Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
18. oldal. ßACSMEOYE! NAPLÓ 1922. december 24. A száműzött költő Irta: Vidor Imre (Szubotica) Történik a 17-ik évben Krisztus születése után Tomiban, melyet később születendő, nemzedékek majd — egyideig — Küsztendzsének iognak nevezni. — Rideg, szegényes szoba. Ablak mellett, kendőkbe bugyoiálva ül a száműzött költő, Publius Ovidius Naso. Beteg, öreg. kábáinál fiatal leány kuporodik — keleti keveréktörzsek gyönyörű hajtása — és elrendezi a,félrecsuszott takarót., A Pontus felől zugó szél sziklákon szétzuzódó hullámok menydörgéses robaját hozza a sóspárás levegőben és szürke felhőket hajt keletről nyugat felé. — A leány: Uram, ne nézd a felhőket! A költő: Nyugat felé szállnak. Róma felé szállnak. A leány: Szomorú a szemed. Bus napod van megint. Újra fáj a vágyad Róma után? A költő: Nem fáj. A bánat, ha kinos évek hosszú során lakik bennünk, elveszti külön életét. Lelkünk részévé lesz és vele együtt eldurvul, vagy megfinomul. Unottá lesz vagy szentté. De már nem fáj. Róma!... Már a vágyam is bágyadt, hogy gondolatomat feléje hajtsa. És a gondolatom is ellankad, mire odaér. Nézem a felhőket. Ezek is Róma felé szállnak. De oda ezek sem érnek. Útközben szétfoszlanak, lehullnak és a föld porával sárrá lesznek. A leány: Ne gondolj Rómádra! Másra gondolj! Említetted, uram. hogy csillogó ékköveid vannak. Szépmivü aranykösöntyüid ... A költő: Milyen vad a tenger! Örökké nyugtalan, mint a hazájátvesztett lélek. A mi Tiberisünk szőke, vidám, mint a germánok asszonyai. Milyen zord idő itt az ősz! Gyilkosán belenyilaz az erdőkbe és a fák vére szertefröccsen a haldokló leveleken, attól pirosak. A mi gyümölcsös őszünk enyhe, szelíd, mint szüzlány első szerelmes csókja. A leány: A rómaiak rosszak. Magad mondtad. A költő: Azok. Irigyek, önzők. Zsarnokok, erkölcstelenek. Gonoszak. A leártv: Miért rág mégis a vágy' úgy utánuk? A költő: Róma a hazám. Lelkem, mint gyujtótükor a szétsugárzó fényt, magába nyel mindent, ami római. Római ősök kikristályosodtak bennem. Róma nyelve hárfázik szivemben, római eszmékre gyullad a lelkem, római rónák tükröznek szememben, római művészek élnek velem, római bűnök égetik véremet. Róma bennem van! A leány: De téged, uram, elkergettek onnan. A költő: Róma bennem van és én Rómán kívül ... Ki Róma nagyságát daloltam, most daltalanul gubbasztok, kopott tollú, kivert énekesmadár. Ezért meghalok! . . . Hajtsd fejedet térdemre kis barbár leánykám. Te jó vagy! Gondozod szegény elgyötört testemet. A lelkemig nem érhetsz fel. Azt sem tudod, ki vagyok. A leány: Tudom. Római ur voltál. Hogy ellenségeid kikergettek, el kellett hagynod fényes házadat, gyönyörű asszonyaidat, ékszereidet. Mondtad, uram, hogy itt is vannak drága köveid ... Hogy megmutatod .. . A költő: Igen. Római ur voltam. De költő voltam! Tudod te, mi az, hogy költő? Mindegy . . . Magamba ittam a világot. A kelő és elpihenő napot, ég és föld színeit, nyíló és hervadó virágok illatát, ivés aszszonyszájakat, sugaras leányszemeket, emberek isteni és istenek emberi szépségét, hazámat, népemet. Mindent, mindent a szivembe ittam, véremmel kevertem, gyönggyé