Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)

1922-12-08 / 333. szám

2. oldal.

BÁCSMEGYEI NAPLÓ

1922. december 8.

|A kathoiikus lakosság

sérelmet lát a csütörtöki piac

széikergetésében

Kéíszáztagu küldöttség a városházán

A maga nemében egyedülálló incidens történt csütörtökön Szuboticán.

A szuboticai heti piac megállapított napja hétfő és péntek, azonban ősi idők óta az a szokás, hogy ha a hetipiac napja ünnepre esik, úgy az ünnep előtti napon tartják meg a hetivásárt. Miután pedig pénteken Mária szeplőtlen fogantatásának ünnepét üli meg a katolikus világ, a pénteki hetipiacot a régi szokás szerint csütörtökön akarták megtartani.

Fel is vonultak csütörtökön hajnalban a piaci árusok mindenfelől és a környékbeli községekből is igen sokan hozták be terményeiket, a szállásokról pedig a gazdák megrakott kocsikkal jöttek be a sáros, rósz utakon a gabonapiacra. Nagy volt azonban mindenkinek a meglepetése, amikor korán reggel rendőrök jelentek meg a hetipiacokon és úgy a termelőket, mint a vásárlókat formálisan szétkergették. A hetipiac radikális feloszlatása minden indokolás nélkül történt.

A falvakból és szállásokról bejött gazdák elkeseredése óriási volt az érthetetlen intézkedés nyomán és a gabonapiacon nem egy olyan jelenet is lejátszódott, hogy egyes gazdák fel akarták gyújtani elkeseredésükben a piacra hozott terményeket, A szétkergetett termelők azonnal küldöttségbe verődtek és felkérték Raics Balázs plébánost, országgyűlési képviselőt, hogy vezesse őket a hatóságok elé. A több mint kétszáz főből álló küldöttség Raics képviselő vezetésével azonnal felkereste Tabakovics Miklós polgármestert és Karakasevics Gábor rendőrfőkapitányt, valamint Tittinger György főkapitányhelyettes távollétében Joyano-yics Vaszó rendőrkapitányt, akiktől elégtételt kértek a sérelemért, amit annál is inkább tartanak a túlnyomórészt bunyevác gazdák súlyosnak, mert az intézkedésben hatósági állásfoglalást látnak a pénteki katolikus ünnep megtartásával szemben.

Úgy Tabakovics polgármester, mint Jovanovics rendőrkapitány megnyugtatták a népes küldöttséget,

minek élsz, pajtás?...

Irta: rilárai Sánűar

Ennek a kérdésnek már néhány napja, de eszembe jut még, néha, mintha megtaláltam volna az egyetlen kérdést, amit ember emberhez intézhet. Én nem tudom jól megmondani, milyennek tűnik ez föl nekem... ez az egész kérdés, a beállítása, s az, hogy nem múlik el a fülemből. Egy vasárnap volt, s nyugtalan voltam és fáradt, az a megszégyenítő nyugtalanság és fáradság, amit az erősebb ellenséges fölény vált ki bennünk: egy nagy hegy, vagy csak egy fa. Nem tudok tenni ellene, nincsenek érveim, erősebb, mint én. És ez is így volt, a fákat néztem akkor délután, verekedtem velük, hangsúlyoztam az életemet, bizonyítottam, nem tehetek róla, hogy ember vagyok s igyekszem tenni ellene. De ez mind liiuság volt. s belefáradtam. Feküdtem a füvön. A levegőik; néztem és ordítottam hangtalanul. A táj, a széles, kényelmes, már érett júniusi táj gőgösen terült előttem, s fölmértem hozzá a magam kis ügyét, s bátortalan lettem. Estefelé elindultam a tó mellett, a házak mellett, a vasútállomás felé, s tudtam, hogy egy félóra múlva telefonba beszélhetem be az életemet s átmenetileg megint meg fogok menekülni. Ha a telefonhuzal, ami ember és ember, érdek és érdek között húzódik, közben el nem szakadt. Mert vau, hogy egy délután indokolatlanul elszakad minden és zavar van a vezetékben.

hogy pusztán félreértésről van szó és a polgármester megígérte az izgatott küldöttség vezetőjének, Raics Balázs képviselőnek, hogy szigorú vizsgálatot indit az iránt, ki felelős az incidensért és a hibás rendőri közeg példás büntetésben fog réssésülni.

