Bácsmegyei Napló, 1923. február (24. évfolyam, 31-48. szám)
1923-02-18 / 48. szám
1923 február 18. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal A Magyar Pártról Irta: Maison Jeromos plébános A Magyar Párt fellépése az SHS k!_ ráiyság politikai életében egész természetesen a legkülönbözőbb hatással volt és a legellentétesebb véleménynyilvá. tiltásokra adott alkalmat. Ezt a jelenlegi politikai helyzet és nemzetiségi vl_ szónyok magyarázzák meg. A pártalakuíás alkalmával éppen a Bácsmégyei Napló együk cikkében — a Magyar Párt alakuló nagygyűléséről hiányzókat említve — az én nevemet is felsorolta. Ezért engedjék meg, hogy ugyanezen lapban elmondjam vélenié nyemet a Magyar Pártról. Mindenekelőtt szükségesnek tartom kijelenteni, hogy inkább az elméleti, mint a gyakor. lati téren érzem hivatottnak magamat a politikára. A mai politikai életben egyebek között két dolog van, mely szerintem a közügyekre károsnak mondható. Az első a politikának tulhajtása; ažon álláspont, mely az országban — nem. csak nálunk, hanem jóformán mindenütt — a politikát tartja az egyedül üdvözítőnek és minden vallási, társa, dahr.i és, kulturális mozgalmat a politika szempontjából ítéli meg. A politika úgy ráült a társadalomra, mint valami — de ezt már csak latinul illik megmondani — podex plumbeus. Kezdjen valaki bármily mozgalmat a közügy érdekében, melynek célja volna például a vallásos hitélet fejlesztése, a társadalmi sebek •. gyógyítása szociális szervezetekkel, a népművelés előmozdítása különböző egyesületekkel, amely dolgok csak úgy lehetségesek, ha minden irányzat összetart, vagy mindegyiknek egyforma sza. bádsága i'an: rögtön az ilyen mozgalmakat is abból a szempontból bírálják el, vájjon az uralkodó pártok melyikének áll a szolgálatában. Az ilyen moz„ galrnak pedig valamennyi pártnak színvonalát emelnék. A politikának e ránehezedése a társadalomra abból magyarázható, hogy a régf fejedelmi abszolutizmust jelenleg a pártok abszolutizmusa váltotta fel. A pűríabszölutizmus ugyanolyan államban — mint például az SHS államban ahol általános és titkos választójog van — nem tarthat sokáig. Mégis a közügyekre káros lehet, ha nincsenek meg azon feltételek, melyeket alantabb sorolunk fel. A második ok, ami a gyakorlati politikát sok gondolkodó ember előtt Ízetlenné teszi, a túlhajtott nemzetiségi irányzat. Nem akarom senkire sem rádlsputálni az én véleményemet, — jóllehet meg vagyok győződve, hogy nem állok egyedül — hogy nem a nemzetiségi eszme az a legfényes bb vezércsillag, mely után indulnunk kell. Itt van az Istenség és az emberség eszméje, melyekkel a j nemzeti eszmének összhangban kell len. ni, hogy létjogosultsága legyen. Mi a nemzeti gondolat? Egy nép fizikumában, testében, szellemében, lelkében rejlő erők összesége, mely őt alkotásokra késztette az élet minden meg. nvilvánulásában, fentartotta szenvedéseiben és jövőjének megalapozására képesítette. A nemzeti gondolat a múltból meriti erejét, ezt a jelenben fejleszti, gyarapítja és igy készíti a jövőt. A i nemzetiségi eszme sok nagy alkotásnak j volt szülőanyja. A nemzetiségi eszme “ híveinek főfeladata tehát az, hogy ezen eszme minél több értéket képviseljen. Ezzel elérkeztünk: az ütközőponthoz: melyek azon értékek, melyek a nemzeti eszmét tartalmassá és valóban értékessé teszik? Jack London egyik müvében a fidzsi szigetek emberevőinek gondolkodását igy- jellemzi: »Eat ov be eaten had beeu the law of the land«. (Jó magyarul ez igy hangzanék: Megeszek valakit, vagy engem