Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)

1923-04-01 / 90. szám

10. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

1925. április 1.

szoknyák, hejehujás színek, festltt arcú bunyevác menyecskék kígyóznak, tolongnak, kavarognak, zsiros. feketeruhás parasztok pipázhatnak, tereferélnek és nagyokat pöknek a járdára, a sarkokon gyerekek játszadoznak, krajcárt próbálnak a vörös tojásba ütni, délben nagy sörözés van az »Elefántéban, a korzón tavaszi ruhák kiabálnak, kacérkodnak, mint vedlett papagályok, a megyeházi írnokok ferencjózsefet öltenek és félszeg kéjjel gondolnak a délutáni kuglira, a szabadságra hazajött jogászok meg ludovikások affektáltan udvarolnak, a patika előtt a megyei urak politikáról vitatkoznak, de mikor a közjegyző karcsú, elegáns lányai végiglejtenek a föuccán, elhallgatnak, csupán elismerő megjegyzéseket küldenek a hölgyek után.

— Holnap locsolni kell mennem — sóhajtozom gondterhes arccal odahaza. Anyámtól illatszert csenek, locsolóm fondorlatait vizsgálgatom és a szerkezet működését bodroshaju kis hugo^ mon próbálom ki. A bodroshaju kislány sirva fakad, én azonban egy cukros tojással elnémítom és megvigasztalom. A freilein az ablaknál fejét rázza, majd tovább olvassa a pirosfedclü könyvet A kertben habosán, fehér meg rózsaszín gombolyagban virítanak a gyümölcsfák, mintha lenge, mesebeli hó csüngene az ágakon, a cselédek elmennek, megint harangoznak, már három óra. az orgona ágain világoszöld pontok gubbasztanak. Uzsonnára hivatalosak vagyunk az alispánékhoz, anyáin megköti nyakkendőmet és homlokon csókol. Eszünk, kacagunk, tejszínhabot ejtünk nadrágunkra, a kelleténél több datolyát fogyasztunk, társasjátékot játszunk, elzongorázzuk betanult kis darabunkat sokat nevetünk az egyik hogytetsziknél, kiváltjuk a zálogokat, sima arcunk pedig oiy piros, mint a szűzi boldogság Mikor hazamegyünk, eszembe jut, hogy még csak két nap a vakáció és elkomorodok. Anj ámék nincsenek otthon, a gyermekszobában még sötét van, kis húgom álmosan nyöszörög, a freilein lámpagyujtással vesződik, a gyufa érdesen sercen, torkom fanyar és íojtogatós, a gyufa kék lángja ellobban, megint sötét van, szivem összefacsarodik, szemem kissé nedves lesz:

Mily hamar elmúlik minden.

Szentcleky Kornél.

A szobor fia

Irta: Sz. Szigethg Vilmos

ÍCováts Antal:

A HIT

Vekét köd üli men a temetőt S terjeng felette még a hullaszag.

U] sirt Is ásnak még a temetők.

S koporsónkra a hantok hullának;

A vértenger végső hullámai Csapkodnak fodrosán, nem ültek el, Mérgét, dühét a szív nem adta ki,

S szelíd köntösét még nem vette fel;

Öt sebből vérzik még az Üldözött,

All még a Golgothhán a nagykereszt De a tövis, véres tövis között A megértés már gyökeret ereszt.

Iníára kulesolódnak a kezek,

S száll az egekre egy szent áhítat. Mely mini a délibáb diairezeg A lelkekćn s velők hitet itat.

S é hitre megdobognak a szivek, Elhalkul a halotti siratás,

S az ige száll harsog; Hivő hívek, Közel van egy szent, négy ZeWöncdás!