Az incidens okaira nézve a Bácsmegyei Napló munkatársa kérdést intézett Tabakovics Miklós polgármesterhez, aki a következőket jelentette ki:

— Tagadhatatlan az, hogy a csütörtöki hetipiacot a rendőrök szétkergették. Az intézkedésről azonban előzőleg semmiféle tudomásom nem volt. Ezért most is csak azt mondhatom, amit a nálam járt nagyszámú küldöttségnek is kijelentettem, hogy szigorú vizsgálatot indítok az ügyben és a rendőri közeg, aki felelős az esetért el fogja venni büntetését.

Jovanovics Vaszo rendőrkapitány az esettel kapcsolatban a következő felvilágosítást adta munkatársunknak:

— A rendőrség tisztában van azzal, hogy a pénteki ünnep a katolikus hívőknek nagy ünnepe, de tény az is, hogy nem tartozik az államilag elismert ünnepek közé. A hetipiac feloszlatásának azonban semmi esetre sem lehet olyan tendenciát tulajdonítani, mintha ez a katolikus ünnep megtartása ellen rányulna. Ilyesmiről szó sem lehet, az egész sajnrílatös eset csupán félreértésből történt. Az ugyan régi szokás, hogy olyankor, amikor a hetipiac ünnepnapra esne, egy nappal előbb, vagy utóbb szokták a piacot megtartani, eddig azonban az volt a szokás, hogy ezt néhány nappal előbb bejelentették a 'endőrségnek. Most ez nem történt meg és igy történt a félreértés, a mélynek alapján a rendőrök hazaküldtek a piacról a termelőket. A neginditandó vizsgálat egyébként ki fogja ■ deríteni, hogy kit. terhei az esetért felelősség.

A furcsa esettel kapcsolatban legfeljebb még azt lehetne megjegyezni, hogy bármely uapon jogos a piacon való árusitás mindenkinek, aki a iielypénzt megfizeti és igy minden egyébre való tekintet nélkül is jogtalannak kell min6siteni a hetipiacnak rendőri feloszlatását. Tekintettel azonban az itt közrejátszó vallási kérdésekre, a katolikus társadalom megnyugtatása érdekében fontos, hogy a hatóság az incidensért elégtételt szolgáltasson.

Apró érdekek akadályozzák meg az áilandé magyar színház megszületését

Nem fuzionálnak a szuboticai magyar műkedvelő társaságok

A magyar színjátszás érdekében a napokban egy cikket irtunk, a melyben amellett emeltünk . szót, hogy a Suboticán működő két magyar műkedvelő társulatot a Müpártolók Körét és a Kathoiikus Legényegylet műkedvelő gárdáját egyesíteni kellene. Ennek a két műkedvelő társulatnak engedélye van arra, hogy hetenkint öt magyar előadást rendezzen és mivel hivatásos magyar' színtársulat ezidőszerint a Vajdaságban még nem működik, ű magyar szó és a magyar kultúra ápolása tenné sürgősen szükségessé, hogy a két társulat egyesítésével és. művészi vezetés alá helyezésével jobb műkedvelő-előadásokat lehessen produkálni és magasabb kulturális feladatokat megoldani.

