Bácsmegyei Napló, 1923. december (24. évfolyam, 328-352. szám)

1923-12-25 / 348. szám

1923 december 25.

BÄCSMEGYEI NAPLÓ

17. oldal

Mily szép és egész minden. A moralista Beethoven után — az erotikus Wagnert szeretjük. Mert Beethoven egy boldogtalan, örökös, nagy és nagyszerű kamasz mindvégig, aki boldogtalanságát dicsőséggel és a hallhatatlanság szuggcsztiójával ol tagat ja, de Wagner a férfi.

Mind erősebben és erősebben zeng a diadalra vezető septimhang. Az élet muzsikája most a gyönyörűséges és hosszufejiődésii crescendo .kezdetéhez jutott el.

És jött egy tavasz, amikor a drága, édes asszony, az, aki a kislányokhoz küldött bennünket: útiét. De a gyerekkor örömei megvigasztaltak és a képzelet újra mindenhatóvá, azaz elégedetté tett bennünket. A serdülés esztendőig azonban elrabolják tőlünk a mi kárpótlásunkat, vigasztalásunkat. Újra mezítelenül, pajzs és ruha nélkül, állunk künn a sors hidegében. íme — mondja a kegyetlen természet néma demonstrációja —, boldog voltál, megvigasztalódtál, belenyugodtál, hogy élsz. Most azonban mondok valami mást. Az élet nem az volt. Az élet másmilyen. _ Egészen másvalami. Nézz körül és figyelj csalr: elégedett vagy-e? Nos, ugy-e, nem. Tehát keress rá módot, igyekezz, hogy újra az lehess. Próbáld meg, talán sikerül.

ó, ezek a tavaszok. Már kíméletlen erővel bug és süvít a teljes C- moll akkordzenéje. Micsoda fájdalom és elsötétülés. Micsoda rettenetes erejű és kényszerítő hatalom ez, "oly gondokba borítja a tizenhét éves fiú homlokát!

Tavaszi délután. Anyám fiatal barátnője. egy drága asszony, látogat nálunk. Elefántcsontszerü, könnyű ruhában, virággal, illatosán. Hallgatom a kedves hangját, nézem a kecses, formás alakját, a száját a barnabársony édes szemeit. Ott ülök egy helyben, nem tudom miért, nem is gondolok rá, hogy kimenjek. Rólam beszélnek, rámnéznek, mosolyognak. Zongorához kell ülnöm. Az édes asszony melléin áll, tapsol és megsimogat. Ó, de miért nem ölel meg, miért nem szorít magához, a jószagu boldogságos keblére és miért nem csókol meg jutalmul tízszer, százszor. Hiszen megérdemelném. Hiszen minden idegem, minden részecském megfeszült, csakhogy a legszebben, a leggyönyörűbben zongorázzam el ißßki Schumann költeményéi. Azt amelynek a cime: »Der Dichter spricht«. Neki észre kellett vennie ezt. Hiába. Elmegy és nem csókolhatom meg, csak a kezét.

Husvéíkor elmentem hozzájuk. Dobogott a szivem és reszkettem. Megöntöztem. Köszönte, megdicsérte a parfümöt és virágot adott. Leültem. Kérdezgetett, de féltem, hogy jönnek mások és ezt nem akartam. Búcsúztam. Kezét nyújtotta. Megdobbant a szivem. Most meg kell tennem, amin hét éjszakán töprengtem. És hirtelen megcsókoltam az arcát. Éreztem, hogyan sápadok el. Rámnézett. Ne tessék haragudni, mondottam, és bántam mindent. Hisz ez semmise volt. Ka átölelhettem volna és csókolhattam volna soká, nagyon soká, ameddig csak akarom — a fehér arcát, a homlokát, a szemeit, a szép széles, piros virágajkait — ez jó lett volna. De igy?! Szédültem, rosszul voltam és majd lerogytam a lehetetlenség kínzó és rémes bizonyosságától. Mosolygott, megsimogatott és azt mondta, hogy hozzám kislányok valók, azokkal csókolózzam. Látom, hogy hiába mondanám neki, hogy csak ő való énhozzám, mert csak őt szeretem, őt imádom és egész nap csak ra gondolok. Hiába lett volna. Ilyesmit csak egy felnőtt férfi mondhat, különben nevetséges. Ezt tisztán éreztem. Hazamentem és sírtam.