Akkor még romantikus volt a Tisza, úgy úsztak rajta a hajók, hogy viztestćt nem szaggatták. Partjain süni füzesek nőttek, lehajoltak a habokra s hallgatták a locsogást. Tavaszi áradások idején az ágakat úgy ellepte a tenger, hogy valósággal fán született a hal. Arra járó népek mindenféle kitalálásokkal voltak e felül, csak az öreg harcsák hallgattak a vizfenéken. Bevették magukat az iszapba, álmuk mély volt és hosszú, — akkorára nőttek ők maguk is. A harcsa példázta az egész folyót, aludt az is rendszertelenül, hol mély volt, hogy nem akart feneket érni a Szent Mihály hajó mérőzsinórja, hol meg átláboltak a vizen nyári apadáskor vizi gyerekek, akik irtóztak a gondolattól, hogy úszni megtanuljanak.

A nagyságos urnák az volt a feladata. hogy eltüntesse ezeket az aránytalanságokat, megrendszabályozza a rakoncátlan folyót, mely olyan, mint a csélcsap udvarló. Erre is hajlik, arra is elfordul (talán valami bolondos roko-lyáju vadvirág csalogatta, ezüstlcvelü gyárfát látott, szerelmes madárszóról azt hitte, neki szól), menne egy darabon egyenest, no, most egész rendes életű lesz, de utoléri az a gyorslábú éjszaka, az magával csábítja. Hát kényszerítik a rendes életre, azért se lesz belőle gazdátlan csavargó. Ha sok a kísérője, elvágják az útját, medrét megegyenesitik, partját kiszélesítik, fenekéről az iszapot kikotorják, puha fövennyel megszórják.

Már régtől fogvást érkeztek felülről halak s érthetetlen nyelvükön elképpesztö történeteket meséltek, micsoda ellenséges beavatkozás zavarta ki Őket a százéves nyugalomból. Valahol megjelent egy ördögmotolla is. veszekedett módon forog maga körül, zavaros lesz nyomában a viz, apró kiváncsi kecsegék halálukat lelik, ha a közelébe furakodnak. Magától megy a viz ellen is, nem huzza ló, — vége lesz már a világnak, ha ezt meg lehetett érni.

A nagyságos ur nem tudott a halak aggodalmáról, ő fanatikus akarattal, szívós kitartással haladt előre s olyan kifejezéseket használt, amiket oktalan állatok amúgy sem értettek volna meg. Azt mondta: kereskedelem föllendülése . . . \lizi ut . . . fokozott forgalom és sűrűn szerepeit beszédében az átvágás kifejezése, az ártér, ahol tavaszi játékokon annyi, de annyi búvóhelyet találnak pajkos, halacskák.

A verpődi átvágás tervei különösen a szivéhez nőttek, ide jött leggyakrabban. A kis város tanyája megadott minden kényelmet, ami a nagyvilági zaj elfelejtéséhez szükséges. pehely ágyak, könnyű borok és áhitatosan tiszta levegő csiklandozták az öregedő szivet, amely sosem ért rá szeretni, mert mindig milliókat szeretett, az egész emberiséget.

Viszont a gátőrt Bálintnak, a feleségét Rózáinak hivták és szemében égtek mindazon tüzek, melyek ismeretlen mélységekből csapják fel lángjukat. Az ember néha úgy ébred májusi reggelen, hogy azt sem tud ja, mi baja. Rigók kergetőznek a diófa tetején, hajnalka futotta be az ereszt alját s gyöngén imboíyog, mint bátortalan gyermcklány első áldozáson; a harmat még ott játsza gyem én tálmát a rózsalevélén, nincs hiány semmihen, a bor alatt mégis fölpattanásig feszül a vér. Nem lehet nyugodtan tekinteni Bálintra, aki szalonnázik, mielőtt hivatalos kőrútjára indulna, egy duzzadó életere jü asszony leikébe pillantani képtelen s inkább nézi az eget, hogy vájjon lesz-e vihara?

A másik háborgása, amit olyan

könnyen megtalál, akinek szakmája, nem érinti. Á közelébe sem jut, hiszen az csak asszony, ha mindjárt fiatalabb is huszonöt esztendővel.

