Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-03 / 328. szám
Í922. december 3, BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. óidat nyájas olvasó megdöbbentette téged a bit, amikor a görög miniszterek tömeggyilkos• sásáról olvastál? Ne beszéljünk most arról, van-e joga az államhatalomnak elvenni az .életet, mert csak utána tudnánk dadogni egész könyvtárak bölcscségé nek. Ne beszéljünk arról a cinizmus ról sem, mely förtelmes gyilkosságot is meg tud bocsátani a '=>rózsavízzel nem lehet forradalmat csinálni« jelszavával. Most hallgassunk arról az elméletről is, amelyik halált kiált mindenki fejére, aki a háborufölidézés inkább pokolba, mint égbekiáltó .bűnével fertőzött, amelyik úgy látja, hogy a világtörténelem itélőszéke nem a Szent Igazság Ítéletét hajtja végre, amikor gráci panzióval, a úoorni kastély fejedelmi kényelmével vagy a civiirahdk jelentéktelenségé vei bünteti a háború bűnöseit. A legyilkolt miniszterek sorsában mást látunk most. Embereknek, akik tiszta ideáljaikért küzdöttek, akiknek szándékuk nemes volt s eszközeik kídilotiák a becsület hét próbáját, akik naggyá akarták tenni az országot, melynek fiai voltak s boldoggá a népét, melyből származtak, halált kellett halniok, mert visszájára fordult szándékuk s összeomló tervük maga alá temette országukat. Bűntudat nélkül , meghalni, az ártatlanság fenséges hitével, szembenézni a kész-re állított fegyverekkel — talán megszépíti a halált, tálán ad bátorságot és teatrális pózt a halál áldozatainak, äß a gyilkolás bűne, az életrablás gazsága a tiltakozást a megnyugvást nem találó fölhúboroddsssá korbácsolja töl Mit érezhetett Szókratész, mikor az ifjúság megrontásával vádolták meg? Mi járhatott Pheidiasz lelkében, amikor vádat emeltek ellene, hogy Pallas Athene szobráról ellopta az aranyat? Dante nagy lelkét milyen gondolatokba törhette a sors, amikor száműzetésre ítélte városa? »Nem baj, ka szidalmakkal gyaláznak, — mondotta utolsó perceiben Danton — hisz én mentettem meg a köztársaságot«. A történelem nem a szándékot, nem is a cselekedetet jutalmazza és bünteti, hanem az eredményt. A sikeréri babérkoszorú fár, a dicsőség tömjénje, az elismerés glóriája, ha önző szándék foganta s szennyes kéz valósította is meg. A bukásért halál jár, keresztfa, méregpohár, guillotine, ha a legszentebb gondolat horrög és szeretet hívták dozta is méhében s a legistenibb jóság és szeretet hívták is a világra. J legfeljebb a b'Qnfefés súlyosság? Kér-* dése érdekelte őket, de egyébként; már régen napirendre tértek az ügjll felett. Egy pár közelálló jőbarátja, megmaradt tisztelői rettegtek érte s á hallgatóságban fölfedezhető volt néhány szerényen meghúzódó arc, amelyekre tisztán rá volt irva, hogs Mert. óh nyájas olvasó, a történél- nekik nem jelentéktelen Sztojkov élemet nem az igazság pallosával írják, tének ez a fordulata. hanem a győző marsalbotjáva!. A Az Ítélet indokolási részének felöl* történelem itélőszékében nem azfvasása alatt mutatkoztak az idegesigazság ül, hanem a Siker. A siker?ség külső jelei Sztojkovon. Az elnök pedig nagy rima Shakespeare. mondotta már iU i.) Oltártól a fegyházig (Reflexiók a Sztojkov ítélethez) Gyűlés a pokolban Irts: EoeäEkcr A pokolban egészen más az élet, mint a földön s az újoncnak nem könnyű ott eligazodni. Már az is különös, hogy ott az emeletek lefelé haladnak és nem a magasság irányában s a legfelsőbb emelet alul van cs nem fölül. De akik lent laknak, elég otthonosan érzik magukat és egészen természeteseknek találják .ezeket az állapotokat s amikor a minap Belzebub gyűlésre hívta össze a híveit s az értekezlet helyéül a Fő-ucca 13. számának az első emeletét jelölte meg, a meghívottak mindannyian tudták, hogy hová kell mérnkök. ' És meg is jelentek pontosan, mért a gyűléseket és a bizottságokat a Pokolban is szeretik. A gyűlés külsőségei körülbelül úgy festettek, mint minálunk. A Főördög helyet foglalt az u. n. elnöki emelvényen, megnyitotta az értekezletet es felhívta egyik odaadó hivét, egy síréberíermészetü, de szépképzetíségil fiatal démont, hogy adja elő azt,. amit az Elnöki Tanács reá bízott. A fiatal közéleti