Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)

1922-12-17 / 341. szám

fft đm

BÁCSfttEGYEI NAPLÓ

1922 december 17.

akadályozta meg. Még 1914-ben ■Nagy Mihály, Nógrádvármegye alispánja, széleskörű társadalmi mozgalmat indított, hogy a vármegye ^szülöttjének sirhalmát méltóképpen jelöljék meg. A gyűjtési akció eredménnyel is járt s ha közbe nem jön a háború, ma már ott díszelegne a sztregovai temetőben a Madách Imre pantheonja.

Pár évvel ezelőtt, amidőn Aladárt, a költő fiát temették, felbontották a földalatti sírboltot. Akkor megvizsgálták a Madách Imre koporsóját is, amely fekete bársonnyal volt bevonva s fehér porcellán-szegekkel kiverve. Az idő még alig hagyott nyomot rajta.

Látogatás a költő leányánál

Madách Imre három gyermeke közül ma már csak Jolán, férjezett Fabriczky Páiné, él. Losoncon laknak, a Madách-uccában. Felkerestük a nagy költő leányát, hogy a Madách centennárium felől érdeklődjünk nála.

■— Csak az újságokból értesültem arról, hogy atyám születésének századik évfordulóját megünnepelni készülnek. Látogatóimtól hallottam arról is, hogy január hóban Budapesten nagyszabású ünnepségeket fognak tartani.

— Az Ember tragédiájának keletkezéséről bizony közvetlen megfigyeléseim vagy tapasztalataim nincsenek, mert nem is lehetnek. Nyolc éves kóromig Csesztvén éltem az édesanyámnál. Amikor pedig atyámhoz kerültem, még apró leányka voltam. Csak arra emlékszem, hogy tanítómesteremmel, Tancsó Sándorral, igen sokat vitatkozott atyám, én előttem még akkor nagyon magas irodalmi témákról. Állandó látogatónk volt Szontagh Pál, ő előtte szokta édesatyám felolvasni munkáit, bizonyára ő vele ismertette meg legelőször az Ember tragédiáját is. Mint tudjuk, az ő biztatására vitte el azután atyám Arany Jánoshoz drámáját.

— A mi házunk' egyébként igen Csendes volt. Látogatók nem igen jártak, vendégeskedés nem folyt. Egyszer egy évben azonban, Imre napon, seregestől jöttek a vendégek. Ilyenkor öt vármegye szine-java összegyűlt kastélyukban a névnapra. Azután ismét csendes lett minden.

aíyám újból belemerült munkájába.

— Ahogyan most meg tudom ítélni. atyám nem valami kitűnő gazda volt. A hatezerholdas birtokon másféleképpen kellett volna gazdálkodnia, ő azonban megelégedett annyi jövedelemmel, amennyi a mi aránylag kis háztartásunkra elég volt. Gazdatisztet sem tartott, egy inasa volt, Pass András, az volt egyszemélyben minden a háznál. Apánk halála után Veres Pál gyámunk vette kezelésbe a birtokot és igen szép eredménnyel gazdálkodott.

— Az én birtokomba az ereklyék közül csak kevés került. Atyám végrendelkezése szerint ugyanis, mi leányok, csak a köteles részt kaptuk az örökségből, mindent Aladár bátyánk örökölt. Ami emlékem volt, mind odaadtam a múzeumnak, csak atyánk aranyórája és egy pár

aranyötvözetü párbajpisztoly maradt még nálam.

— Az átadott iratok között volt egy még eddig kiadatlan dráma és több költemény is.

Könnyes szemekkel emlékezett meg édesanyja mártiromságáról, a kivel még az irodalomtörténet is nagyon igaztalanul és méltatlanul bánt el. Megható történetet beszélt el Ara húgának szomorú elmúlásáról, akit reménytelen szerelme előbb az elmegj^ógyintézetbc, majd a halálba vitt.