érleltem ... És dalokat, színes gyöngyöket szórtam ... A leány: Gyöngyök! Simafogásu, ÍV öngyök! Mu'tejfényü, ragyögó tasd! A költő: ízleltem a halhatatlanság mézét és éreztem az alkotás isteni gyönyörűségét. A leány: Hagyd a szomorú gondo-. .. , nrömlánvok latokat, uram! Nézzük inkább a kin-|TMLi iJ cséidet! A költő: Nem írhattam meg legjobb müvemet. Azt, mellyel szobrot akartam magamnak álíitani. Hogyan fáj ez! Sohasem fogják megtudni, hogy ki voltam. Amit Írtam, az nem én vagyok. Álarc. Hazugság. Mikor magamat akartam megírni, késő volt. A leány: Késő van. A nap leszáll. A szél hideg. Ne csukjam be az ablakot? A költő: Alkopyodik. Otthon ilyenkor a nap Concordia templomára önti minden megmaradt aranyát. Az egész fórum csupa fény, merő arany . . . A leány: Hát igazán nem mutatod meg aranyaidat? A költő: Szép asszonyok, keménymellü lányok selymes fátylakban gyaloghintók dagadó párnáitól köszöntgetnek mosolyra iveit ajkakkal. Én nem lehetek ott. Én itt vagyok. A te hajadat simogatom.. És meghalok ... (Csend.) Tudod, ki vagyok én, a hazátlan 1* A háb'oru ide-oda mozgatott maszszái, a nemibetegek harctéri szolgálattól való felmentése, az állóharc hinterlándjának erkölcstelen élete, a hátsó, országrészek kiskorúinak bacchanáliái, a hadifogság, ez mindmind hozzájárultak a különböző betegségek megszerzéséhez. Csak súlyosbítja a helyzetet az, hogy az ilyen száz országrészből összehordott betegségek, itthon, szerencsétlen keresztezések által, csak nyertek intenzitásukbian. A világháború második évében köztudomású dolog volt, hogy tisztek és legénység egymással versengve keresték a különböző nemibetegségek forrásait, drága pénzzel fizették meg a nemibetegségek »szállítóit«, csakhogy megszabaduljanak a terhes, halállal fenyegető mely arcomon frontszolgálattól. Akkor még azt hit- Megfojt . . . ték, hogy a nagy háború legfeljebb Müveim el- csak pár hónapig tarthat és igy az A kezedet, leánykám!... átmeneti szabadságot később drágán kezedet! . , . Ugy-e, te jó fizették meg. szörnyű bajt csak sulyosbbitotrómai, a daltalan költő? Szegény öreg ember yagyok. Soha boldogságot nem ismertem. Háromszor voltam nős. szeretőim voltak asszonyok, lányok. Mind megcsalt! Mind. Egyik a rangomért, másik a híremért, sok a pénzemért szeretett, öleltek szeszélyből, unalomból, dacból, bosszúból. Szerelemből szerelemért egy sem. Tanítást Írtam a szerelemölelésében merültem ki. Soha nem remegett felém szerelmes vágy, a mámor lángözönc ráin nem zuhogott, sztizi sejtés aléltan áhitó kábulata felém nem áradt, ei nem borított ... Ez vagyok. Látod, látod, most a meztelen szegény lelkemet? Eeltéptem legmélyebb sebét: nézd, hogy patakzik a vére . . . A leány: Rosszul vagy, uram Arcod, eltorzul! ‘ A költő: Lelkem az vonaglik. Dagad . . Róma ködbe vesz tűnnek Add a Voltál hozzám jóságból? Hü vagy . . . hűségből? . . . Szeretsz? , ; .' Csókolj meg! .. . Ég3rszer! . , . Csak egysz . . . — A leány ijedten mered az öreg ember üvegesedé szemébe. Irtózva szabadítja ki élőmeleg kezét a halott kihűlt markából és szeme kutatva, bíinreképes aszszonyi mohósággal keresi a szobában a cédrusfaládikát, melyben az aranyos kösöntyűknek, az