Bácsmegyei Napló, 1923. január (24. évfolyam, 3-30. szám)
1923-01-14 / 13. szám
10. Oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1923. jannár 14. E?l, az ösztönök durva és spontán kirobbanásával vesznek állást az aktivizmus ellen, de vannak olyanok is. akik a polgári életformák impozáns demonstrálásával, az intellektus nehéz logikai arzenáljának feU használásával támadják szembe. Az aktivizmus védőinek (Szenteleky Kornél ellen nekem ez a nehéz szerep jutott) azonban nem szabad soha elfelejteni, hogy mindkét csoport: ellenséges, támadó tél, akikkel nincs soha kompromisszum. Itt, ennél a kérdésnél, nincsenek félmegoldások, nincsenek erős hidjai a megértésnek, nincsenek utak, amelyek összevezetnének. Mindig figyelembe kell venni, hogy az aktivista irodalmi mozgalom vállalását és megértését nem lehet rákényszeríteni kívülről — túlra — senkire sem. Nem lehet rákényszeríteni különösen azokra, akik a szociális tömegmozgalmak sodrában, a szédületek és harcok mai freneziájában, az éhségek és konfliktusok mai tisztítótüzében még nem bátorodtak, nem liitesedtek föl a kollektiv ember kívánásáig. Nem lehet — nem tudom — (p<’m is akarom) tehát rákényszeríteni Szentelekyre sem az aktivizmust, amelyet a régiek mértékével, a régiek látásával, az ellenség oldaláról bírált meg legutóbb megjelent Cikkében. * Mint a karácsonyi cikkben is hangsúlyoztam, az aktivizmus kérdése nem irodalmi, nem esztétikai, de világnézeti kérdés, amit vagy elfogad az ember, vagy elutasít. Célja: a realitásik területén, az osztályharcokban élő mai embert a fejlődés irányába kibontani a mostani kötöttségekből, életritmusból, kultúrából és hazugságokból. Kiszabadítani a mai rend törvényes, kötöttségeiből, amelynek osztálykötöttségek (etikátlanság, analfabetizmus, anarchia) és amelyek részben formailag, részben szubstancíátisan marasztalják el az ember erőket. Kétirányú harcot indít kötelességszeriien az aktivizmus: harcot a je. lenlcgi tudatformák, törvényszerűségek ellen, harcot az ideológia vesztőhelyek elpusztítására — és harcot az uj életformák emberi bázisainak megteremtéséért. Ez az a bizzar módszer, amit Szenteleky is1 említ Tudatos törekvés, törvényes állásfoglalás a fönnálló, sematikus, hagyományos ideológiai renddel szemben. Emberek kezelik, emberek csinálják — individiumok — az igaz, de nem individuális célkitűzéssel ndividuális jelentőségű feladatokra. Az aktvisták nem tagadják az individiumok létezését, nem is akarják őket megsemmisíteni, csupán az a szándékuk, hogy az individiumok él dél kollektiv érzések, hitek és ember er ők felé tágítsák és teljesítsék. És ezt a feladatot végzik azzal á felelősséggel, amely nem roppan öszsze akkor sem, ha a tömegek nem' is szankcionálják, nem is értik még őket. Azon a véleményen vannak, hogy a művészeti mozgalmak igazolása sohasem a számbeli arányok jó vagy rossz, előnyös vagy kellemetlen csereberéjétől függ. Tudják, hogy a mai ember — akit megváltani akarnak — a burzsoá életformák vermeiben vesztegel, olyan ideológiai helyzetben, ahonnét nem lehet megértésükig jutni, ahonnét évelőre csak az elitélésükre gyűlik össze elég voks és elég szavazat. Mert igaza van Szentelekynek: Beethowenre vagy Dosztojevszkyre rm— lehet diszkreditáló az, hogy valaki egyszerű munkás nem érti művészetüket. A proletártömegek megértése vagy megneméitése látszólag nem kvalifikál senkit burzsoá-müvésszé. Ilyen érveléssel valóban nem lehet (nem is lehetne) sem Fíaubertet vagy Tolsztojt mint burzsoá-irókát elintézni. Az aktivisták azonban nem is ezzel az üres argumentummal küzdenek ellenük. Nem azt mondják, hogy mert nem olvassák, nem érdk meg őket a pro. letártömegek: kapitalista művészek, hanem igy: mivel