A nagyságos ur egyszer megcirógatta Rózái arcát, valahogy olyan atyás mozdulattal, hálával sok apró figyelemért. Rózái akkor lángvörös lett, fátyolos szemmel hirtelen a lehanyatló kéz után kapott és megcsókolta. Valamit mondott is hozzá, de azt épp úgy nein lehetett érteni, mint annyi mást errefelé. Rigófüttyöt, fecske-csicsergést, halak szavát. Ez nyögő" gilicebugás volt, fájdalmas és. gyönyörrel teli.'

A nagyságos ur valamikor minden nyelven értett, de most meglepetve pillantott fel, mig Rózái a papucsát is elhagyta, úgy nekiiramodott. Aznap nem került többé elő, hiába dicsérték a városi urak a íőztét.

— Rajta van a bolondok órája. — magyarázta Bálint — nem lehet ilyenkor szavát venni. A révészt is kénen vágta.

Vacsora után azonban, mikor elfeküdíek az urak a foíelszékekben s hosszan bámultak a szivarfüst után, amely magával vitte a haza sorsáról szőtt ábrándjaikat, a nagyságos urnák úgy tetszet, hogy az eperfák felül két tűzgolyó irányozódik neki. Amíg a körülötte száiló szavakat hallgatta, lassankint csak gépies mormogás lett minden, a tüzfoltok felvillanó, elenyésző foszforeszkálása húzta magához. Eszébe is juthatott valami, de hamar abbahagyta a gondolatot Kora nyár volt, a nagy melegre hűvösebb éjszaka következett, végigszaladt rajta a borzongás.

— Feküdjünk le, urak, holnap is van nap.

Az ablaka virágágyakra nyílt, a jázmin felfutott és benézett a szobába. A paraszt-szegfű illata forró volt és követelőző, elkeveredett a dupla violáéval. — ettől nem lehet azonnal aludni. Messziről fák suttognak, az ember ilyenkor beleakasztja tekintetét a sötétségbe s igyekszik kitalálni, hogy mit regélnek? Lombjuk ugyancsak idei, de az ágak öregek és sok mindent tudnak, ami ismeretlen a mi korlátolt tudásunknak. Az ember ilyenkor el akarja hitetni magával, hogy érti ez egybefonódó suttogás hangját, régen elcsöndesüit, halk ütemü rímek támadnak fel a lelkében, sok minden, ami megindult, nem fejeződött be soha, ami mellett szótalan érzéketlenséggel elhaladt, amit visszahozni többé földi hatalom képtelen.

Az Öregedő szív már megint tüziolíokat lát az éjszakában, akkor uj illat vegyül a többi közé, amazoknál hódítóbb, egy Puha tömeg pedig leroskad az ablak alatt, keresi a csókolni való kezet. Megint felbug a gerlenyögés, forró és mámoros, a fák megrezzennek, madárfióka bukdácsol lefelé a lombok között.

*

A nagyságos ur hamarosan méltóságos, majd a maga idejében kegyelmes lett, de a veprődi szakaszra emlékezett vissza mindig a legszívesebben. Egy időre minisztert is csináltak belőle s a városka majd elájult a boldogságtól, mikor ebben a méltóságában is megtisztelte látogatásával. Később visszatért Vizi szakmához s ha nagyon kifárasztotta a mások dolga, a jegenyefás városi tanyára szaladt pihenni, könnyű homoki borral keverte ás ványvizét, a gátőr Rozálja hozta rendbe elrontott gyomrát.

Az asszony szégyenkezve 'ainározott egy fehérhusu apró fiúcskát és elöntötte az anyai büszkeség, miko a kegyelmes odanyujtotta az ujját, hogy belecsimpaszkodjon a kis haszontalanja. Á gátőr mindenkiről félvállról beszélt, akinek idegen v.olt

a szakma, egyre öregebb leit s még

mindig nem tudta megérteni az aszszonyi indulatokat, melyek jönnek maguktól, mint tengerfenékről érkező titokzatos viharok. Szeretett vízbe áztatott kötelet emlegetni, az jó orvosság az ilyesmire, de Rózái egyszer kiegyenesedett előtte, gömbölyű minden tagja acélosan sugárzott a keshedt bajuszu ember előtt. A gyerekkel kiformálódott teljesen, Bálint nem állhatta a tekintetét, fejét lehorgasztotta s elsomfordált.

