Bácsmegyei Napló, 1923. október (24. évfolyam, 267-297. szám)
1923-10-28 / 294. szám
12. oldal. BACSMEQYEI NAPLÓ 1923 október 28. kőt a varázsos alkonyatlan, nehogy emléke elszállion a telkemből, * . A fenyők mellett vezető ösvényen sietve a faluba mentem. Az első háznál, ahol világosság fényiéit megálltam a magas fenyőtörzsek tövében. Nyugat felé néztem. Lelki szemeim előtt nem láttam mást csak öt s együtt töltött napjainkat. Minden más érzés és emlék elzsibbadt. Minden másról megfeledkeztem!... A nap leáldozik. Meghal ott meszsze, az ő faluja mögött és elmerül a távoli tengerbe. Elmerül az ő hazája is tisztán látom szemeimmel, amint a mezőkről hazasiet. Hideg van! Most a tűznél ül, hogy kissé felmelegedjen. Kint süvölt a szél s ő szemével kiséri a tűzhely felpattanó szikráit. Talán kissé busul is utánam. És én ezeknél az örök, borzalmas szépségeknél ő utána epedek és belebámulok az alkony kohójába. Szivem megalázkodik a láthatatlan magas Isten előtt. Szemeimből forró ima lángol és esedezik és előttem feltárul a végtelenség mélysége... Lelkem ij. nagy mindenség moraját hallgatja es felemelkedik az aranyos, ezüstös mezőkre. Majd hirtelen tengeren s hegyeken keresztül mellette termek. Mintha már hallanám is a hangját: Éljél, gyere vissza. Visszaforduljak? Miért? Nem tudok már néked semmit se adni. Még izzik szerelmünk utolsó íüztojása. A nap meghalt. Az alkony rőtje széthullott a földön, az árnyékok bizonytalanokká válnak. Csendes, mozdulatlan. sötét takaró borítja be az eget, a földet, a tengert. A mi szigetünk pedig eltűnik a határozatlanságban, a messzeségben. Már csak a levegőt bámulom, mely fölötte vibrál s lassan elborul... És hallom lelkem ismétlődő benső hangját, amint szelíden, megtörtén robegi: — Mária, felejtsél és bocsáss meg! Fordította: Szenteleky Kornél. ... ' 11 Ä Maiiaságl Magyar kék Almanachja * November végén, kerül ki a sajtógépek alól a vajdasági magyar irók első irodalmi összefogásának eredménye: a Vajdasági Magyar írók Almanachja. Korai lenne a megjelenés előtt fölmérni a könyv kultúrpolitikai jelentőségét: a megjelenés előtt csupán a vállalkozás jelentőségével szabad foglalkozni. Az SMS királyságban is, a többi utódállamban is, a magyar íróknak az volt a régi kulturközpontfól való elszakadás után első és legösztönszerübb törekvésük, hogy folyóiratot indítsanak s a folyóirattal tribünt, fórumot. nyilvánosságot teremtsenek a magyar írás számára. Az irók kollektiv megnyilatkozásának olyan formát kellett tehát keresni, mely egyrészt kisebb anyagi áldozattal jár. másrészt a termelésben — nem nívóban — leredukált irodalmi igényhez van szabva. A régi irodalmi magazinok ideje érkezett el újra, melyek havonkint, kéthavonkint, akár háromhavonkint bocsátották a nyilvánosság elé az irodalom addig összegyűlt termékeit. Ennek a tervnek megvalósulása felé teszi meg az első lépé§í most a Vajdasági Magyar írók Almanachja, mely valóban az itt élő magyar irók közös munkájának eredménye. Aki magyar iró. itt él, annak írását hozza az Almanach. Az Almanach, a tradíciókhoz hiven, az 1924. évre szóló teljes római kat'nolikus, görögkeleti és izraelita naptárt is adja. a nemzeti ünnepek feltüntetésével, kétszínű, fekete és piros nyomásban. Az irodalmi részt többek között a következő irók Írásai teszik ki: Ambrus Balázs, Aszlányi Dezső, Borsodi Lajos, Császár Géza, Csuka Zoltán, Dettre János. Diószeghy Tijj'oor, Farkas Geiza, Fenyves Ferenc, [Gräber László. György Mátyás, Halj raszti Sándor, Havas Károly, Juhász \ Ferenc, László Ferenc, Nagy Andor, jjMilkó Izidor, Páll Tamás, Padó Imire, Stern Lázár, Szabó János, Szán! tó Róbert, Szenteleky Kornél, Vidor jjlmre. Az Almanach irói között szerepel még az év folymán elhalt nagy í zenéből tőnek. Lányi. Ernőnek, egy ik • alkotása. Lányi Ernőnek, egy posthur nius dala jelenik meg az Almanach-I ---------- .