valaki.) A fidzsi szigeteken tehát az a nemzetiségi elv,,hogy a, nem hozzájuk tartozókat lehetőleg agyon kell verni és felfalni. Menjünk el a bol. sevikiekhez és ott azt az elvet találjuk, hogy rietn; az ő céhükhöz tartozóknak a vagyonát el szabad venni, sőt még azoknak az élete sem biztos. Menjünk el a túlzó szocialistákhoz, tartozzanak azok bármilyen fajhoz vagy nemzetiséghez, azok csak a saját nemzetiségük létjogosultságát hangoztatják és a töb biekét tagadják és azok életnyllvánitá. sát képesek éppen nem válogatóit eszközökkel is megakadályozni. Értékek ezek a nemzeti eszmében? Mikor már annyi évszázad óta oiy sok háború folyt és annyi mozgalom indult meg, igen sokszor a jog és emberiesség nevében, — még mindig nem szűrődött volna le olyan tudat is, mely a nemzeti ' eszmét nemesebb tartalommal volna képes megtölteni? Dehogy nem! Hisz majd minden nemzet legjobbjai hirdetik, hogy a jog. egyenlőség, jogtisztelet, a munka szabadsága és megbecsülése, a vallásszabadság, nemzetiségi szabadság, tör. vénytisztelet, a közügyekért hozott önzetlen önfeláldozás, kötelességérzet úgy fönt mint lent, mások tulajdonának és életének értékelése, az egész emberiségnek legértékesebb kincseit képezik. Hogy ezen elvek mégsem mentek áj a köztudaíba, ez annak tulajdonítandó, hogy túlzó természettudományi és szó. ciáíis alapon olyan elveket kezdettek népszerűsíteni, melyeknek végső következményei nagyon megközelítették a fidzsi szigetek gentlemanjeinek életfelfogását. Pedig ezen fentebb említett el. vek egy nagyon népszerűén megfogalmazott forrásból fakadnak, a Mózes által hirdetett isteni törvényből: a tiz. parancsolatból. Tessék csak egy kissé elmélkedni felette és látni fogjuk, hogy itt társadalomfentartó elvek vannak letéve és a közismert jogi elvek is innen vannak meritve. Egy nagy francia nemzetgazdász (Le Play) angolországi ut_ fában, mikor főképp a munkáskérdést tanulmányozta, nagy meglepődéssel és épüléssel vette észre, hogy ott úgy a kathoükus, mint az anglikán és puritán hitű családok szigorúan tartják a tízparancsolatot azon meggyőződésben, hogy ezzel nem csupán lelkűk javát, hanem anyagi , jólétüket és a társadalmi rend virágzását mozdítják elő. A,,legideálisabb nemzetiségi viszonyok Svájcban és Amerikában vannak. Svájcban nihes semmi villongás az olasz; k, franciák és németek közt. Amerikában csak azt kívánják, hogy mindenki ta_ nulja meg . az állam nyelvét és azzal végképp nem törődnek, hogy az állam Régi írók írta: Baedeker VAJDA JÁNOS VIII. Multíreti tárcámban arról volt szó, hogy a költőnek, akiről ez emlékezéseket írom, mily sok baja volt a külső világgal: az emberekkel és a közviszonyokkal. De nem csoda. Vajda János egyike volt a legapprehenzivebb természeteknek, kikkel valaha találkoztam. (Talán rnég csak a másik nagy neheztelő, Acsády Ignácz, a jeles történetíró, tett ebben a tekintetben túl rajta.) Ha igaza van Goetheinek, aki szerint »okos ember sohase apprehendál«, akkor Vajda János bizony nem volt okos. S ez nem is szégyenletes rá nézve. Mert valamint a forradalmakban, ahogy a hebegő Síikéi eldadogta: nics szü-szükség o-ko-kos , emberekre, úgy a költészetben ‘-rebben az állandó nagy és szent forradalomban — sincs szükség rájuk. A költőnek költőnek kell lenni és nem okos embernek. És aztán nemcsak Vajda, de Petőfi, Ady, Csokonai, Byron, Shelley, Müsset, Verlaine és lutti quanti se éppen mintaképei a józan okosságnak s úgy látszik, bizonyos dalosok, különösen némely lírikusok, egyenesen antitalentumok a mindennapi