Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)

1922-12-03 / 328. szám

10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1922 december 3. S mindezt elfujta egy heves lelep­lezés, elsöpörte egy ballépés. S itt, ezen a ponton, a őztojkov sor­sa kezd tragikusan fájdalmas és té­pett lenni. Vájjon milyen tüzek éghettek, mi­lyen viharok dúlhattak azon a neve­zetes délutánon fölkorbácsolt és meg­bolygatott lelkében. Milyen furcsa is az emberi 'élei. Rövid és mégis milyen hosszú. Elég arra, hogy negyvenkét év alatt elvezessen valakit rövid alispáni pünkösdi királyságon át oltártól — fegyházig. Farczády Jenő. Sarajcvái képek A város télen — A török rég is é gkeres kedSnél A színházban Tolsztoj-t játszanak A Trebevicsröl fehér hegykupok néznek a városra, távolabb a Bjelaš nica örökös-havas csúcsa tör ki a körülölelő felhőrongyok közül. Az apró török házak teteje — mint a karácsonyfák alatt ácsorgó kis já­tékhazak vatta-boritotta papiriedelei ■— sután fehérlenek ki a zöldes-vö­rös ősz-szinü környezetből. A város télbe takarózott. A szín­házban Ibsent játszák. Az uccasarkon ráncosképii öreg török perzsasző­­nyeget árul. * A bejáratnál zöldre rozsdáit, rézveretii páncél fogad. Az ajtó­­nyilásra megleng a páncélíng csip­­késvezetü láncsora, az ajtó fölé szögezett gong hangos Roppanás­sal búgó lármát dong fölém. Zsúfolt kis üzlet. A középen két négyzetméternyi hely a vevőknek, azután háromszögben alacsony el­árusító-asztal fut körül. A falak a plafonig teleaggatva mindenféle ócskaságokkal. Régi fringiák, kar­csú nyakú, halványfényü rézedé­nyek, sisakrostélyok, láncok, hosz­­szucsqvü pisztolyok, azután száz­féle szélespengéjü handzsár, szép bőrtokban, meg tompán fénylő me­zítelenségben. Meg rengeteg sok 'szőnyeg. Dús bolyhu gyapju-per­­izsák. meg ezüstösen fénylő selyem­­perzsák, régi pirotiak, meg vékony sarajevói hamisjperzsák. Árván, szürkén, kopottan egy jegesmedve fekszik odadobva az egyik sarok­ban. A pult sarkán nargila-készlet, íézveretü kristályos füst-edénnyel. A vékony, fekete gummi-cső mint egy hosszú kígyó fonja körül a vas­tagfülü, magas kristályüveget. A cső végén hosszú borostyánszipka lóg. alatta hatalmas réztányér. A pult mellett kerek, alacsony, széles tetejű tőrök nargila-asztal meg két csöpp faragott szék. Egyik-másik dolgon rajta lóg az ára. Egy hosszú, tarka férfi-kabát lóg, mellette egy női dimia-bugyogós török szoknya, azután zöld-, sárga-, vörös-, kék­szám. tarka sálak halmaza. A sálak lehelletfinom anyagúak, ahogy jár­kálnak a boltban, puha, könnyű sarkaik meglebbennek a levegő áramlatban. Egy külön kis asztalkán aranyozott brokát női mellények vannak katonás sorba állítva. A sok aranyszövés haptákba tartja őket. A baloldalon, a kirakat-ajtó fölé, dus­­szövésü csevrma van borítva. Ilyen sok-aranyu kendőket vesznek nász­ajándékul a törökök. Egy perzsaszőnyeg fekszik a put fon. Bolyhos, gyapjú-perzsa, kitör, ditva, összehajtva, hanyagul az asztalra van dobva. Egyik sarka föl gyürődött. Rajta lóg az ára, szép lucirkalmazott betűkkel: húszezer dinár. Azután más szőnyegek, más