A költő fiától, Aladártól is, életében többször hallottunk tiltakozásokat a Madách-életrajzirók tévedései ellen. Kívánatos volna, hogy a Madách-emiékünnep alkalmából revízió alá vennék s a tényeknek megfelelő korrekcióval látnák el a nagy költő életrajzát.

Kritika a kritika ellen

Hozzászólás az irodalompolitika kérdéséhez

A Bácsmegyei Napló vasárnapi számáijan »Irodalompolitika« címen rövid és vázlatos cikket írtam arról, hogy az utódállambéli irodalmi élet egyik legfőbb posztulátuma: a kritika tulgyönge, tulkiméletes és nem tudja teljesíteni azokat a feladatokat, amiket köteles volna elvégezni. A cikkben azt hangsúlyoztam inkább, hogy becsületes, irodalmi szempontú kritika hiányzik elsősorban itt, ezen a területen és hiányzik Szlovcnszkóban, Erdélyben, mindenütt, ahol a magyarság — Budapesttől elvágva — éli a kisebb§ ségi népek életét. Alfred Karre, I Gyulai Pálra és egyéb nagyokra hifvatkozva rámutattam, hogy az utód- I államok magyarságának irodalmi mozgalma (ami tagadhatatlan, hogy van ma is —• ha sekélyesebben és horizontalanabbul is) nélkülözi a szükséges és elmaradhatatlan szigorúságot, komolyságot és elvhüséget, szóval azokat a kvalitásokat, amiket én az idézett reprezentatív kritikusokból — tradícióként mondjuk — az itteni kritikákban szeretnék megtalálni. Nagyon erősen — talán tulerősen is —, kicsit haraggal a dilletánsokra gondoltam itt, ennél a kérdésnél, a dilletansokra, akik

a ■onoBBBBUnnHBMaoaRai

hovatovább teljesen birtokba veszik a betű, a ceruza vajdasági, szlovenszkói és erdélyi magyar-országát. Ennyit mondtam csak, ha jól tudom, és semmivel sem többet, — mert a cikk nem akarta az irodalompolitika minden problémáját fölvetni, csupán néhány észrevételben egy bizonyos hiba felé szándékolt érdeklődést kelteni azokban, akik a magyarságból emanált irodalmi-kultura figyelői, aggódói és szeretői.

Cikkemre válaszképpen ugyancsak »Irodalompolitika« cimen hoszszabb megjegyzést tett Jean Jenái, éppen az, aki az irodalomkritika tőlem követelt szempontjainak legérdemesebb, legméltóbb vajdasági keresztülvivő je lehetne. Jean Jeudi — akinek elsősorban szóltak az én észrevételeim — mindjárt a cikk elején megjegyzi, hogy vajdasági irodalom nincs, —- azt előbb meg kell teremteni, Meg kell teremteni egyrészt úgy, hogy a kriüKa szigorú, elvhti szempontjainak föladásával jóságos, biztató hangot kell használni a fiatal, egyáltalán kezdő tehetségekkel szemben Hogy miért meggyőződése Jean Jendinek az, hogy ma nincs vajdasági irodalom, azt csak röviden magyarázza a cikk,

aki régi jóismerőse volt Ödönnek.

— A feleségemet hozom, akinek ezer a baja,.— ekképp kezdte meg a társalgást Ödön.

— Majd megvizsgáljuk a nagyságos asszonyt, — mondta barátságosan a tanár és kérdéseket intézett Elzához, amelyekre az nagy szakavatottsággal felelt. Nem egy falusi orvos megirigyelhette volna az idegbajokban való tájékozottságáért.

— Készen vagyunk, — mondta aztán nyájasan az orvos.

Elza ijedten tekintett rá.

— Kopogtatás nem lesz? — kérdezte.

Az orvos mosolygott.

— fia parancsolja, kérem, az is

lesz.

Elvégezte a szokásos mell- és hátkopogtatást az obiigát hallgatódzással s elővette végül azt a íakalapácsot is, amellyel a fejen kalimpálnak.