— Jól van, na. Nem mondtam semmit.

A fiú idővel iskolába került s az a hir volt róla. hogy lesz belőle valami. Csuda jó feje van, a kegyelmes ur féldélutánt elbeszélget vele és nem győzi dicsérni.

— Mit mondhat neki egy olyan kölyök! — gáncsoskodtak a révészasszonyok. Beszélhet, ha akar, ä legokosabbakkal is, éppen ezt választotta ki?

— Majd diákiskolába kell adni, —> mondta a nagy ur, — szóljanak a jövő esztendőben, idejében. Nem is keil szólni, számon tartom én magam.

A kegyelmes ur soha nem maradi ígérettel adós. ezt az egyet mégsem teljesíthette, mert még azon az őszön meghalt. Nagy parádét csaptak neki, Rózái csak egy héttel később értesült a dologról, de niegsiratta akkor is. Az urára ráparancsolt, hogy lengessen gyászfátyolt á kalapján, ezen a réven a gyerekére is rátett egy keskeny fekete pántlikát. Bement a városba és mindenütt; ténfergett, aho! urak járnak, beszélnek-.e róla, mit mondanak? Megkereste az újságokat, azokat is, amelyek a képét mutatták az egész országnak, a gyerek olvasta fel a hallatlanul sok szép mindent álmosan. unatkozva, közömbösen. Rózái lekuporodott egy zsámolyra, úgy hallgatta szomjas fülekkel. Két öklére támasztotta az állát, tekintete hol fellángolt, hol simogató és gyöngéd lett. mint kedvesét becézgető asszonyé, aztán leborult a földre és zokogott.

A nagyságos ur karriérje nem éri véget a halálban, egyszer azzal az újsággal jött haza Bálint a társulattól, hogy szobrot kap hajdani jótevőjük.

— Ide teszik éppen az átvágás helyére, a szögbe, mert ezt csinálta meg a legszebben.

Nagyot nevetett a dolgon, olyan furcsa is az.- Meghalt, aztán mégis megmarad acélbul, vagy az isten jobban tudja, miből gyúrják össze az ilyet; Furcsa is lesz, ha gyüvök haza éjszaka s ráköszöntök, adjisten, nagy ságos ur!

Nekik az maradt továbbra is, csak nagyságos. A leleplezési ünnepre eljött a fél ország, annyit beszéltek, hogy nem lehetett azt kitalálni, hogyan állítják össze a sok gyönyörűséges mondani valót, boldog volt mindenki, az emberek mosolyogtak és szorongatták egymás kezét, csak Rózái könyezett a háttérben. S műkor mindenki hazament, egyediül a lobogók cirógatták a nagyságos up arcát, eltűnt az utón a kocsik porfelhője is, a gátőr feleségé- kézen vezetve a fiát, előbbre inereszkedett. A szobor előtt letérdelt s elmondta a maga szónoklatát,^ amely volt olyan szívből jó'Vő. őszinte, mint a többi:

— Miatyánk, ki va-sy a menyekben . . .

A vizeket gőzösöd hasogatták már, régen, szaladtak esztendők, mintha egymást kergetnek nagy igyeketükben, ugv kiment formájából a világ. hogy rá ser»;, ismerne, aki visz* sza jönne amabb0’ a túlsó házából.

A gyerek rr1 ^próbálkozott egy sor mesterséggel, de mindegyiktől visszahúzta a viz- Lefeküdt a füzesek közé, ha-t'SStta a Tisza locsogását, álmodd nagy szeme olya-