számok, ötvenezer, tizczer, tizen­ötezer, azután egy kicsin nyolcezer dinárban. Ezek a számok töltik be a boltot, lógnak a fiókokon, lebeg, nek a kinyitott szőnyegek közepén, a falakon, a székeken, a tálakon, a késeken, a sálakon, a selymeken, minden egy szám és sok nullá. A pult mögül mozgolódás’ hallat­szik. Megmozdul az egyik szőnyeg a homályos sarokban és jön felém, amikor egészen mellettem van, vá­lik ki a sötét háttérből: a kereske­dő. Alacsony, tiajlotthátu, vöröské­a falról, rátuj, hogy tisztább legyen és odanyujtja. Vastagnyelü, rövid, erősen hajlott élű kés. A nyele tele­­faragva, a penge lapjába is vonalak vannak edzve. Ezer korona, mondja hunyorgatva és elkapja a kezemből a kést, för gatja, az asztallaphdz ütögeti, mi­­köztien az acél rövid, csengő hangot hallat. Azután magyarázni kezd, gyorsan, érthetetlenül ott hadonászik a késsel közvetlen az orrom előtt. Nézek rá szótlanul, várom, amíg be­lefárad, azután csöndesen a kezem­be veszem a kést és szórakozottan nézegetem. Éles, veszedelmes szer­szám. Latin betűket látok a sarkában, egészen a nyele mellett, jobban szemügyre veszem, lassan, tagolva, hallhatóan betűzöm: Sol-lin-gen. Ma­de. In-ger-man. A török dühösen kapja el a kést és belevágja a sarokba a jegesmedve mellé . . . gyermekek közé is elhatolt a hire annak, hogy mi immár csak afféle tiszteletbeli ördögök vagyunk s hogy az igazi pokol ott van, ahol emberek laknak, s hogy ezekkel a véengzö fenevadakkaí ijesztik egy­mást a hozzájuk képest ártatlan ördög-gyerekek? Csak aki szereti a hazáját, az ő édes Poklát, csak az tudja megérteni, mily fájdalom volt uz a hazafias szivemnek! De van-e itt valaki ebben a tiszteletreméltó társaságban, aik ne erezné a lealá­­zást, a capitis diminutlo-t, a lefoko­zást, ami ebben a jelenségben meg­nyilvánult? (Felkiáltások: Nincs!) Nos hát akkor, uraim, tanácskoz­ni kell arról, vájjon a bennünket mindjobban fenyegető veszedelem ellen hogyan védekezzünk? Mely lé­pések teendők, hogy vagy az embe­riség javuljon meg, — természetesen a saját moráltörvényei szerint — vagy pedig mi, ördögök, legyünk (ha lehetséges) gonoszabbak, hogy fölvehessük velük a versenyt? Mi a teendő abban az irányban, hogy megtépázott renomménk helyreáll­jon, s a szupremaciánkat ne merje kétségbevonni senki? Mely eszkö­zökkel lehetne az emberiség elördö­­gösödéséí annyira kanalizálni, hogy az ne veszélyeztethesse a mi ural­munkat s hogyan lehetne őket megint emberekké tenni? (Felkiáltások: ez az Isten dolgaJ) Igaz, uraim, ez az Isten dolga, de nekünk is kell tenni valamit hozzá. Hiszen az emberek, akik állítólag közelebb állnak az Is­tenhez mint mi, az emberek se bíz­nak mindent őrá ... Egy közbeszólásra válaszolva, kis­­gé eltértem a tárgytól, amiért bo­csánatot kérek s folytatom előadá­somat, amely különben is a vége fe­lé közeledik. Mindé kérdések részletes tárgya­lása egy ilyen nagy gyülekezetben, főleg ahol ennyi ördög van jelen, ne­hézségekkel járna, s attól tartunk, hogy szenvedelmes viták keletkez­nének, amelyek olyan viharos jele­neteket provokálhatnának, aminők a földi