világnézetükben, eredményeikben ellenkezésben vannak azzal a renádel, azzal az emberi. etikai és szociális programmal, amelyet' a voletoriátus megvalósítani törekszik — burzsoámüvészek, akiknek nincs semmi közösségük a fon „dalommal, De tovább: a kenyérgondokba sanyargatott dolgozó tömegek osztá/ytörekvései, oszfólyérdckei, világnézeti szereplései egyirányúak az aktivista mozgalommal: ez a tézis Szenteleky Kornél szerint szintén hibás és helytelen. Vájjon miért? Azért-e. hogy nem értik meg őket a munkástömegek, vagy azért-e, mert azok sokkal közelebb állnak ma még az úgynevezett burzsoámüvészethez. Az igaz, azt nem lehet elvitatni, hogy az utóbbi ma egyelőre bizonyosabb. Ezt az antagonizmusfélét azonban könnyen meg lehet érteni, könnyen az aktivizmus iavara lehet átérveini. (Ady Endre sarca is jó példa lehetne.) Amerika nagy munkáslétszáma például még a múlt század végén is a marxizmussal ellenkező politikai mentalitást hordott, ma pedig már százszerszámra vannak együtt az osztályharc kádereiben ... A tudós előljár mindig a törvenyék felismerésében — a költő előljár az élet uj gyökereinek kipuhatolásában és diadalmasan énekli, hirdeti mindig azt, amit a történelem utjain lassan utánamenetelő tömegek véíriil is átvesznek és felmagasztalnak .. . (H-i.) Kikinda Egy város, amelynek félbenmaradt a karrierje költő ki nem törte a lábát. A Vajda Já^os keresőképessége megcsappant, kevésbbé győzte már a kulimunkát az újságainál, az a kis tartalék is, amelyet mi gyűjtöttünk neki az 550 példány árából, lassankint leolvadt s a legnagyobb élő magyar poétát immár a vé°“ső nyomor fenyegette. Egy derék jó ember segített ekkor valamennyire rajta. Csáky Albin gróf, az akkori kultuszminiszter, évi segéiypénzt utalványozott részére, amely aztán kijárt neki, amig csak élt, a melegszívű Wlassich Gyulától is. Ez az összeg nem volt valami tekintélyes; azt hiszem, ezerkétszáz korona, de akkor és Vajdának nagy segítség volt, mert Nagy Miklós se hagyta el a betegeskedni kezdő poétát, s amennyit lehetett, folyósított részére tiszteletdijak címén. így legalább utolsó éveiben nem kellett félnie a költőnek attól, ami mindég a mumusa volt, hogy tudniillik az irói segitőegyesületre szorul, amely egyébüánt épp a titkárának: Vadnay Károlynak (Vajda »esküdt ellenségének«) a jóvoltából mindig feen figyelmes volt iránta s nem vszer járt ki részére fürdőhelyeken — Rohitsban és egyebütt — ingyenlakást, gyógydijmentességet és egyéb kedvezményeket. Életének legszebb — s talán egyetlen szép korszaka ilyformán mindég az maradt, mikor a Vajdabizottság működött, a hírlapok minden héten foglalkoztak vele s vasárnaponkint hozták ama dicső férfiak és nemesen .érzői honleányok névsorát, alAk hazafias áldozatkészséggel deponáltak négy forintokat a nemzeti irodalom oltárán. Velem és Miloszávljevits-csel, aki szintén sok vevőt szerzett a könyveinek, különösen meg volt elégedve s elragadtatásának azzal a gyermeteg naivitással adott kifejezést, amely őt soha el nem hagyta. Egyik levelében ezt Írja: Sajnálom, hogv e percben nincs időm tolmácsolni háiaérzclrreimet önök nemesleihűsége iránt, mely még itteni irodalmi köröket is Őszinte lelkesedésre ragad. Szabadka ez idő szerint úgy viseli magát, mintha nem is Budapest, de ő volna az ország fővára, sa, a nemzeti irodalom és kultúra központja. A lelkesedés a fővárosban persze távolról se volt olyan nagy és őszinte, aminőnek azt a naiv költő elfogultsága közelről látta. Egy kicsit bizony lemosolyogtak ott ben-Vet az ' irodalmi vigéckedésünkért, de mi szívesen dolgoztunk a könyvek terjesztésén, mert M. és én jobban ismertük a szegény költő szomorú anyagi helyzetét, mint ott fönt bárki , . . Egy másik levelében igy hálálkodik Vajda: . . . De hogy önnek, akár szóval, akár írásban, méltóan kifejezhessem hálámat, arra nem érzek erőt egyelőre, ön csodálatos ember! — egyebet most nem mondhatok. Üdvözlöm társát az irántam való szeretetheti (Miloszávlye-A régimódi házak, a léniásan egyenes uccák, az egyszerű, alacsony templomtorony, a kávéház, a korzó, mind olyan mint egyebütt. Ami megkülönbözteti mégis a Vajdaság többi városaitól, az a szinte falusias, nagy rend, a szembetűnő mozdulatlanság. Két ország határán, eldugva az szerű vendégek lézengnek Itf rosszkedvűen, mig ügyeiket elintézik. Az uj határok elszakították Kikindától azokat a gazdag sváb falvakat, melyek valaha kereskedelmének éltető forrásai voltak és ezt a kereskedelem súlyosan megérzi. És át is olvad lassan egészen agrárvárossá! Kikinda, gazdag, csendes, kisálmu, 11 Wi -! wiRp': f.í Főutca uj nagy térkép egy csücskén, gubbaszt ez a félbenmaradt város. Valamikor a szépfekvésü varasdi fővonal közepe volt, ma a szomszédos Karlova már a világ vége, innen már a vonatot se fütik, ha Kikinda felé döcög, A szállodában van szoba mindig, összes idegenforgalma a városnak az a pár utas, akiket Zsomoolyán vagy Kikindán a vámhivatal fogott ott és ezek a kény-I jóléti), dús barasztvárossá. Főcikke a búza, a kukorica. Témája az eső, a szántás. Erről beszélnek még a kávéházakban is. Mert a kávéház, az bizony iti is egyik főpulzusa a város életének. A vits képviselőt), és azt mondom, ami, reméllem, jelszóvá lesz nemsokára a sajtóban: tisztelet adassák Szabadka városának! Ez esetlen és mégis bájos túlzásokat azért közlöm, mert nagyon jellemzők Vajdára, aki városunkat a kultúra középpontjává léptette elő, mert két itteni barátja közei kétszáz előfizetőt »fogdosott« a munkáinak, és csodálatos embernek nevezett ki engem, mert megközelítőleg annyi könyvét tudtam rátukmálni a publikumra, amennyit minden félig-meddig ügyes könyvügynök játszva tud elhelyezni. Ebben az időben csupa szuperlativusokat használt Vajda; a boldogság és megelégedettség nagy és fenséges szólamait hallottuk tőle mindég. Akik érdeklődtek a könyve iránt, azok mind csodaemberek voltak, — azok persze, akik ezt nem tették: barbárok. És sajátságos! — soha se szóval, se Írásban nem mondott egy hálás szót Révai Móricról, a gavallér-kiadójáról, aki — mert egy-két hónappal későbben készültek el a könyvek, mint ígérte — azzal kárpótolja az előfizetőket, hogy nem fűzve, hanem pompás, keleti motívumokkal ékes diszkötésben küldte meg őket nékik. Ezt az áldozatkészséget a gyakorlatiatlan költő semmibe se vette, pedig ez ajándék fölemésztette azt a kis vállalkozói nyereséget, amely a Révaié lett volna. Ellenben áradozó dicsérettel nyilatkozott sokszor valakiről pusztán azért, mert a könyveit megvette. Oh. genus irritabile vatum!, TAajinszki Lukács, prtlgármestcr Városi, ahol délután öreg kereskedők dominóznak, hitközségi ügyeket vitatnak, ahol itt is megvan a zsöneszdorébeliek törzs-asztala, a »Csuritcki Budzsák« nevű hitközségi e’lenzék, jogász, búzás, biztositó, házas és házasuló kedves lumpiUrda, melynek Pintér doktor a törzsfőnöke, a tisztek asztala, a gazdák asztala, ahol este a jólét bizony igen sűrűn várja ki tambura-nóta mellett a licences hajnalt. Szembe a Városival a Nemzeti. Ez az elittebbik és itt van az úgynevezett nagyterem is, ahol nőegyletek és a létező klubok báljaikat, estéiket rendezik. Itt kaptuk rajzunk alá Dús Sándor ügyvédnek, a kedves, szép, öreg urnák hófehér, arisztokratikus fejét. Dús Sándor °,almazott városi főügyész. Valaki, aki ittmaradt a régi magyar intelligenciából és aki megtestesíti itt elmúlt idők emlékeit. A magyar intelligencia egyébként nagyon elszéledt innen. A kevés ittmaradtaknak egy. mjisik reprezentánsa dr,