élet gyakorlatiságában, el. lenben betegesen érzékenyek, könynven sértődnek meg s ők maguk Is állandóan átlói félnek, hogy valakit megbántanak, A Vajda János társaságbeli helyzetét érezhetően súlyosbította ö’nnöntermészetének az a sajátságos rezonálása, amely foíyíopos félelemben tartotta őt, a patologikusán érzékenyei, a ni ások érzékenységével szemben. Mindig arra gondolt, ő, a mindent rossznévenvevő, hogy megharagusznak rá . . . Állandó aggodalma volt az. is, hogy másoknak terhére van s hogy alkalmatlankodónak tartják. Mielőtt a kávéházban egy újságot vett a kezébe, még ha az a legjelentéktelenebb vidéki lapocska volt is, soha el nem mulasztotta megkérdezni attól, akivel együtt üli, vájjon az nem épp azt a lapot óhajtja olvasni? S ha látogatást tett nálam, a társalgást rendesen azzal a kérdéssel kezdte, nincs_e terhemre, nem készülök-e valahova, nem tartóztat-e valami »fontosabb« dolgomtól s hogy ne jöjjön-e alkalmasabb időben? S nekem nem egyszer meg kellett esküdnöm, hogy szívesen látom s hogy nem jött rosszkor. De még az ilyen bizonvVodás után is sokszor bizalmatlanul tekintett rám s gyanakodott, hogy csak »udvariságból« tagadom el előtte a nagy elfoglaltságomat. Ha lent járt Miloszávlyevicsnél, egy-egy ozsonnára vagy vacsorára, rendesen hozzám — illetve a szüléimhez — is eljött, persze sok és nagy bátorítás után, s az én jó öregeim őszintén örültek, hogy egyik kedvelt poétájukkal elcseveghetnek. Apám csak kevéssel volt idősebb nála s jóiztien beszélgetett el vele a negyvenes évek pesti életéről, a régi, meghitt kocsmákról és kávéházakról, amelyeket mindketten ismertéig^ az iníellektuálisok akkori mozgalmairól. De mindig eltartott jó ideig, amig ennyire nekimelegedeít, — eleinte itt is azon busult, hogy ő már megint alkalmatlankodik s hogy ő milyen kellemetlen vendég. Nos, ha az volt, azáltal lett azzá, mert folyton annak mondta magát. A meghívást sohase fogadta el könnyen, mert hát »hogy’ illik az, hogy ő annyi alkalmatlanságot okozzon egy úri háznál?« De később, amikor ez aggságait már legyőzte, igen élénken — majdnem kedvesen — tudta dicsérni az anyám pompás non plus ultra kávéját, amelyet a költő jelenlétében főzött, »amelynél különbet bizony Csávolszky se iszik Pesten« s folkes hangon csinált reklámot egy-egy vacsoránknak, »aminőt az Angol Királynőben se lehet kapni«. Nehéz vendég volt, amig nagyszerényen helyet nem foglalt az asztalnál, de azután — túl a kezdet nehézségein — egészen kezelhetőnek bizonyult s képes volt minden falat után hálás tekintettel nézni a háziasszonyra, aki őt oly pompás ételekkel tudta megörvendeztetni. Anélkül, hogy gourmandnak lett volna mondható, neki minden étkezés fontos élmény, a vendégszereplés pedig valóságos regényes kaland volt. Hozzájárult ehhez természetesen a fővárosi lakossá lett költőnek örök vidékiessége is, amelyet hazulról hozott az erdők mélyéből s az a faluszeretet, amely mindvégig megmarad azoknak a szivében, akiknek az a sorsuk, hogy vidéken szülessenek és Parisban vagy Budapesteil haljanak meg. Vajda János, az erdők szülöttje és budapesti hónaposszobák szomorú lakója, nem kívánt vidéken élni. — talán nem is tudott volna. Nem lett volna képes hosszabb ideig nélkülözni a nagyváros nyüzsgését, az édeskomisz Budapest elevenségét, a kávéházak füstjét, a Csalányi sörét s a Nagy Miklós újságjait, de időnkint hazakivánkozott a kisvárosi csöndbe, a vidéki élet stílustalan kedélyességéibe, egyszerű szerény házak jóságos nyelve mellett még milyen nyelvet akar