egyéniség fejtől talpig fehérbe öltözve (mert odalent fehér a feketeruha) és jókora irattáskával íölfegyverkezve az emelvényre lépett, ahol megbízhatatlan gyorsírói följ egy zések szerint körülbelül a következő beszédet mondotta: . * Tiszteit Értekezlet! Kitűnő Mesteremet és nagynevű Főnökömet (itt öt év . . . hirdette ki ünnepélyes hangon Masirevics Brankó törvényszéki elnök az Ítéletet s szava, mint pörölycsapás sújtott le Sztojkov Mózesnek, a valamikor embereket irányitó, sorsokat dirigáló, kényeket osztogató Bácsmegye alispánjának fejére. A híres per, amelyre ezrek tolongtak, amit a lapok, mint szenzációs, fordulatokban gazdag pikantériát tálaltak föl, bővelkedett olyan részietekben, amik nemcsak politikusoknak, államférfiaknak, hanem elsősorban a lelki élet kutatóinak szolgálhatott volna érdekes és csak nagyon ritkán előforduló anyaggal. Négy óra 17 perc. A terem szárnyas ajtója fölnyiiik. Sorba lépnek be Sztojkov és társai. Sztojkov, a teológia és álíamtudornányok doktora, a voit tanár és pap, büszke fejtartással lép abba a megyei tanácsteredbe, ahol nem is; olyan régen még ő elnökölt viharos megyebizottsági üléseken s ahol súlyos szaya, mint kártyavárat döntötte halomra a vele ellentétes felfogású indítványokat. -Elegáns, sötétszürke ruhájában, fölfelé fésült hajával volt szomszédom három órán keresztül az exalispán azon az emlékezetes és szomo ru és szürke, esős őszi délutánon négytől hétig. Feltűnően nyugodt, rendkívül intelligens fejét jobbra-balra fordította, ismerőseit köszöntötte s amikor megpillantott, élénk kézmozdulattal üdvözölt. Fürkészve kutattam a vádlottak padjára került alispánt, aki ugyancsak ilyen mozdulatok kíséretében intett nekem búcsút letartóztatása előtt két órával — az autójából. Mintha megérezte volna, hogy romtíadőlt terveinek ilyen kellemetlen stációjánál fogjuk viszontlátni egymást. Sztojkov nem változott. Helyet foglalt a vádlottak padján, a közönség mögötte és fölötte suttogott és morajlott az erkélyen s ahogy ült, nem az öt évre elitéit, hanem a helyzetet föltétlenül uraló egyén benyomását keltette. Kezével végigsiinit többször a haján, egyszer a nyakkendőjét igazgatja, a tőle balra ülő Sztavelt nézi, aki a térdére helyezett papiron jegyzeteket készít. Látszik Sztojkovon, hogy nem tartja fontosnak a főijegyzéseket Mintha kérdezné: — Minek mindez? Úgyis hiába. Vidékről besereglett közigazgatási k hivatalnokok csapata húzódik meg a [hallgatóság között. Valamennyien ki’váncsian várják egykori nagytekintélyű protektoruk sorsának mikénti eldölését. Külön érdekessége volt a tárgyalásnak, hogy a somboriakat nem látszott különösebben érdekelni a rendkívüli esemény. Tudomásul vették, a szónok udvariasan meghajolt Belzebub felé) már régen aggasztja az a sajnálatos körülmény, hogy a Főidőn egyre szaporodnak azok a jelenségek, amelyek elsősorban ugyan a Föld lakóit, az úgynevezett Em|berek-et érdeklik, de minket, Pokolnak az állampolgárait se hagynak érintetlenül Egyrészt a léiért folytatott küzdelem, amelynek dogmatikus elvét egy pokolian okos és ördögien raffinált angol tudós dobta a közvéleménybe, másrészt és főképpen a nemrég lezajlott világháború az embereket olyan gonoszokká tette, hogy mi, ördögök, hozzájuk képest tizenhárömpróbás angyalok vagyunk s hogy a pokoli élet — még az emberekre nézve is. — az ottanihoz képest valóságos menyországnak tűnhetik fői. A mi lángeszű elnökünk és bölcs vezérünk (újabb meghajlás Belzebub felé) elérkezettnek hiíta az időt, hogy c ránk nézve se közömbös tünettel szemben állást foglaljunk s megbízott engem hogy e bajnak az orvoslására javaslatot tegyek. Tudom, igen t. közgyűlés, hogy {esznek e gyülekezetben, és igen tiszteletreméltó férfiak, akik azt fogják ellenvetni, hogy ne avatkozzunk az embereknek nevezett egyéneknek s a Földnek dolgaiba s hogy. őrizzük meg a legszigorúbb semlegességet, sőt tanúsítsuk a leghüvösebb közömbösséget az emberekkel szemben, akik sohase tudták megbecsülni kellőképpen azt a szerencséjüket, hogy elég mérsékeli: klímában mérsékelt erkölcsösség közepette élhettek s az eszüket vesztve olyan kalandba bocsaitkpzközel két órán keresztül