opálos gemmáknak, a csillogó drágaköveknek és a tejfényü gyöngyöknek lenniük kell. — •mmmmm/mmaBHaKEssrnammmmmtm A házasságról Irta: dr. Munk Arthur, orvos (Szubotica) Életemben háromszor szégyeltem már magam amúgy istenigazából. Először: fiatal orvos koromban, Angliában, amikor egy vérbeli angol gentleman rajtakapott, amint én — amúgy jó hazai szokás szerint — egy ünnepi diner előtt a tiszta felére fordítottam meg a mandzsettáimat. Másodszor: Finnországban, Helsingforshan, amidőn egy úri társaságban kipattantottam, hogy nálunk, itthon, a házasságnál a legfontosabb tényező a — hozomány. A becsüle-tes finnek ezt persze nem akarták elhinni és erősen rámpiritottak, önző hozományvadászra, aki a. saját álláspontját akarja előttük általánosítani. Előttük, akiknek a hozomány ismeretien fogalom . . . No és végül — harmadszor most szégyellem magamat, amikor e sorokat a papírra rovom és frissében lerögzítem azt a rövid párbeszédet, amit egy órával ezelőtt folytattam egy okos. intelligens urileánnyal. Kétségbeesetten magyaráztam ugyanis az imént egy kis lánynak, aki mellesleg 21 évesnek vallja magát, hogy mennyire szükségesnek tartom a férfiak nősitlés előtti orvosi vizsgálatát. A kis lánynak egészen más álláspontja volt: lelkesen védte szegényke a férfiakat és kipirult arccal vitatta, hogy helyettük inkább vizsgáltassuk meg a férjhezmenő nőket, leányokat, mert azok még a férfiaknál is romlottabbak . . . — No és a férfiakat ne vizsgáltassuk meg? — kérdeztem. — Ne! — Hm , . . Hát maga nem fél, hogy az A férfi, — akinek egész életét, ifjúságát áldozza fel, — beteg, romlott, rothadt? — Nem félek! — felelte határozottan. — Nem fél, — dadogtam zavartan — hogy megfertőzi magát? — Nem!... — Tudja, ho~ miféle betegségekre gondolok? — Jobban tudjuk mi lányok, mint maguk az orvosok. Mi lányok, ha együtt vagyunk, másról se beszélünk, csak ilyesmiről. — De hát miért nem óhajtja, kedvesem, a férfiak nősülés előtti megvizsgáltatását? — kérdeztem fáradtan, megszégyenülten. — Nézze, doktor ur . . . én szegény vagyok, — folytatta villogó szemekkel — nincs egy krajcárom se. És hányán vagyunk ilyenek, hajadonok, szüzek. Mert az vagyok. Ez minden hozományom. A tisztaságom, a szépségem, a fiatalságom... Most nézze: ezekben a nehéz, nyomorult időkbien nagynehezen lekapcsolok magamnak egy fiatalembert, aki nekem tetszik és aki hajlandó engem feleségül venni, nyomorát megosztani. Most állíttassam ezt a fiatalembert orvosi vizsga elé? Hogy az orvosok kisüssék, hogy beteg, vérbajos, Wassermann pozitív és nem nősülhet meg. És akkor mit csinálok én? Kezdhetem, ugy-e, megint elölről, amíg csak bele nem vénülök . . . Nem, nem és nem! Inkább beteg emberhez megyek feleségül, de csak azért se maradok vénlány... Ezeket mondta körülbelül, nagy lelkesedéssel, majd végignézett és a faképnél hagyott . . . Miután a kislány keresztnevén kívül közelebbi adatot nem tudok, kénytelen vagyok e nagyon kényes kérdést a nagy nyilvánosság előtt — kitálalni . . . A válasz kikivánkozik és érzem, hogy belebetegednék, ha bennem maradna. íme: A külföldön, az u, n. demokratikus országokban, ahol a szocialista képviselők túlsúlyban