Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)
1923-04-01 / 90. szám
1923. április 1 BÄCSMEGYE1 NAPLÓ L£%*eu 9. oldal Halott husvéíok Irta: Szentetek^ Kornél Áprilisi napfény aránylóit, szikrázott a délelőttben, a városkában áhitatos csend, szent készülődés leselkedett, mintha ritka vendég lenne érkezőben, a házivarrónők már befejezték az t:j, tavaszi ruhákat, a vajszínű félcipőt még meg kel! sürgetni a kopasz, zöldkötényes mesternél, ,a toronyban a kereplő üres hangjai kopognak, panaszkodnak, mint gégebajos öreg ur beszéde, kalappróba folyik a tükör előtt, a böjti hal lihegve dobálja magát a konyha-asztalon. a gyerekek pattogatott kukoricát majszolnak és teleszórják vele a szobát. Templomba járunk, lamentudókat énekelnek a kóruson, megbámuljuk a szent sirt, a sok pálmát, a sok borostás növényt, a merevarcú őrtálló katonákat és a piéta sárga, gyertyafényes testét. Uj kalapunk összegyűrődik a tolongásban, a templomajtó előtt megszaporodnak a koldusok, mint öreg, beteg madarak a magtár körül, kint tavasz van, a sarkon kék meg vörös luftballont árul egy kecskeszakállas öreg ember, aki feltűnően hasonlít a tanfelügyelőre. A kálvárián íeketóllenek, mozognak az emberek, félrebillentett fejjel, áhitatos arccal Délibáb királynő A nagy szalón tele volt frakkos urakkal es estélyruhás hölgyekkel. A törpe a sarokban állt és a hegedűjét hangolta. Senki se kérdezte mire vár, tudták, hogy a királynőt várja, ők üs várták és eszükbe se jutott addig kezdeni mig ő hiányzik. Ekkor kinyílt az ajtó és arany h?.jkoronájával, fehér gyöngyruliában belépett. Ö is tudta, hogy ő a királynő. Mindenki tudta. Halkan szólt nár szót az egyik frakkos urnák, az oda lépett az ajtóhoz és eloltotta a csillárokat. A agy szalón eisötétedett, csak i üv r ajtón sugárzott be a szomszéd teremből egy széles fehér tény.:: 1 Egy y aranysárga brokát fauieil állt szalon közepén, antik arany t; ,, ék a beáradó fényben. A király odaült és hátrahajtotta fejét. — Kezdte+jük — mondta. A törpe oü 'áüt a sötétben. Nem Játszott belőle más nini; a lángvörös haja, ami Jtt-ott egy-egy hevesebb mozdulatnál tulhajolt a fényfolyam partján t;s tüzesen íeicsillogott. Es a hegedű »megszólalt. Előbb lassan, tisztán, klasszikus komolysággal. Aztán mijfld merészebben, romantikus érzelme -ségbő! átcsapva fantasztikus diszharmóniákba és lélekzetfojtó feloldásokig A törpe már mag ,em tudta, mit játszik. A királynő üit előtte, hátrahajtott fejjel, . mint e;,üst szcb0r a fényben. Az egész nyomorult, beteg nézik a stációk’ naiv, öreg, íitődött képeit és leengedik kezükben a' széjjelnyitott imakönyvet. Túl a kálvárián nedves, selymes íüvön •métát játszunk, sikítunk, kacagunk, kipirulunk, mocsári gólyahír kiabál ki az árokból, az országúton kislányok lépkednek, biztosan ibolyát voltak szedni az erdőben. Rakoncátlanul utánuk kiáltunk, ők szaladni kezdenek, mi szélesen, pajzánul kacagunk: tavasz van, szünet van és gyerekek vagyunk. Odahaza ezalatt talán tojásokat festenek és elrejtik őket az éléskamrában. Mire hazaérünk, foltos bárány esetük, botlik az udvarban, mekeg, fél, elszalad, mi azonban megfogjuk és füvet tömünk a szájába. Este szüléink képes bibliáját forgatjuk, ngy olvassuk a Getsetnáné kerti gyötrődést, Judás árulását, Jézus elfogatását, Pilátus kézmosását, mint Hoffmann elbeszéléseit, melyet minden szombaton az iskolai