—■ Iban, énekhangra és zongorakisérctjjre. Kétségtelen, hogy ez lesz az {Almanach egyik irodalmi szenzájciója. p Az Almanachot Dettre János és | padó Imre szerkesztik. A kötet ára í50 dinár lesz, merített papíron s keli mény táblával bekötve 150 amatőr\ példány készül, melyetek 100 dinár Desz az ára. Az Almanach megren[ dőlhető a Bácsmegyei Napló szers kesztőségében. ! Széljegyzetek a maggar irodalom margójára (Szőlíősi Zsigmond — könyvkereskedő, Krúdy Gyula — kertész, Szabó Dezső — korcsmáros A magyar irodalom, mely legjobb napjaiban sem volt több: esztéták I exkluzív halálvirrasztásánál, ha a f liirek igazak, két embert elveszít [még ebben az esztendőben. Az I egyik Szabó Dezső, a duhaj jakobi\ nus kispolgárköítő Az elsodort I falu kis horizontú, de feltétlen taí íentumos szerzője, aki — mint mon|dotta — megírja utolsó regényét, a I Jajt. aztán szép szomorúan — eb[uraíakó — végleg búcsút mond az [irodalomnak és kocsmát nyit valajj melyik budai kisutcában. A másik I irodalommegtagadó Krúdy Gyula, I aki elkeseredésében kertészmester- i ségre készül, mert a »tetszhalott Imagyar irodalomban«, szerinte, nem \ érdemes hitet és verejtéket pazaroljam a tehetségtelen senkik és ma jóm- Ifürgeségü ügyeskedők között, akik ! csapatostul megölték a sülyeáő magyar olimpuszt. Mindketten komoly [szándékkal gondolnak az irodalombtól való elszakadásra, állítólag Krúdy I is, Szabó Dezső is, főképen azonban |a Szindband-köt&tek halkszavu. lirai j lelkű Írója, aki a balkatüzálí magyar [kultúra csődjéről tett őszinte vallo[ mást azok előtt, kiknek megmásit- I hatatlan szándékát bejelentette. Ebben az őszinte vallomásban,, amely érdekes egyrészt azért, mert sok igaz van benne, másrészt, mert jellemző dokumentum az 1923-ma,s magyar irodalom helyzetéről, Krúdy elárulja, hogy tulajdonképen azért teszi le a tollat, mert úgy látja, nmes kinek Írni. A magyar publikum tőzsdézik, politikára viszi kedvét, fanatizmusát, szeretetek nincsenek rajongók, irodalombarátok, a szép betegei kivesztek és csak stréber mesteremberei vannak az irodalomnak. mesteremberek, akik teljesen kielégítik az unatkozó olvasókat a maguk dilettáns munkáival. Szabó Dezső nem indokolta meg ilyen alaposan a maga elhatározását, de nem nehéz kitalálni, hogy nála is'az a tökéletes züllés volt a, döntő motívum, amely ma a magyar irodalom tiszteletreméltó székházát kikezdte. Ö is a publikum nemtörődömsége, abszolút közönyössége miatt busult neki a kocsmárosságnak, ő is azért Iakar elszakadni az irodalomtól, mert úgy hiszi, az idő rangtataniíotta az írókat, senki sem figyel rájuk, senki sem törődik velük, — a í politika demagógjai sokkal fontosab-Ibak ma az éhező ^agyaroknak, mint a költők, kik énekelnek . . . * A 1 eszesén védett Magyarországnag kétségtelenül kevés, gondja az az irodalom, amelynek Krndy és Szabó Dezső kiváló reprezentánsai. A magyar ipari munkás, hivatalnok, kereskedő, egyszóval