vannak, mint mondjuk Németországban és Ausztriában, már-már hatósági megoldás előtt áll az évtizedek óta égető kérdés: a nősülő férfiak orvosi vizsgálata. A háborút megelőző időknek ez a kérdés nem is volt olyan rendkívüli sürgős, hiszen akkor a férfiaknak körülbelül egyötöd része volt csak nemibeteg. A világháború után azonban a statisztikusok, nem kis meglepetésünkre, kimutatták, hogy a férfiaknak, az aranyifjuságnak körülbelül 85 százaléka nemibetegségben szenved és ezúttal azok a tömegek is erősen rontják e statisztikát, amelyek azelőtt úgyszólván intaktak voltak: a parasztság nagy tömege. A ta, hogy a férfi-nem erkölcseivel egyenes arányban lazultak meg a női erkölcsök is. A nők is fokról-fokra lejjebb' csúsztak a lejtőn. Eleinte a pénz, a sok és könnyen szerzett pénz kábította el őket. Bajusztalan, pihés-állu, éretlen emberkék, tij zászlósok és hadnagyok, tolvaj tréntisztek és trén-őrmesterek két kézzel szórták a tarka papírpénzt a pezsgös, borgőzös éjszakába. Nemsokkal később, amikor a világinség egyre nőtt, az asszonyokat és lányokat a kenyér- és toilette-éhség kergette a telhetetlen nőcsábászok karjaiba. Hogy csak egy példát mondjunk, itt van Bécs, a rossz példák klasszikus városa. Ma már odajutottunk, hogy Bécsben egy jó vacsoráért a legrondább férfi is — ellenállhatatlan. Pláne, ha a zsebeit idegen valuták duzzasztják. És ez az erkölcstelenségi hullám — ha szabad igy neveznem — ma már eljutott a legszélsőbb pólusokig is. A nő — tisztelet a kivételnek! — minden különös megfontolás nélkül odaadja magát a férfinak azért a kis vajaskenyérért, no meg azért a pár divatos selyemrongyért. (Mert isten mentsen meg, ha egy szegény kisfizetésű hivatalnok-lány nem tudja majmolni a tizpercenkint változó párizsi divat őrületeit.) Ez az »odaadást később valóságos férjszerzőeszköz lett a nők kezében. A nehéz gazdasági viszonyok — lakáshiány stb. — miatt a lányok számára a férjhezmenés egvrc nehezebbé vált, úgy hogy nem maradt nekik más választás hátra, mint a házasságon kívüli nemi-élet. Ebbe a férfiak is szívesebben mentek bele, mint a pap-áldotta »szent házasságba«. Az ilyen kis, átmenetinek látszó apró viszonyokból a nők ügyessége folytán rendszerint egy- vagy kétgyerekes állandó vadházasság lett, úgy hogy manapság egy demokratikus államban már több a vadházasság, mint a legvadabb vadak között. Azt már a jó békeidőben is konstatálhattuk, hogy a házasságot nem az égben, hanem az ügyvédi irodákban és a közjegyzőknél kötik szerződések és kötelezvények, no meg váltók alakjában. Nos, ez ma már annyira uzus lett, hogy bátran kimondhatjuk, hogy a házasságok kilencvenkilenc százaléka — érdekházasság. Az igazi romantikus szerelmi házasságok ma csak a mesékben és regényekben élnek. Ezekután pedig vessünk egy oldalpillantást a nagy Oroszországra. Milyenek ott a viszonyok? Oroszországban a szovjet erélyes kézzel törölte el a prostitúciót, de ugyanakkor neküenditette a titkos kéjelgést, a maga teljes mivoltában. A prostitúció beszüntetésével — csodálatos módra —- a nemibetegségek statisztikája előbb 25, majd 50 százalékkal romlott, amin a sok ingyenes orvosi rendelő sem segíthetett, A szovjet a