olvasta föl gyönge orgánumán az ítéletet. Sztojkov, valahányszor a nevét említették és hivatkoztak rá, alig észrevehetőét? összerezzent. Finom és a vizsgálati fogság által megviselt idegei nerr bírták elviselni ezt a tortúrát. Később már oda sem figyelt. Gondolataiba merült, a körmét rágta, az ajkát összeszoritotta. Ur volt hiába és megyét dirigált és akarata miniszteri szobákban is elérte célját. Ez volt Sztojkov Mózes, az alispán és paptanár. Ma pedig a bíróság foglya és jöhet másodfok és harmadfok, ő már letűnt nagyság. Derékbatört az a tüneményes karrier, amelynek csak első lépcsőfokaként szánták felsőbb körök Sztojkovnak, a sombori alispáni széket. Bágyadt és szomorú és önbizalomnélküli legyintéssel és egy elsuhanó mosollyal intézte el a védők bíztatását. Bus rezignációval indult vissza zárkájába. Az ő nyilvános szereplése október 27-én délután fél ötkor lett megpecsételve. S ezt ő jól tudta. Mikor az Ítélethirdetés után hátamögött a két oidalíegyveres őrrel elhagyta sokizben való szereplésének szzinhelyét, a megyei, tanácstermet, akkor eszébe juthatott pillanatra a múlt. A szép múlt . . . Somborban nagy bankot akart alapítani. A vármegyében demokrata hegemóniát akart megteremteni, politikai napilap alapításának tervével is foglalkozott. tak, amelynek végzetes kimenetele — még a győzőkre nézve is — a pokolnál is póklábbá tette a tartózkodási helyüket. De nem lehetünk semlegesek és nem maradhatunk közömbösek, mert ami ott történik, az egy csöppet se közömbös ránk nézve. Itt a mi érdekeinkről, a mi renoménkról, a mi tekintélyünkről is van szó. Amióta az emberek ördögibbek lettek nálunk, azóta a mi súlyúnk erősen megcsappant. »Odafönt<t bizonyosan gúnyosan mosolyognak, ha látják, hogy tanítványaink, az emberek, mennyire tultettek a mestereiken! Ha az emberiség tovább halad azon a pályán, amelyen 1914-ben megindult, akkor maholnap a Föld lesz a Pokol, s mi itt »lent« egy közönséges purgatóriummá fogunk lezülleni. Mert legyünk meggyőződve, tisztelt uraim, hogy azzal a kegyetlenséggel, amelyet az utóbbi években az u. n. Halandók produkáltak, s azzal a gonoszsággal, amellyel az ő kiválóságaik a háborút intézték, mi idelent nem versenyezhetünk. Igaz ugyan, hogy mi se voltunk soha éppen jó fiuk (majdnem arra botlott a nyelivem: jó emberek), de mégis valami ősi tradició, a régi erkölcstannak egy kis maradványa, amely az ördögi szivünkben él, nem engedett bennünket olyan gonoszokká lenni, aminőkké azok lettek ottan, akik az emberiséget a lejtőre vitték. A mi poiitikánk célja nem lehet az, hogy az emberek boldogok legyenek, hiszen azért vagyunk itt, hogy ne legyenek azok, de még kevésbbé iehet a politikai prósrammunk az, hogy fölülmúljanak bennünket malidéban, brutalitásban és kegyetlenségben. Ez pedig megtörtént és nekünk nem szabiid tunyán nézni, hogy az aiávalóság és barbárság pálmáját elszedjék előlünk hivatatlan elemek, jogosítvány nélkül működő amatőr-ördögök. Mi művészettel, a Vart pour l’art szent elvének az alapján gyakoroljuk mindig a gonoszságot s amikor azt űzzük, az esztétikai szépnek a törvényeit is szem előtt tartjuk, — de ezek a sátánnál sátánabb emberek (csodálom, hogy még mindig igy hívjuk őket!) a rosszat pusztán a rosszért cselekszik, s azért, hogy a kínokban, amelyeket előidéznek, gyönyörködhessenek, s egymást azért teszik tönkre, hogy az elpusztult egzisztenciák romjain a magukét fölépítsék. Nem, tisztelt értekezlet, itt a désinteressement nincsen a helyén, ez eljárást közömbösen nézni léhaság és öngyilkosság volna. Hegemóniánk a Rossznak világában veszélyeztetve játszik, s itt a legerélyesebb de mars-tu van szükség. Avagy szó és ellenkezés nélkül engedjük át az elsőbbséget az uj konkurenseknek, akik csak rombolni és kínozni tudnak, de müvészettelenül, minden stilus nélkül? Mielőtt e gyűlésre jöttem, elhaladtam egy ház előtt, amelynek udvarán ördögíiak veszekedtek s megütötte a fülemet egy különös káromlás, amelyhez hasonló azelőtt a pokolban nem hallatszott soha. Az egyik fiú dühében igy kiáltott a másikra: — Vigyen el az ember! Meghűlt bennem a vér, tisztelt ' 'gyülekezet! Hát már ez ártatlant