az a réteg, amely azelőtt olvasott, lelkesedett, rajongott az irodalomért vagy legalább is úgy tett, mintha lelkesedne érte, ma bizony édeskeveset törődik az irók dolgaival. Ha teheti, j mozit látogat, cirkuszba megy, operetteket néz végig, de ezt is csak i elvétve akkor, ha a hétköznapok gondjai, a szüntelen robot, megengedi neki. Könyvet ritkán vesz kezébe, talán nem is egyedül azért, mert nem tudja megfizetni, hanem mert nem talál benne örömet, ráunt azokra a regényekre, novellákra és versekre, amelyeket fölszolgálnak számára a magyar irók, selejtesek épugy, mint kitűnőek. Sokat megmagyaráz persze a nyomorúság is, a kenyéríelenség, a korsó gyomor, amelytől alig jut ideje, ereje és hangulata - az irodalompártolásra. Be lehet vallani őszintén, hogy a magyar publikum nem felelős, legalább is józanul* nem lehet felelősségre vonni azért, mert Szabó Dezső — kocsrnáros, Krúdy Gyula — kertész és Pékár 'Gyula — iró a}car lenni. A magyar határon belül elsatnyuló értelmiség nem bűnös abban, hogy az irodalom magyar hajója megfeneklett. Legyünk csak igazságosak: ki veheti rossznéven, hogy Magyarországon a mai gazdasági helyzetbe ninkább az érdekli az embereket, hogy szerezzék meg a mindennapi kenyeret, mint Krúdy finom meséi és Szabó Dezső harcias ieremiádjai. A kenvér az éhesnek több a múzsánál, több, értékesebb és aktuálisabb és ha valakit kenyérgondok vagy egyéb egzisztenciális izgalmak sanyargatnak, nem bolond Krudy-köteteket olvasni, amelytől a legjobb esetben pár órára narkotizálja csak az életét. Nem szabad csodálkozni azon, hogy két forradalom és ellenforradalom után a szenvedések kálváriázása közepette nincsenek irodalomrajongók, olyanok, akiket jobban érdekel Roman Rolland egy kötete, mint, mondjuk, a zürichi kurzust 1923-mat írunk, azt az esztendőt tapossuk, amelyben a politikai őrjöngés tömegeiket sodor harcba, halálba, vérbe, amikor az élet áradata elöntött minden kis he;lyet a világba, ahol osztályok eikeseredeti háborúja készül elintézni azt a civilizációt, amely a kannibálokat csupán arra tanította meg, hogy lehet embert a legcélszerűbben megölni. Spangler megjósolta már a civilizáció pusztulását, — az irodalomét is — és ez a jóslat lassan beteljesedik rajtunk. Nem emberekben van a hiba, az emberek alapjában nem bűnösek abban, hogy hagyják a kultúrát veszni, nekik elvégre azt kell csinálni, — mindig és mindenhol — amit az immenens étet parancsol. Az étet pedig ma azt parancsolja, hogy nem szabad olcsó csudáit előtt bámészkodni, nem szabad a kultúra problémáival ölni az időt, nem szabad lerészegedni esztéták vinkójától, elkábulni hazugságoktól és az irodalmi cécóktól. Az élet — a mostani, a kenyérért áhítozó — zülíosztetíe szét a magyar olvasótábort, az élet szállította le a magyar irodalom standardját és ennek a meztelen, más, romantikát nem tűrő éleinek kárvallói Krúdy és Szabó Dezső is, akiket most közönséges polgári foglalkozásra utasít a keserűség, láttán az irodalom csődjének, amely — akárhogy is szeretnénk elhazudni — bizony Magyarországon is bekövetkezett annak rendje és módja szerint akkor, amikor az éhező magyarnak Babies nem tud mást énekelni, mint Dante szerelmét . . . # Ha nagyon szigorúan kezeljük a kérdési, valami keveset lehet még mondani erről az irodalmi csődről. 