A »Bácsmegyei Napló* cikkében

Mikor erre gondoltam, idegesen félni kezdtem és siettem az állomás felé. Az erdő már sötét volt, a tó fekete, az egész éj telve azzal a rettenetes, nyáresti langyos hallgatással, ami úgy hat rám, mint a halál félefélelem. Én félek a haláltól, mert hátha élet van mögötte. Az ut végén a vasútállomás piros jelzőlámpáit láttam. A vasharang finoman csöngetett. Ott volt a menekvés. De a vonat még messze volt, s időm akadt állni a sorompónál egy ivlámpa fényében. Ezek olyan csöndes, izgatott percek az életben, várni valamit, ami biztosan jön. Már jelzik. Hajolsz, a sorompóra és neszelsz. A huzalok a íelegráfpóznákon zugnak, kémlelsz a sötétbe, s dolgozik benned az induló kívánság: hátha mégse jön? . . . Öröm vagy baj, vonat vagy ember, de az utolsó percben mindig meghokölök — hátha mégse jön? — s akkor minden egészen más lesz. A “orompó mellett állott egy utitársam. Púpos, nyomorék, kis ferde gnóm. Emberformája alig volt, pöttyünké testén hosszú, valószínűleg örökölt szalónkabét, s aránytalanul nagy, kerek koponyáján öblös szalmakalap. Ágaskodnia kellett, hogy könyökével a sorompóiba érjen. A vasút felé fordult, figyelt a lámpák felé, nem láttam az arcát, csak a púpja élt. A púp erőszakosan, basáskodóan feküdt a hátán, jelezte fölényét és uralkodott az egész emberen. A púp — a sorompó mellett — ezt látszott hirdetni: mi lenne ez a rongyos, szegény ember nélkülem? Tucatfigura, szakinkat'átos egy a többiek mellett;

felvetett eszmével a Kathoiikus Legényegylet vezetősége szerda esti ülésén foglalkozott és olyan álláspontra helyezkedett, amely úgy látszik lehetetlenné teszi a két műkedvelő társulat egyesülését s ezzel a suboticai magyar színház megszületését. A vezetőség állásfoglalásáról munkatársmik kérdésére Reitter Gyula, a Kathoiikus Legényegylet vigalmi bizottságának elnöke a következő felvilágosítást adta:

— A legényegylet vezetőségének szerda esti értekezletén a »Bácsmegyei Napló« legutóbbi cikke nyomán megindult vitában az az állásfoglalás alakult ki, hogy a két műkedvelő társulat egyesülését teljesen kizártnak kell tekinteni. A mi műkedvelő gárdánk ugyanis a mai fokra saját erejéből küzdötte fel magát

Én, a púp, adok jelleget s értelmet létének: ő általam púpos ember. Gratuláltam, gondolatban.

Már hallani lehetett, tisztán és finoman, a kanyarodó mögött a vonatot. A púpos megfordult, készült a fölszállásra, felérnforditotta arcát, egy púpos ember arcát. A púp ott ült szemeiben, sárgás vén arcában, gyér szőke bajuszában, vértelcn ajkában. A szemekben közöny volt és kihivás. Az az állandó harcrakészség a világ ellen, amivel nyomorékok élhetnek csak. Most a vonat eleje már látszott. Ebt?en a pillanatban a bakterház mögül, az országút felől harsány és erőszakos torkokból ének hangzott föl. Ezt énekelték:

»Drum sag’ ich noch einmal Schön ist die Jugendzeit!

Schön ist sie wohl...«

Nana, gondoltam. Aztán egy fáklya villant föl az országút felől, léptek dobogtak s újra énekelték, most már közelebbről és minden pillanattal közelebbről, hogy szép az ifjúság. Nana, mondtam újra. A púpos előttem tolakodott ki, a perronra, a jegyszedő átlyukasztotta jegyeinket. Ének, lábdobogás és sikoltozás erősödtek, most már ki lehetett venni egy gitár ttyögdécselését is. A gitár azt az egy mondatot, ennek a daliamat nyögte mönotonul:

»Drum sag’ ich noch einmal...«

A »drum«-nál a zenélő férfias erővel tépte föl mindig a húrokat. A bakter kiált a háza elé, megcsóválta jelzőlámpáját az országút irányába, a perionról ordította, hogy siesseés igen sok költségünk volt addig, amíg a jelenlegi műkedvelő színjátszást megalapoztuk. Csak természetes tehát, hogy fáradságunk és költségeink gyümölcsét sem vagyunk hajlandók másokkal megosztani.