Délután magamban ültem a szobámban — szilaj és hangos tavaszi szél zörgette az ablakokat és az arcát, az alakját rajzoltam, bzazszor is, busán, csüggedten es elhagyottan. . ,

Azután egy napon majdnem váratlanul megharsant az uj hang: a »H«. És most egyszerre iieiulsnaulővé és reményteljessé vált a zene. A megismerés, az első igazi boldogság valódi örömaapja volt ez. íme. elérkezett számomra is az idő amikor újra megtaláljuk a helyünket és dagadó .TMelle,- tl'1?^do_ hálával nézünk korul az m Utöha táron. Mennyi nagyszerűség. Most már látunk és érdemesnek tartjuk, küzdeni, élni, merni.

ölelte a nyakunkat és forró, vérvörös ajkakkal viszonozta a merész és bizalomteljes imádatunkat.

Ó, élet, a te nagyszerű crescendod mámorral és elégedettséggel tölt el engem. Legyen a crescendo hosszú, idegfeszitöen lassú, de folytonos és valóban mesteri. Hogy a teljes fortissimónak legnagyszerűbb és egyúttal leggyászosabb pillanata után, megvetve minden hiú és öncsaló reménykedést, nyugodtan mondhassam el:

Szép muzsika, isteni zene volt, oly nagyszerű és teljes, hogy a többit én már nem akarom hallani.

(1906.)

város halála

Mozaikkövsk egy készülő regényből

L la : Szenteleky Kornél

Vae, vae Hierosolymis! Vae. vae civitatis, ac Faur, ac populo!

Flavius Josephus: de bello Judaico VII. 12.

Titusz idegesen és ingerülten tekintett széjjel. Szemei karikásak voltak. orczáinak megszokott rózsái fakón és rosszkedvűen sápadoztak; ugylátszik keveset aludt az éjjel és kellemetlen volt számára a visszazökkenés a mámoros, fűszeres éjből a zűrzavaros, nyűgös, goromba nappalba. Tiberius Sándor, a vezérkar 'főnöke keményen s bárgyún állt előtte, mint a kötelesség figyelmeztető szobra.

— A zsoldiizetés megtörtént?

— Igen, cézár, úgy, ahogy parancsoltad, Négy napig tartott, tegnap napnyugtakor befejeztük.

— És a zsidók?

— Tegnap négyet fogtunk el közülük. Levágtuk a kezüket és viszszaküldtük őket. Azt beszélik, hogy a városban nagyon kevés már az élelem. Kirohanás nem volt, a bástyák elég üresek. A tizenötödik légió az Antónia erőd alá lett csoportosítva, a tizedik légió ma ismét folytatni fogja a hajítást az Olajfák hegyéről. A kilencedik légió...

Titus türelmetlen mozdulatot tett.

— Jó, jó, hiszen semmisem történt. Küldjed be Józsefet.

A deresfejii, bikanyaku vezérkari főnök megrántotta vállát és kiment a sátorból. Morgott valamit, mert bosszankodott, hogy mindig József Van a megbecsülés, az érdeklődés középpontjában. József, az ellenség, a ravasz idegen, az ügyetlen katona, az alkalmazkodó zsidó. Fura Ízlése Van a cézárnak! Tiberius öreg. kemény és kegyetlen katona volt, ezért nem szerette a puha embereket, a szelíd szavakat, a komplikált görög bölcseket, az okos óvatosságot, nemes könyöriiletességet a ravaszkodó is számára ellenszenvesen idegen zsidó gondolkozást. A cézárt sem szerette, fiatalnak, határozatlannak 'és lágyszívűnek tartotta. Mint öreg •katona, az ő eseménye csak a ke gyetlen következetesség, a kQLnény 'ököl. a széttiport ellenség, a feszes fegyelem volt. Ezért hiven, ha nem is kedvvel teljesítette Titus parancsait.

