Bácsmegyei Napló, 1923. január (24. évfolyam, 3-30. szám)
1923-01-14 / 13. szám
1923. Január 14. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Szuverenitás Irta: Végh Lajos dr. Az idők folyamán alakult ki. Embrionális alakja az egész elzárkózása az egyéntől. Az »én hazám, az én váranu-b.an nyerte el fejlődésének csúcspontját. Majd a fajok, majd a felekezeti törriörülösek sajátították ki ezt a gondolatot. Befejezi a sort az államok szuverenitása. Az egyén évszázadokon élt visstsza ezzel a jogelmélettel, a hatalmasok jól kigondolt. Ös idők. fbiyamún sok jogszabállyal alátámasztott^ praktikájával. Elméletileg' az egyén szabadságjoga . adott életet és egyúttal. jogosultságot ennek, az institúciónak. De a gyakorlat rendszerint nem fedi az elméletet. Sőt! Többnyire, tönkreteszi. Ellenkező hatásúvá..szereti átformálni. A »szabadságjoga eredeti, ideájából a nagy tömegek sanyargató ostora lesz. A niult századok történte ennek klasz- Sziküs példája. . , Kifejlődött azonban — a biológia törvénye _ szerint — a nagyobb állat: az állam. Sokáig tartó és nem könnyű küzdelemmel lerombolta azt a házat, amelybe az egyén mint várra támaszkodva sarcolta a többséget. Ismét egy lélekemelő elmélet. Az állam, mint nagyobb hatalom véget^ vet az egyén szabadosságának és elméletileg mindenkit egyformán szabaddá tesz. ügy is iőn. Az államnak sikerült a polgárait egyformán rabszolgákká tenni. Ez a gyakorlat. Az állam lett a legfőbb hatalom. Nemcsak, öncél sőt inkább ideál! Szolgálnunk kell őt két kezünk munkájával, hogy ellenszolgáltatásúi megvédjen a hatalmasabb embertársaimtól, akinek nem sok etikai érzéke van az én szabadságjogom iránt. Ez eddig rendben volnál de ő az idők folyamán tulnövekedye ezzel be nem éri. Imádnunk kell őt! Meghalnunk érte, ha kell. És persze, hogy »kell«.. A biológiai törvény működik. Tulnövekedik és veszélyes lesz a környezetére. A moloch neve szaverénitás. Amilyen kecses és kívánatos volt, amikor a társadalmi szükség életre keltette, olyan közveszéllyé Irta: Baedeker VAJDA JÁNOS in. A költő tele volt panasszal az irótársai ellen is. Szentül meg volt győződve — miként liiador is —. hogy valóságos összeesküvést szőttek és formális liga működik ellene. Az akadémiát ellenséges tábornak tekintette. s mindég bántotta, hogy ott a tagválasztásoknál sokszor nein az »volt döfitő, hogy a jelöltnek milyen a tehetsége, de az, hogy minő a társadalmi állása. Első sorban itt természetesen magára gondolt a mellőzött költő, aki el nem érhette ezt a nemét a »halhatatlanságának, míg,az osztályrészül jutott sokaknak, akiknek meg a Vajda halhatatlanságából nem jutott ki . . . Bizonyos, hogy az irótársai közül sokan nem szerették. Kellett egy kis önzetlenség ahhoz, végighallgatni a szegény öreg kesergését, a műit idők örökös dicséretét, a jelennek gyalázását' s az állandó kasszandrás jóslását, amely szerint egy nemzetnek, amely ily kevéssé becsüli a költőit, el kell pusztulnia... Minden íróban nincs meg az a szivjöság; az a türelem és az az elnéző altruizmus, ami e jeremiádák elszenvedéséhez szükséges. De Vajda nem tudta, hogy untatja és fárasztja a hallgatóságát, — csak azt látta, Hogy kevesen keresik és sokan elkerülik . . . Innen a nagy boldogtalansága. A költő, akit nem méltányol a könőtte ki magát. Mindinkább több jogszabályt kellett termelnie saját érdekében. Az államtudósok ezeket r>nemzetközi« jogszabályoknak nevezték el. A jövő generációk élclapjai szintén igy fogják csúfolni. Mindinkább több jogot szerzett magának a saját polgáraival szemközt. Ez a kisebbik baj! Hisz a inunkástörnegek megszokták, hogy cseberből vederbe kerüljenek. De valahogy még is csak megvoltak. Szabad volt élniük.. A nagyobbik baj, hogy a jól kihúzott szuverénen egymással. szemben is növekedni akartak. Nemcsak befelé, hanem kifelé is! Az ilyen törekvés az organikus világban súrlódásokra, összeütközésekre vezet. És vezetett is. Borzalmas összeütközésre! A munkástömegeknek immár nemcsak élniök kelletett az államért, hanem meghalni. A latinok még azt mondták, »édesen«; mi beláíóbban azt mondjuk, hogy »hősiem. Az Európában most folyó történelmi küzködésbő! és vajúdásból alighanem megállapíthatjuk, hogy a szuverén nagy Kajánért nem kell