— Semmiféle akadálya nincsen azonban annak, hogy tárgyalásokba bocsátkozzunk a Mapártolók Körével annak érdekében, hogy miképpen támogathatná egymást a két műkedvelő gárda és meg lehetne állapodni abban, hogy olyan napokon, amikor az egyik társulat játszik, a másik nem rendez előadást. Hangsúlyozom, hogy nekünk semmi kifogásunk nincs sem a Müpártolók Köre, sem annak vezetősége ellen és az egyesülésről csupán belső okoknál fogva nem lehet szó. Egyébként a mi két műkedvelő gárdánk arra törekszik, hogy a legjobbat nyújtsa és az előadott darabok a megkívánt nivót is elérjék.

Megkérdeztük Pietsch Ferencnćt, a Müpártolók Körének vezetőjét is, mi a véleménye a fúzió keresztülvihetőségéről. Pietschné a következőket mondotta:

— A magam részéről nagyon helyesnek tartom a Bácsmegyei Napló által felvetett tervet és a Müpártolók Köre részéről nem is lenne semmi akadálya a fúziónak, amelynek eredményeképpen az egységes magyar műkedvelő-társulat lényegesen megerősödnék. Ismerve azonban a viszonyokat, mégis lehetetlennek tartom a két gárda egyesülését, mert ez elé a Kathoiikus Legényegylet vezetősége bizonyára súlyos akadályokat gördítene. Úgy tudom, hogy a legényegylet műkedvelői különben is csak saját helyiségükben és színpadukon rendezhetnek előadásokat.

A két nyilatkozattal szemben arra kell hivatkozni, hogy nem az egyes műkedvelő-társulatok érdeke a legfontosabb kérdés ma, hanem a magyar kultúra, a magyar színjátszás, ápolása, ez pedig nem az erők szétforgácsolásával, hanem csak_ minden erő egyesítésével volna sikeresen keresztülvihető.

A szinügyi bizottság különben épp pénteki ülésén fog újból foglalkozni, azzal a kérdéssel, hogy miiven napokra engedélyezze a magyar előadásokat, illetőleg, hogy a hét mely

nek, mert jön a vonat. Az ének elhallatszott s most már csak a csapat trappoló dobogása hallatszott, mig bedöcögött a vonat. Nyolcán voltak: lombos gályákkal kezeikben, hat fiú, két leány. Veresek és barnák, megtorpantak a vonat előtt, trumfáltak és fölvihogtak. A kalauz begyömöszölt mind annyiunkat egy fülkébe, hosszú és rekeszes harmadosztályú kocsiba. Elindultunk.

Csak akkor vettem észre, hogy a púpos az ablaknál szemben ül velem. Óvatosan és fürgén elsőnek kapaszkodott föl, kikereste a legjobb helyet az ablak mellett, a vasút menete irányában. Száimakalapjáí levette, gondosan fésült, pomádézott haját szellőztette a nyitott ablak mellett. Egészen apróan, okosan, szorgalmasan ült a sarokban. A társaság utánunk. Egymás mellé zsúfolódtak a padokon, poros bakkancsaikat, térdharisnyás labaikat egymás ölébe rakták, kihajtott inggallérjaik fölött vígan forgott napbarnított, fiatal fejük. Szünet nélkül nevettek és énekeltek. Látszott, hogy rólunk — ez hz általánosítás köztem és a púpos között azonnal nyilvánvaló volt — a legjobb akarattal sem vehetnek tudomást. Ruhájukból, hajukból, testükből, a lombokból az a kellemes, erős földszag áradt, amilyen az erdők szaga este felé. Aztán a gitáros, ismét férfias erővel, belekapott a hurokba, a lányok fölnyögtek s a társaság rázendített.

Énekeltek, mint nyolc fiatal isten és a szemök a félhomályban felcsillogta még a délutáni. A kerekek ro-