A vizsgálat alatt Elza arca négyszer is változott, — hol piros lett az izgalomtól, hol sápadt az' ijedtségtől. Ellenben a professzor arcáról, aki óriási gyakorlatában olimpusi nyugalomra tett szert, nem lehetett leolvasni semmit. Változatlan volt az, mint a felhőtlen ég. Ami pedig Ödönt illeti, ő az egészséges ember szuverén felsőbbségével nézte a vizsgálatot s mosolyából a figyelmes szemlélő a következő forradalmi tanokat olvashatta le:

— Az egész merő svindli! Az asszonyok minden áron betegek akarnak lenni, mert igy érdekesebbekké lesznek s fürdőkre járhatnak,

ahol nyáron is lehet toalettversenyeket rendezni, az orvosok pedig elősegítik ezt az iparkodást, amely kedveitekké teszi őket a nők előtt és megtörni a zsebjüket pénzzel, jó és rossz valutával . . . Ezek itt ketten szintén eféle komédiások. Elza el akar utazni valahová, mert unja magát itthon, — a professzorban pedig nem lesz annyi erkölcsi bátorság, hogy megmondja neki, miképp az unalmon kívül nincsen semmi baja. Nevetséges komédia! A magam egészséges szervezetét és józan gondolkozását nem adom oda az egész fakultás tudományáért, amely unatkozó divathölgyek gyermekes szeszélyeinek a szolgálatába áll, amikor katedrákat állít az ideggyógyászatnak meg a balneológiának... Fogadni mernék, hogy ez a nagyfejű tudós előbb kitudja a feleségemből, hogy melyik fürdőre van kedve s aztán olyan betegséget állapit meg nála, amely ahhoz a fürdőhöz való.

— Készen vagyunk! — ismételte ekkor a professzor.

— Nos? — kérdé érdeklődéssel Elza, kíváncsian várva äz ítéletét.

Az orvos, akinek szeme időközben Ödönre tévedt, ezalatt figyelmesen nézegette az atléta arcát. Amint a szemeik találkoztak, az utóbbi megkérdezte:

— Mit nézel?

— Régen nem láttalak, — felelte a tanár, — hát alaposan meg akartalak nézni ... S ha már itt vagy, engedd, hogy téged is megvizsgáljalak.

— Mi az ördögnek? — csodálkozott Ödön.

— Szeretek tanulni, — mondta mosolyogva a tudós. — S mentül több beteget lát az ember, annál többet tanul.

— Beteget!? — pattant föl Ödön szinte haragosan. — Nem vagyok én beteg!

— Az orvos szemében mindenki beteg. Mivelhogy nem létezik teljes egészség, — Achilles volt talán az utolsó egészen egészséges ember — hát mindenki többé-kevésbbé beteg.

— Teória!

— Igen. teória! De van némi kis prakszisunk is, — tette hozzá az orvos szelíd gúnnyal. — S mivelhogy van egy kis prakszisom, hát már a tekintetedből is látom, hogy nem te vagy az kivételes ember, aki teljesen egészséges.

Egy sereg kérdést intézett Ödönhöz, aki azokra kelletlenül felelt, de udvariasságból azt is tűrte, hogy részletes vizsgálatot végezzenek rajta, amely alkalommal ő is megismerkedett azokkal az eszközökkel, amelyekkel az ideggyógyászok végigkopogtatják a pácienseiket.

