költőt meg akarják fosztani az egyeduralmától, azok is csak újabb köveket hordanak az óriás emlékéhez, a triumfáló költő imperátori szobrához.