tanulni az iskolában. Mindkét országban a vallásnak és következőleg a tízparancsolatban foglalt isteni törvénynek meg van a kellő tekintélye. Amerikában néhány állam hivatalosan is felvette alap. törvényei közé az isteni parancsokat. Tehát nem csupán az elméleti okoskodás, hanem a gyakorlati élet is megmutatja. milyen alapon kel! a társadat mi és állami rendet felépíteni. Ennek a programnak kellene áthatnia a nemzetiségi és eg3Téb politikai irányzatokat. A Magyar Pártról szólva, annak a programmja egészen az alkotmány és a törvények alapján áll, ezt még a legtulzóbb ellenzéke sem tagadhatja. A békeszerződések megadták a keretet, melyhez tartani kell magunkat; nem világpolitikát, hanem helyi országos po_ liükát kell csinálnunk. Az alkotmány és az állami törvények szabják meg az irányt, melyben haladnunk kell. Hogy ez a programra olyan értékeket képviseljen, melyek a pártnak tekintélyt, megbecsülést és működésének sikert biztosit: az nem csupán a vezetőség, hanem minden egyes tagnak feladata A nehézségek, melyek útjában állanak, tagadhatatlanul nagyok. Az uralmon lévő szlávoknak türelmét és ro_ konszenvét a polgári kötelességek teljesítése, törvények tisztelete, alkotó szorgalom és az államnyelv megtanulása iránt való készséggel lehet bizto_ sltani. A mindenütt mutatkozó túlzók mellett tagadhatatlanul láttunk és hallottunk a szerb politikusok részéről olyan irányzatot is, mely határozottan eszményi és tiszteletreméltó álláspontot foglal el a nemzetiségekkel szemben. Persze még a múltnak néhány árnyéka is kiséri a Magyar Pártot; olyan árnyék, melyet szerintem jogtalanul ir_ nak a magyarság rovására. Többször fcihányják a háború előtti közigazgatás hibáit; elhallgatva azt, ami abban talán helyes és követendő volt. Helyesnek és követendőnek tartom például azt, hogy régebben úgy á megyei közigazgatásban, mint a hivatalokban mindenféle nemzetiség képviselve volt, a tehetség érvényesülhetett. Maga a vármegye! rendszer természetesen már elavult némileg a virilizmussal és csonka képver.dégszerelmébe. A lelkében mindig vidéki maradt a fővárosi szobaur s a modern, sőt mondaine tárgya Találkozások meg az Alfréd Regénye szerzője épp oiy falus.as maradt, aminőnek őt a népies Ábel és Aranka tükrözte. — Ez az én igazi otthonom! —mondotta nem egyezer kedvtelve, ha fákkal beültetett és orgonabokrckkai zöldellő szerény udvarunkba lépett. Volt ott egy gesztenyefa, már akkor jó negyvenesztendős, amelynek az árnyékában szoktunk ülni. beszélgetni és kávézni. Igazán szép ta volt, amely után még ma is búsulok. Még ma is megvan, de már nem az enyém . . . S még jobban siratom, ha eszembe jut, amit Vajda mondott, valahányszor látta: — óh. ha ezt a fát föl lehetne vinni Pestre! Micsoda verseket lehetne az árnyékában Írni! PaÜcson és a ludasi tavon talán még boldogabbnak érezte magát s Miloszávlyevicset, aki alkalmat adott neki, hogy kacsázhasson ottan, a jóltevőjének mondta. Általában hajlandó volt szertelen túlzásokra. Ha rosszul érezte magát, elveszettnek vagy legalább is pusztulásra indultnak mondta a hazáját, amelyben »nem érdemes élni«, — ha pedig jó hangulatban volt, mint minálunk mindég, akkor bőgőnek nézte az eget, Magyarországnak fényes jövőt jósolt, a szerény földszintes házamat a Széchenvi-íéren Tuszkulumnak nevezte ki s Miloszávlyevitsnek az igazán tágas udvarházát fényes palotává léptette elő. Itt kevésbbé bántották azok az apró tüszurások, amelyek őt »odafent« vérezték s néha szinte üldöztetés! mániába ejtették. Itt inkább