— Unalmas, ugy-e? — kérdezte vizsgálat után a professzor. — No, de szerencsére a baj nem nagy és semmiesetre se aggasztó. Csak elhanyagolni nem szabad, mert akkor nem áílhatok jót semmiről . . . Hogy mi a baj neve? Neurasthenia cerebralis ei spinalis. A prognózis kedvező, ha a therápiában a beteg segít az orvosnak, az orvos pedig a

röviden olyanformán, hogy tradíciókban gazdagon vagyunk ugyan, de ezt a legjobb indulattal sem lehet produktív-tehetségek nélkül irodalomnak nevezni. Produktiv tehetségek pedig nincsenek, nem írnak, nem csinálnak irodalmat ezen a területen. Jean Jeudi szerint a Vajdaságban nem lehet szó irodalmi életről, mert (habár ezt cikkében nem is mondja, de Ítélete megfogalmazásakor valószínű, hogy ezt gondolta) itt csak fiatalok vannak, kezdők és dilletánsok (Ut — Fáklya), olyanok, akiknek alig van publicitásuk és akik nem is ütik meg azt a mértéket, amit klasszikus értelemben az irodalom megkövetel. A mennyire leegyszerüsiti tehát igényeit és feltételeit a kritika alkalmazására vonatkozólag, olyannyira szigorúan ragaszkodik az irodalom exkluzív fogalmához. Ezzel szemben cikkemben én irodalom alatt nemcsak a nagyok, az arrivék, a szenttéäblatottak »irodalmát« értettem, de szélesebben és extenzivebben belévettem abstraktan azokat is, akik még nem érkeztek be akadémiákba, akik kisebb és színtelenebb talentummal bár, de nrodálomcsinálással« foglalkoznak. Én gondoltam néhány itt próbálkozó fiatal költőre tehetségesre — és gondoltam még sokakra, akik itt irószámba mennek. Rájuk, az ő elvitathatlan munkájukra alapítottam és alapítom — Jean Jeudivel szemben — azt a meggyőződésemet, hogy itt van irodalmi mozgalom. Van és még akkor is volna, ha nem találnánk itt egyáltalán tehetséges kezdőket és kevésbé tehetséges dilletánsokat, olyanokat, akiknek segítésére és elirányítására kellene ide a komoly és becsületes kritika. Szerintem az irodalmi élet — mint minden élet — sohasem veszik el, sohasem lesz a múlté, az, ha elbújva, elszegényedve és tradíciókon tengődve is — mindig van, itf is, Szlovenszkóban is — mindenütt, ismétlem, tehetségek, nagyságok nélkül is érvényes ez a megállapítás és hogy példát is hozzak: van munkásmozgalom, munkáskérdés — reprezentatív vezérek nélkül és van irodalmi élet publikált nagyokkal, vezetőemberekkel ment időben is...

Arra pedig, hogy a fölvetett statáriális kritikai eljárás nem vezetne

természetnek, amely szeret gyógyítani. Tartsd be tehát jól az utasításaimat: Ezentúl két szivarnál — két gyöngénél! — nem szabad naponta többet szívnod, s ha tudnál egészen leszokni a dohányzásról, azzal nagyon leköteleznéd az orvosaidat: a természetet és engem. Erős kávét, teát, cognac-ot és bort nem iszol az őszig, s ha mind e folyadékok helyett jó sok tejet fogyasztanál, azzal is szolgálatot tennél a természetnek, amely szereti az okos embereket. Múlhatatlanul szükséges továbbá, hogy két-három havi szabadsággal a hegyek közé menekedjél s ott újságot no olvass, ne politizálj, szóval: mindent kerülj, ami izgat. Első dolgod pedig az legyen! hogy négy hétig Gasteinban vagy — ha nem drágállod nagyon a frankot — Ragatzban használd a therm ákat, — az időd többi részét akárhol töltheted, de csak hegyek között! . . . Itt van egy levél a fürdőorvos részére.

Ödön gépiesen vette át a borítékot. Annyira meg volt lepődve, hogy első percben nem tudott mit felelni az egészen váratlan fordulatra. S amikor ámulatából kissé magához tért, akkor se opponált. De eszébe jutott, hogy tulajdonképpen mért jött ide, s végre mégis megkérdezte:

— Hát a feleségem?

A professzor barátságos mosolylyal nézett Elzára és igy válaszolt:

— önagysága elkísérhet. Ó is veled mehet, ha nincsen egyéb dolga.