többé sem édes, sem hősi halált szenvedni. A háborúnak egyik bevallott oka volt a szuverénitás. Az osztrák-magyar monarchia demarsának egyikkövetelése beleütközött Szerbia szuverenitásába. Ez pedig egy ne nyúlj hozzám volt, egy tabu! De az idő halad, a dolgok fejlődnek. Sokszor vissza, néha előre. A békekötések óta napirenden van, hogy az egyik állam beleavatkozik a másiknak belüg veibe, a leggondosabban védett szuverénitásába. A szegény, gyámoltalan Ausztriáid szemben minden zsén. nélkül — bar még megfelelő hipokrizmussa! szükségesnek tartották mindig hangsúlyozottan előrebocsátani, hogy. szuverenitásának teljes éppségben tartása mellett.- Franciaország az egykoron rátartós Németország szuverenitásában könyökig vájkál. A kis antant nincs megelégedve a Horthyzönség, még megvigasztalódhat a bajtársai meleg szeretetében, kárpótolhatja magát a kollégái elismerésével, — de aki ehhez a rokonszenvhez is hiába fordul, annak a baján nem segíthet senki. A meg nem értett nőnél csak egy ember szerencsétlenebb: a meg nem értett költő. Az ilyen sorsú költőt a meghasonlástól csak a halál szokta megváltani. Vajda Jánosnak — aki, mig élt, csak »egy költőnk« volt — meg kellett halnia, hogy igaz szeretettel emlegessék a nevét, s hogy kegyelettel beszéljenek a becses irodalmi hagyatékáról, arról a néhány szép kötetről, amelyeket a nemzetének hagyott. Egyszer, igaz, feléje mosolygott az irótársai meleg rokonérzésének egy nyájas napsugara . . . A nyolcvanas évek közepén történt Már nem emlékszem egészen határozottan, hogy. kinek, de gondolom, Nagy Miklósnak, a Vasárnapi Újság derék szerkesztőjének a kezdeményezésére összeálltunk akkor vagy negyvenen (mert mit csinálnak az emberek, ha többen vannak egjnitt és nem kártyáznak?: bizottságot!) a költő müveinek a kiadására és forgalombahozatalára. Ezerszámra röpítettük széjjel az országba a Rákosi Jenő - által megirt meleghangú felhívást a már öregedő poéta érdekében s szívhez szóló hangon kértük a nemzetet, hogy meptül több példányt vegyen c könyvekből, amelyeknek az ára kenyérre kell a nagynevű, de kispénzű szerzőnek rezsimmel. És igy tovább. ' Szegény. szuverenitás! Sok, különféle nemzeti színezetű fascista bizonyára keserű könnyeket sirat emiatt. Igaz. hogy egyelőre a győzők pofozzák a legyőzőitek szuverénitását. Mindegy, a nagy Kaján megkapta az első oldallökést. Az emberiség csak a szemléltető példákon tanul. Megtanulja, hogy ez a hipertcríizáit ichotizaurus nem is olyan veszedelmes állatt, ha jó a szemeközé suhintanak. Ráeszmélnek — igaz, hogy lassan — hogy az a belenyúlás a másik állam szuverénitásába nem is olyan veszedelmes; de nem is olyan baj. Sőt, még áldás is fakadhat a nyomában. Miért is adtuk oda, ezért a fantomért, fiaink legjobbjainak drága vérét? Le fog hullni — igaz. hogy lassan — a tömegeknek, egyébként 'egészséges, szeméről a szuverénitás hályoga. És akkor az államnak, épfl úgy, mint az egyének bele fognak szólni egymás ügyes-bajos dolgaiba anélkül, hogy előbb fiaikat kattogó gépfegyverek elé kelljen állitaniok. A társadalmi biológia megteremti azt a nagyobb állatot, amely, az államnak szuverénitását fogja a maga részére kisajátítani, amely ebből fog táplálkozni és erőre kapni. Az »államközi szervet«, amely a háború méhében fogamzott, amely átveszi azt a szükséges szerepet, a melyet annak idején átvett az állam a tulnövekedett várurakkal szemben. Bár halványan, de mindenesetre tünedezni kezd a nagy mpíoch fénye. amelynek tulbő tápláléka a legdrágább nedve, az ember vére volt. És igy tűnik el ismét — saját kárán tanulva — az emberek természettárából egy tényező, amely eddig sok kegyetlen háború oka volt. - 1..... Az irodalom uj irányairól „Áktivizmus, proletirság és individualizmus“ Tudom, hogy nehéz feladatot vál lalok, amikor Szenteleky Kornél választására, itt, ezen a helyen hozzákészülök az irodalom helyzetéről irt cikkem megvédésére, a kollektiv, harcos proletárirodalom elvi alapjainak, törvényszerűségeinek és gyakorlati, pozitív eredményeinek kim2gyarázására olyan nyilvánosság ellenőrzése alatt, olyan emberekkel, írókkal szemben, akik túl a polgári társadalom kiépített sáncaiban egy haldokló ezeresztendő hóbortjait, dogmáit és szuronyait is