könyvtárból kértünk, azután hoszszas unszolásra kinosan és kelletlenül boldog husvétot kívánunk, barkás, nyúlás, pirostojásos lapokon keresztapánknak meg más távollevőknek, kezünk tintás lesz, mint szépirási órán, nagyot ásítunk, szemünk már fáradt az éles levegőtől, az elmúlt nap felhőtlen szabadsagától, szilaj játékaitól. Nagyszombati alkonyaikor a posta, a plébánia és a pénzügyigazgatóság sivár ablakaiban meghatott gyertyák rezegnek, zugnak, zsongnak a harangok, mint lüktető hozsánna, zizegnek az uj ruhák,, némelyek még sántítanak az uj sárga cipőben, soka kat meg sem ismerni merészszinü köntösükben, á tömjénes homályból előkerülnek a templomi zászlók, melyek eddig kalodában álldogáltak a padok mentén, fehérruhás lányok viszik őket, azután pirosgalléros ministránsok csöngetnek, fontoskodnak, az ösztövér káplán tömjénezve hajlong az asztmás plébános előtt, aki nehézkes léptekkel, fölemel: szentséggel baktat a bihor baldachin alatt. Városi hajdúk mennek oldalt, kivont karddal, szijjas csákóval, azután a kövér kántor csoszog, szemüvegét erősen letolja, hangját pedig oly büszkét: rezegíeti, mint elhízott, öreg kakas; körülötte őszhaju, feketeruhás polgárok énekelnek, egyik kezükben gyertya imbolyog, a másikban imakönyvet tartanak... ének, beszéd és harangszó összezsibong, mint zűrzavaros bogúrdongás, le kell venni a kalapot, meg kell hajolni a csöngetésre, de térdre már csak az ereszkedik, aki nem húzott uj harisnyát az ünnepség tiszteletére. lénye beleszivódott a hangszerébe és egy fékevesztett, vad vágyakozásban sikoltozott ki belőle. Ez a vágy könyörgött és parancsolt, sírt és ujjongott, lemondott és birtokba vett. És a hegedű sirt és tijrbékolt. kiáltott és lihegett, harcolt és elbágyadt. A királynőt körülfogták a hangok, simogatták és csókolták, ölelték és gyötörték. Belesimultak a ruhája ráncaiba, ott bujkáltak a hajának hullámai közt, beleremegtek az orreimpájába, belefulitak a lehei- Ietébe. Nemcsak a fülén át. a bőre pórusaival. — minden idegével hallota és érezte ezt a muzsikát. Nagy kortyokban nyelte, átadta neki egész testét, ahogy kinyujtózott és fürdőit benne. És valahol mélyen, lényének gyökeréből felfutott egy másik hang, csak az ő számára hallhatóan, — egy hang. — a hegedűnek a testvérié, pária visszhangja. Mély zengéssel szóllalt meg és a királynő már csak arra figyelt. Ez a hang is sirt és kacagott, kívánt és akart. Apró zsibbadó zsongásokkal tört föl és sikongató örömmel hullámzott át a testén, összefogódzott a hegedűből áradó lázzal és egy csodálatos álomhimnuszban ujjongva egyesült vele. A hegedű egy utolsó diadalmas zengéssel elhallgatott. Percekig csönd volt. Az urak és hölgyek elfogódottan hallgattak. Érezték, hogy itt nem egy virtuózprodukcióról van szó, itt egy meztelen életet terítettek eléjük, ami előtt csak meghatóban megállni lehet. de szentségtörés volna minden taps. Perek múltak el. A törpe kimerültén dőlt a falnak. Most megmozdult az ezüst szobor< A királyné odament a törpéhez a sötétbe és kezett adott neki. — Köszönöm, — mondta. A törpe érezte, hogy a keze remeg és a lélekzete perzsel. Akkor hallatlan vakmerőséggel elsuttogía, szavakba foglalta azt, mit a hegedűje már elmondott A királyné megingott. — Igen, — mondta. A törpe tovább suttogott sürgetőn és könyörögve. — Ma éjfélkor, — felelte. —' inkább lehelte — királynő. Azután