parlamentekben szoktak napi­renden lenni, amitől (uadvarias meg­­hajlássdl az elnök leié) Belzebub mentsen meg minket! Hogy tehát a tanácskozás méltóságát megőrizhes­sük, emberi színvonalra le ne sü­­lyedjünk s gyorsabban célt érjünk, javaslatom az: küldjön ki az érte­kezlet Belzebub ur őexcellenciájá­nak az elnöklete alatt egy huszon­egy tagból álló bizottságot azzal az utasítással, hogy a fölmerült s az önök alázatos szolgája által forrmi­­lázott kérdések megoldására vonat­kozó javaslatát legkevesebb ötven esztendő alatt terjessze be. (Helyes­lés. A szónoknak gratulálnak.) * A javaslatot egyhangúlag elfogad­ták, a bizottságot közfelkiáltással megválasztották s a gyűlés abban a reményben oszlott széjjel, hogy ezek az áldatlan állapotok rövid idő alatt (mert a Pokolban ötven év nem valami hosszú terminus) megszűn­nek, s az emberek vagy megjavul­nak újból, — ha ugyan még javulás­ra képesek — vagy pedig az ördö­göknek sikerül annyira elgonoszod­­ni, hogy még az embereknél is bor­zalmasabbak lesznek. Attól tartok, hogy az utóbbi alter­natíva fog bekövetkezni. pü török, fején kopottas, sötét-bordó fezz. Törökül dünnyög: Akšan-haif­olstin (jó estét) mondja rekedt, sziszegő hangon. Utána már szerbül beszél, gyor­san. hadarva, beszéde sok török szóval keveredik. Amit nem értek meg, megmagyarázza a szavait kísérő, szélesen gesztikuláló orangu­­íang-karjaival. Szép, szélespengéjü török kés lóg a falon. Ránézek a késre az öreg KÖNYVEK «E« egy pillanattal később fürgén lekapja Ü*®** Egyedül indult és egyedül ma-A színházról kell Írni. Tolsztojnak az »Élő halott« című drámáját mu­tatták be legutóbb a sarajevói szín­házban. Táblás ház, a közönség — nremiérc publikum —: hivatalnokok, jobb iparosok és sok török. A félho­mályban mint vörös, tompa foltok sötétlenek a fezzek. Idegesség, a le­eresztett kortina mögött hangos csö­römpöléssel törik össze valami. A túlfűtött, nehéz hangulatot megeny­­hiti egy pillanatra a íöltörő, zavaros üveghang. Itt-ott mosoly erőlködik az arcokra. Tolsztoj jelenetei halotti csöndben peregnek le. A nyolcadik jelenet. Korcsma, af sarokban részeg, rongyosruháju, bo­­rostá^képü suhancok deliriumos ön­kívületben ordítanak. A szin közepén Radenkovié, a főszereplő, tompa, dübörgő' energiával játsza meg az iszákos, halottnak hitt. lezüllött fér­jet. Tunyán terpeszkedik a sok fes­­íettarcu, vihogó cigánylány között. A közönség: a kishivatalnok meg a csarsiabeli török halotti csöndben hallgatja a borzalmas mesét, melybe kísérteties háttérnek húzódik meg a árokban ülő részegek állati fölhör­­dülései. Néhol könny Q1 ki az arcok­ra. Szélcsvállu, fiatal, fezzes török, nyújtott nyakkal feszülten figyel, a szavak súlya alatt hatalmas mellkasa íföl-alá emelkedik, meg sülyed. Fel­vonás végén szótlanul rázza fejét és szomorkodik. Lampel Pál. FÉRFIÉNEK (Balázs Bála uj versei — Európa könyvtár 12. sz. Becs.) Balázs Béla a legmagánosabb ma­gyar költő. Nem tartozik, nem tarto­zott soha egyik harci csoporthoz sem, fegyverek zaja, harci kiáltások nem népszerűsítették soha költésze­|radt, de egyedülvalósága