1E1 lehet mondani például, hogy mennyiben felelős maga az irodalom ezért a leromlásért. Mert akárhogy vesszük, magára az irodalomra is rá lehet olvasni itt a verdiktet. Csak az ostobák érvelhetnek ugyanis igy: a mostani állapot ideiglenes, az I embereknek majd megjön az eszük, (elmúlnak a nyomorúság napjai) és visszatérnek miajd szerelmükhöz: az irodalomhoz. Régi igazság, hogy iró az élet sáfárja, az életé, még ha az bűnös, romlott, dúlt és halálos is. Lehet valaki iró, ünnepeit, ügyes és megcsodált anélkül, hogy a koráhpz valami nagy köze tenne, de nem lehet becsületes és ami még. ennél is fontosabb: törvénytbetöltő. Ady Endre irta: nem szabad kihullni a Mából, mert csak az tarthat juszt a költő névre., aki éli, érzi, hirdeti a legteljesebben. Az előbbi mondatot meg lehet tehát formulázni u,gy is, hogy nem az emberek távoztak el az irodalomtól, de irodalom hagyta cserbe az embereket. Hói van az a magyar iró — a magyar határon belül —, áld hangot ad annak az ezer meg ezer uj vágynak, éhségnek, szándéknak, izgalomnak, ami a magyar tömegekben némán fuldokol. Másut, például Németországban és Itáliában meg egyebüt. legalább igyekeznek az irók lépést tartani az élettel, Magyarországon azonban hire-hamva sincs még az ujatkeresők szektájának A magyar irók azt csinálják most is, amit húsz esztendővel ezelőtt, épugy érzelegnek regényeikben, tárcáikban, mint régen, amikor szeplőtlen lelkű, naiv rajongók olvasták esténkint a legfrissebb könyvújdonságot. Költők azzal vesződnek, hogy pontos és szabályos szőrietekben sírják el panaszaikat — amikor egy hatalmas város. Budapest, orsdit, kiáltoz előttük a forró szegénységben. Krúdy Gyula tísztet; letrernéltó ocuvrje, bizony, olyan í messze van az ezerkilencszázhu|szonhámias magyar élettől, mint jj amilyen messze van Pékár az író(dalomtól. És Szabó Dezső, ez a bő- I torkú halálmadár, aki rossz politikai ötleteit akarja rákényszeríteni Magyarországra! Milyen nagy a sza- i kadek a magyar élet és a magyar irodalom között, milyen árva a magyar sors, ha elgondoljuk, hogy ebben az évben Molnár-premiér volt a legnagyobb irodalmi eseménye Budapestnek. Rajta kívül ugyszól- I ván semmi se történt, vagy ami I történt, olyan volt, hogy alig támadt [valami visszhangja a magyar közönjjségbeti. Halotti csönd borítja ma a l magyar irodalmat és a halotti csöndben lent, mélyen, furcsán zakatol Magyarország szive. De ezt már nem hallják a magyar irók . . . 01-0 Tamás István: |.Búcsú halott és élő pajtásoktól Be elöregedtünk egymástól játszótársak, az ivek elúsztak mini álmos gondolák, ki-ki homlokán hordja már a véres bélyeget, koravén költő:: siratják az elherdált életet s bus szemfedőjét dobta ránk a szomorúság. En nem keresem a virágos temetőket, az emlékek clsápadtak, a lázak elcsitlultak, a régi hajhókat minek sírni vissza már? A hold sem sir, ha a fényes csillagnyáj Ilegdrágábbjai a földre hullnak. Hiszek magamban, rohanok muszájból, akár a karika mit gyerkőcök űznek harsogó hahóval álmos-álmos esten e’s ha botlom, ujrafutok ismeretlen utakon és félóráitok, ka gazok ütnek. Ut nincs, Cél nincs, Indulás nincs, nyakamon istenvert amulettje rút búknak, az ifjúság illő olaja ég bennem, s vágyaim csip-csup hajói elveszetten valahol messzi óperenciákon úsznak. . A ti' hajótok biztos széllel fut, vidáman, kövér gátak védik a morcos széltől, sötét boltok mélyén álmodtok édenkertet, ha vágytok vesztek asszonyt, melegölüt,szentet és sárga aranyat szűrtök a napfényből