hajlandók á fejlődés feltételéül elismerni. Tudom, nagyon jól tudom, hogy Szenteleky Kornél félbehódolása a továbbmarsoló forradalmi irodaiommozg^jom előtt még nem jelenti azt, hogy áz áktivizmus világnézeti felelősségéről, az uj költők neki túl merész és tulrevolucionárius célkitűzéseiről, módszereiről egykönnyen meggyőzhető és hogy az áktivizmus mellé agitálható pár szóval és pár argumentummal. Bár szívesen előlegezem, hogy sok jóindulattal és őszinte megértési szándékkal köze-Ez valóban szép mozgalom volt. S még szebb lett volna, ha nem marad annyira platonikus ... Az itjságok most már szívesen és bátran nyomatták ki az idestova negyven év óta munkálkodó Vajda János nevét jó kövér és feltűnő reklámbetükkel és készséggel adták ki hétről-hétre újból — minden vasárnap — a Tekintetes Publikumhoz intézett Szózatot. Néhány hétre visszatértek a régi évtizedek,naivul patriarkális világába s vasárnaprólvasárnapra rendre leközöltéjt ama buzgó hazafiak és lelkes honleányok nevét, akik prenumerálni kegyeskedtek a »legnagyobb élő költő« újabb müveire. (Arany János halála után ezt a széphangzásu. címet kapta Vajda János — a taksák elengedésével.) A bizottság is szorgalmasan ülésezett, de nem csinálhatott valami sokat, mert hiszen — bizottság volt. És Voltaire, aki olyan kitünően tudott franciául, már rég megmondta, hogy ha az Úristen a világ teremtése végett bizottságot hivott volna egybe, a világ még most se lenne készen. (Ez ugyan nem lenne baj, de kissé furcsa volna.) Valami sovánv eredmény mégis mutatkozott és Vajda, akinek a számokról nem volt semmi fogalma, el volt tőle ragadtatva. A nemzet megvett a könyvekből ötszázötven példányt, amelyeknek majdnem a harmadrészét én adtam el neki, — csak magában Suboticán szereztem százharmincöt előfizetőt . . . Igen, a városban, ahol e sorokat. Írom, abban az évben (lS86) százhármincledett ehhez az aktuális irodalmi kérdéshez, mégsem tudom (bocsásson meg ezért nekem) kétség nélkül elhinni azt, hogy bárhogy sorakoztatom is fel előtte az igazoló mondatokat és bármiképpen is tisztán és teljesen állítom be az aktivizmus történelmi, társadalmi és irodalmi szükségességét — nekem igazat adhatna — (akár koncessziókat) feleletül. És tudom azt is, hogy ez a vita nem — nem hozhat bennünket olyan platformra, amely elégséget szolgáltat • mindkettőnk számára és amely a probléma körül kitárult ajtókat mindem elé,- egyszersmind énkorra lerázhatná. Szenteleky Kornél (a iátok lássanak — a vakok vakuljanak) — elismerem — szépen, konciliánsan kezelte a föladott témát, de írása mögött, tiszteletreméltó rezerváltsága mögött — hiába! — megcsillannak mégis az ellenség fegyverei ... Az ellenség fegyverei, amelyeket üres szórakozásként akarhatnánk csak a vállakról leszerelni. Varinak emberek (irók is), akik boruirí hányavetiségöt példány Vajda kelt el (nem is számítva azokat, amelyeket a költő vadásztársa: Miloszávlyevics Milán, helyezett-el az ismerősei között), kétszázötven kötet! Régi házakban, úri kúriákban, ősi könyvespolcokon és szekrényekben még kisért itt a jeles költő szelleme, — s egyikmásik olvasóm meg fogja találni, ha szívesen keresi, az apja régi könyvei közt a Vajda János prózakötetét és verseskönyvét, amelyet oly sok esztendő előtt a rábeszélésemre megvett . . . Vájjon hány példány, van még ezekből a szép könyvekből? Akkor ez bizonyára némi siker, volt, — de a Vajda János »jövője« még mindig nem volt biztosítva. És most arra kérem a nyájas olvasót: ne sziveskedjen ezen a megidőjelezett szón nevetni! Fiatal emberek jövőjéről, bár sokkal több esztendő és teendő áll előttünk, könnyebb gondoskodni, mint az öregekéről, mert az előbbiek maguk is doigochatnak rajta. De az öregek! — azoknak végük, ha a jövőjük nem biztos... A hatvan éves, fáradt öreg ember mindig azon busult, hogy egy szép napon nem lesz annyi pénze, hogy eim eii essen a Szikszayba vagy Csalányihoz s hogy a »jövője« olyan bizonytalan és annyira kétes. Szomorúan megható volt az, mikor ezt a nagyszerű költőt, aki embernek oly kicsi tudott lenni, ennyire izgatták az ebédgondok s a vacsoraproblémák . . . Bizony, sivár és kietlen volt ez a jövő mindaddig, amíg csak egy télen — majdnem azt mondjam, hogy szerencsére! — a