' József mélyen meghajolt a cézár előtt. Titus kissé nyugodtabb és 'kedvesebb lett. mikor megpillantotta őt.

— Azért hivattalak József, hogy 'beszélj mégegyszer a zsidókkal. Két falat már áttörtünk, most még csak a harmadik van hátra. Egész biztos, hogy ezt is áttörjük és akkor vége Van Hierosolymának. A zsidók most négy napon keresztül láthatták, milyen nagy a római légiók száma,

I ereje és gazdasága. Négy napig bámulhatták a rengeteg zsoldpénzt, az tiranysasok, az ezüst tálak és jelvények csillogását, az élelmiszerek "bőségét s bámulhatták a rendet és

áz erőt. Mond meg nekik, hogy adják meg magukat. ígérhetsz nekik 'kegyelmet is, vagy ami épen tetszik. Az ígéreteket az erősebbnek úgy Sem kell megtartania,

Titus íelkacagott. Nyersen, szinte kamaszosan. És most már megint a t'régivolt; szenvedélyes, vakmerő, jókedvű és szeszélyes. Megtalálta régi énjét, kötelességét, célját és kedvét. 'A kótyagos éjszaka, a buja, bágyasztó bűvölet, a mézes, fűszeres bor, a reszkető, lüktető női odaadás í elszállt már ernyedt izmaiból, bájgyadt arcáról, akárcsak a jácint ill Iata. Kedvvel és frissen hajolt rá a r tervrajzokra, feljegyzésekre, melyeiket még Pompejus készítetett az akkori várostromokról. Már tervezett, 'álmodott, nyugodt, mosolygós izgalomban.

József pedig illedelmesen, római módra meghajolt és hangtalanul elhagyta a sátrat.

Antiochus Epiphanus nagy sebbellobbal és dülledt, zavaros, eszelős tekintettel rontott be a tribünök táborába.

— Róma már türelmetlen — lihegte minden különösebb üdvözlés nél|kül. — A nép nem jő szemmel nézi azt a tétlenséget és tunyaságot, amellyel a cézár Hiersolyma ostro inát vezeti. A légiók már Britani'cába kellenének és a Duna mellé.

Tiberius Sándor kissé megbólintotta fejét, vörös nyaka megfeszült, de semmit sem szólt. Katona volt és fegyelmezett volt. Frights, a tizenötödik légió parancsnoka azonban ‘kimondta azt, ami mindnyájuk ajkán ott lebzselt:'

— Ali sem helyeseljük az ostrom nak ezt a lassúságát, de... a cékár...

— A cézárnak meg kell mondani, hogy Róma mindent tud. hogy Róma türelmetlen, hogy ott van öccse Domitlanus, aki császár szeretne 'lenni s aki már...

— összeesküvés? — érdeklődtek a tribünök halk, remegős izgalommal.

— Olyasféle — suttogta fontoskodva Antiochus. — Ha Titus ha

l marosan győzelem nélkül jönne Rómába, ugy nem igen hiszem, hogy ő lesz apja örököse.

A tribünök mohón, nyugtalanul körülfogták, mint valami izgalmas {csodát. Biztatták, kérlelték, bátori jíották, hajtogatták a beszédre. Antiochus bizalmaskodóan, titokzatosan sugdosott tovább.

* — Vagy azt hiszitek talán, hogy /Rómában nem tudják, hogy szabadon bocsájtja a legveszélyesebb fog- Myokat, a legravaszabb zsidókat? Hiszen Róma már tele van zsidókkal. A fora veneliákon, a fórum pistoriumon, a kikötőben lépten-nyotnon zsidókba ütközik az ember. Azt hiszitek, hogy Rómában nem tudják, 'hogy a cézár a római vezérkari Észtek helyett az ellenség egyik főkolomposától valami József nevű zsidó-hadvezérétől kér tanácsot? És azt hiszitek, hogy Rómának erről sincs tudomása, hogy a cézár olykor itthagyja a tábort azért, hogy valamilyen zsidó hercegnővel csókolódzon, aki tudomásom szerint már nagybátyjával és testvérbátyjával is bujálkodott?