összefogta hermelin köpenyét és szédülten kisuhant a teremből. Az ágyára dobta magát félig levetkőzve. Vállait csak egy csipkéből és szalagból szőtt lepel borította, haja hosszan kígyózott le mellette. Az ablakon most a hold öntöttebe ezüst vizét, ugyanolyan széles folyót rajzolva a szoba közepére, mint előbb lent az ivlámpák fénye. A szoba többi része sötét volt és a királynő mégegyszer végig élte életének nagy estéjét És még egyszer énekelni kezdett benne az a zsongó és bongó melódia, amit lényének legtitkosabb mélységeiből élesztett fel a hegedű szava. Ekkor lassú kongássa! valahol egy óra éjiéit ütött. Délibáb királynő félig álomban kelt föl, magára öltötte fehér bársony pongyoláját, nem gondolt semmire, nem félt semmitől, mert benne hullámzott, zúgott és vibrált a hegedű visszhangja, v A’ bárány paprikás szaga már az előszobában kelletlenkedik, sokára kell csak lámpást gyújtani, bus, hízelgő jáciniszag nyujiózkodik a szalonban, mint édes semmittevés, kis húgom ügyetlen buzgalommal füves fészket készít a húsvéti nyúlnak, a narancsok gúlában mosolyognak az U-. egtáiban, mint negyvennyolcban az ágyúgolyók. Friss tnézesuáboí rágdicsálunk, kankalincsokor szorong egyik szüknyaku vázában a tükör alatt, apám hazajön a kaszinóból, a posta képeslapokat hoz, egyikük a Riviéráról érkezett, vameiyik rokonunk onnan küld húsvéti üdvözletét. — Milyen szép lehet most Nizza, — mondja csendesen anyám és kisideig elmereng a napsütéses lapon, majd kisiet a konyhába, hogy a vacsora után nézzen. Másnap reggel piros, lila, petytyes, képes, selymes tojások köszöntöttek ébredésünkkor, kis húgom mindjárt majszolni kezdte a csokoládét, mely egyik szétnyitott tojásból kiömlött. Birntnbammoznak a harangok, az ünnep kikészített reggelében tiszta verőfény, kisvárosi áhitat hintázik, feltámadt Krisztus, Mária Magdaléna látá, hogy elvetetett a kő a sírról, alleluja zsong imákban, énekben, jámbor gondolatokban és reggelire a kávéhoz szentelt sonkát meg kalácsot kapunk. A templom előtt tarka, rokolyás Kilépett az ajtón. Erős iégvonat csapta meg, aamitől összeborzongva megállt. A szemét tágranyitetta, mintha álomból ébredt volna. Egy csúnya, barátságtalan hotel-folyosón állt. meglepő ismerős folyósón. A sarkon szerény tizenhatos villanykörte árasztotta takarékos fényét. A kétestisztaságu lépcsőn egy szobalány ment föl a iiálókamrábához. Az asszony — már nem volt királynő — végig simította a homlokát és fölnézett utána. — Arra... azon a lépcsőn.., igen ... ott a harmadik emeleti oadlásszobában várja őt egy cingár* púpos, beteg emberke. — De hát miért?! — kérdezte magától. — Fázott a huzatos foltoson. Visszament a szobájába. A hold elbújt Koromsötét volt Fölcsavarta a villanyt. A pen időbelit szoba olcsó metszetei, sablonos cseresznyefa bútorai értelmetlenül bámultak rá. Figyelt. Csend volt. És ahol előbb még zengett és muzsikált minden, belül is —■ csend volt. mint egy kialudt tűzhelyen. Akkor csendesen befonta szétbomlott haját egy szé£ szoros polpoigári varkocsba. És mire elkészült vele, addigra az izgalom és mámor parazsán és a megszégyenülés kijózanodó hamuján át feltört a leikéből egy józan és kissé szarkasztikus mosoly. Az asszony kinyujtózott az ágya-, ban, idegeinek feszültsége egy megbékélt és egészséges ásításban oldódott fel. Lecsavarta a villanyt és a fal felé fordult, \ Lucia