meredek országutján a legnagyobb terheket viszi: az élet zengő imádatát. A kife­jezési eszközök terhétől már meg­szabadult. szayak folyondárja nem csavarodik a lába körül. A szavak nála már csak »hírnökök s nehéz igáját hordják a zsarnok értelem­nek«. A iegmélyebb, a legtitokzato­sabb, de — a legigazabb életérzés tárul föl ezekben a versekben. »Ta­lajjá sűrűsödött dús magyar szavak­ba« gyökerezik ez a költészet, fölöt­te a lélek kitárt ege, amit vágy­­oszlopok tartanak. A »planéták orgo­nája dördit boltot fölé« s az énekét örök nap költi örök sivatagban«. Az utak élnek és testébe harapnak, »a hid tartja a partokat és könyből szem, mosolyból száj fakad. És hit­ből isten«. Csudálatos víziók eleve­nednek meg. Az életet nem képek­ben látja, de a képeket eleveníti meg életté. Az életet zengi, az örökegyet­lent, nem amelyik a születéssel kez­dődik s a halállal végződik, de ame­lyik a végtelenség érzésével egy testvér. Apró bánatok horga nem ka­paszkodik már Ereié, múlandó embe­rek száradó könnye nem szennyezi már be, vétkezett, amikor embert szeretett, bár »derékig áll édes asz­­szonyvetésben«. Minden emlék él mennyé elevenedik s a sorsa hányat­tatása csak azért verte ki magányos pusztára, hogy elhagyatott, árva ne legyen többé. Az élet költészete ez, az éieíáhitat versei, a halott élőket az élő életre ébresztik. Ezért meg­rendítő a hatásuk. A versek nyelve megszabadult minden küzködéstől. A forma leegy­szerűsödött, a szavak kiszitáltak ma­gukból minden homályt. »Veszett bachánsnö táncolt s fátylakat Dobott az őszi szélbe, tnig Karcsii kürtszóként meztelen maraét — Én halhatatlan szép fiatalságom —t Aranysikoly a csillagok alatt. Ez már a költészet zenitje. Balázs Béla verseskönyve a mai magyar költészet rendkívüli értéke. Jean Jeudi. AJ Rovatvezető: Maróczy Géza d3; Érdekes emberek Bessenyey Feri hires volt az öt. létéiről.. Nem a legrosszabb volt ; következő: Barnum az ő sok világcsodájával európai körutat tett és Magyaror­szágon is megfordult a »különleges­­ségei«-vel. Sokat emlegették akkor e vándorló múzeumot s valaki azt a megjegyzést tette, hogy nincs az a rendkivüliség, ami a Barnum em­­bergyüjteményében meg nem volna. Mire azt mondta Bessenyey: — No hát, ha minden megvan ná­la, akkor mutasson nekem egy ma­gyar embert, aki nem szeretne kép­viselő, s egy képviselőt, aki nem szeretne miniszter lenni! Bdkr. 6!. szárat! feladvány. Quitin Valértől. Sötét: Ke5, Ba2 és d2, Hc2; gy: d5, d6, e2; 15 és f6 (10). Világos: Kh5; Vf2; Fb3 és c7; gy: c6 1(5). Matt három lépésben. 61. száma játszma. Játszották a bécsi mesterversenyen 1922 november hó 22-én. Vüdgos: Sötét: Bogoljubov Spielmann 1. d2—d4 e7—e6 2. Hbl—c3 d7—d5 3. e2—e4 Hg8—16 4. Fel—gő Ff8—e7 5. e4—e5 Hf6-d7 fi. h2—h4 ........... Ez a gyalogos lépés nagyon kelle­metlen sötétre, az ütés tempóval fej­lesztené a világos tiszteket s a nyűt bástyavonal miatt a gyalogeiőny nem jönne számításba. 6.............. elsáncol Az elsáncolás hibás, a leghelyesebb volna h7—h6 vagy esetleg f7—ffi, Hb8— c6-tal kapcsolatban. 7. FH-d3 c7—c5

Next

/
Oldalképek
Tartalom