— Berenike! — szólalt meg mély. megvetéssel Tiberius Sándor.

— 0 irányítja a hadműveleteket! A cézár a zsidóktól kér tanácsot, jhogyan kell harcolni a zsidók ellen! Még zsidó császárnéié lesz Rómáinak! Gyalázat! Józseftől még a jtestőrség praefeetusa lesz! Ezt nem lehet tovább tűrni! — eképen morogtak. zsibongtak a tribünök.

Tiberius Sándor Antiochus elé lépett:

— Mennyi embert hoztál magaddal?

. — Nem sokat, de macedónokat. Macedónokat! Különbek, mint a farkasok. Oroszlánok!

— Általános rohamot kellene intézni — szólalt meg Frigius a felfektető izgalomban és pezsgő he-Jyeslyés hullámzott fel erre az in\ ditványra.

— Bemehetek a cézárhoz? — kérdezte hetykén és harciasán Antiochus.

— Majd veled megyek — mondta a vörösnyaku Tiberius és elhagyták a tribünök sátorát, melyben sokáig remegett még az izgalom, a várakozás türelmetlensége.

3 *

Másnap reggel a sáncmunkálatok 'mögött vagy ötszáz keresztet állítottak fel a katonák. Azok a zsidók, •;ak?k az éj alatt át akartak szökni a 'rómaiakhoz, vagy azok, akik éhségből korbácsolva a falakon kiviil kerestek kis gyökereket, kis ételhulladékot: reggelre mind keresztre kerültek. Előbb korbácsütésekben és 'különböző szurkolásokban volt répsziik, de azért mindengyiküket sikerült még elevenen vagy félájul'tan megfeszíteni. Borzalmas sivalj kodás karcolta össze-vissza a levegőt, azt lühettc volna az ember, hogy disznók vagy kutyák sivitahak; a kínok, a fájdalmak megnyilatkozásának, a fület hasogató és fat csaró felbődüléseknek már semmi ü'emberi jellege nem volt.

. A katonák némi élcelődés után [»nyugodtan folytatták a sáncnmnkálatokat. A cézár és Antiochus is 5 megjelentek a dolgozgatok közt, j'nyájaskodtak, kedélyeskedtek. bátorítgattak, hogy nemsokára véget ér ['az ostrom. A visitások, a bődülcsek [kellemetlenül karcolták a munkálkof'dások nyugodt moraját, Titus azon,ban zavartalanul és hosszasan bef szélt Antiochusszal meg a tribunok(kal a sáncok mögött: egyiküket sem pzavarta a keresztrefeszitettek keserves üvöltése.

Ezalatt a Golgota hegy egyik [■csonka fatörzsén néhány liktor a i'szökevény zsidók kezét vagdosta le. ['Felváltva folyt a munkh. Egyes piktorok egy csapásra le tudták csapni mindkét kezet, a kezdők azonban [öt-hat bárdesapást is mérte a csuklókra, mind azok elváltak a kartól. A fatörzset már nem is leheli tett felismerni, annyira át volt vonva .síkos, fekete vérrel, olykor még a {'zsidókat tartó katonák is el-elcsusz[<tak a nyúlós vértócsában. Azonban :'máshol nem volt alkalmas tönk. iVagy negyven kéz úszott a síkos l bíbor-fekete pocsolyákban s még Ikétszerannyi várta, remegte ugyanazt a sorsot.

I A levágott kezű zsidókat visszalŰzték a kapukhoz. A jajongói piros •csonkokból ijedten szökellt a vér. [•némelyek törzsükhöz nyomták s piigv szaladtak vértől csönögő ruháinkban, mások az ég felé tartották 'förtelmes, csonka karjukat. Azt hit-